KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
   2016/március
ROCK-LEGENDÁK
• Géczi Zoltán: Az ember, aki nem volt hajlandó megöregedni David Bowie (1947-2016)
• Jankovics Márton: A sérülékenység krónikája Janis – A Janis Joplin-sztori
• Pernecker Dávid: Hozzáállás kérdése Don Letts dokufilmjei a punkról
MAGYAR MŰHELY
• Fazekas Eszter: Egy fényt, egy sugárt Magyar képmesterek: Hildebrand István
• Soós Tamás Dénes: Feketén fénylett Beszélgetés Lugossy Lászlóval
• Kővári Orsolya: „Mindenki a maga szintjén nyomorog” Beszélgetés Thuróczy Szabolccsal
• Bilsiczky Balázs: Darázsfészek Beszélgetés Nemes Gyulával
TŐZSDE-RULETT
• Kolozsi László: A kijózanodás kora Anti-kapitalista filmek
• Teszár Dávid: A piac törvénye Mennyit ér egy ember?
BETILTOTT VÁGYAK
• Kis Katalin: Hideg/meleg LMBTQ körkép: Délszláv filmek
• Huber Zoltán: Magukra találnak Budapest Pride LMBTQ Filmfesztivál
FRITZ LANG
• Várkonyi Benedek: Különös pár Fritz Lang és Thea von Harbou
• Martin Ferenc: A háború árnyai Fritz Lang hadjárata
FESZTIVÁL
• Orosz Anna Ida: Elsőfilmesek és veteránok Oscar-jelölt animációs rövidfilmek
• Mátyás Győző: A keresés filmjei Torinó
KÍSÉRLETI MOZI
• Nagy V. Gergő: A nagyság domborzata Grandrieux és a spirituális testiség
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Az ördög és Miss Jones Szuperhős-sorozatok a tévében
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: Kutyából szalonna Joe Kelly: Deadpool Omnibus
• Kovács Marcell: Rizikós revízió Tim Miller: Deadpool
KRITIKA
• Pályi András: A test esete a szellemmel A test
• Varró Attila: Temetni jöttek Ave, Cézár!
• Baski Sándor: Közszolgálat Spotlight – Egy nyomozás részletei
• Pápai Zsolt: Dohos exteriőrök Indián
MOZI
• Baski Sándor: Egy háború
• Teszár Dávid: A Zarándok
• Schubert Gusztáv: Amnézia
• Árva Márton: Blue Lips
• Forgács Nóra Kinga: Short Skin – Szűkölő kamaszkor
• Vajda Judit: Minden út Rómába vezet
• Alföldi Nóra: Egy őrült pillanat
• Kovács Kata: Hogyan legyünk szinglik?
• Roboz Gábor: 400 nap
• Kránicz Bence: Viharlovagok
• Varró Attila: Farkas totem
• Tüske Zsuzsanna: A Fiú
DVD
• Kránicz Bence: Manglehorn – Az elveszett szerelem
• Pápai Zsolt: Kopp-kopp
• Soós Tamás Dénes: A szerencse forgandó
• Kránicz Bence: Gyalogáldozat
• Benke Attila: A kelletlen útitárs
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fritz Lang

Fritz Lang és Thea von Harbou

Különös pár

Várkonyi Benedek

Kétféle lélek, különböző világlátás – mégis közös út. A 20-as évek német filmje fölött Lang és Harbou kettős csillaga ragyogott.

 

Fritz Lang és Thea von Harbou. Az egyik zsidó fölmenőkkel, a másik a nagy germán szellem és hősi múlt iránti fogékonysággal. Másképp képzelték az életet, de volt e két alkotóban mégiscsak valami közös. Kétféle lélek, kétféle világlátás – mégis közös út, legalább is egy ideig. Tizennyolc év együtt, és sok-sok közös alkotás, tele sikerekkel. Csaknem egy évszázad elteltével nehéz kideríteni, hogy mi hozta össze ezt a két, meglehetősen más lelkialkatot, és kivált azt, mi tartotta össze őket szinte másfél évtizedig. Fritz Lang, ez a bécsi születésű, pezsgő szellemű alkotó tele van kreatív energiákkal. Apja jó nevű építész, természetes hát, hogy ő is az lesz majd. A bécsi századvég életét jól ismerjük már, ezt az egyszerre élénk és kissé dekadens korszakot, a szecesszió lendületét, nagyszerű festőivel, Klimttel vagy Schielével, zeneszerzőivel, Gustav Mahlerral vagy Richard Strauss-szal. A boldog békeévek világa ez, de ma már azt is tudjuk, hogy a nyugalmas boldogság mögött milliószámra éltek szegények, nincstelenek; a korszak másik arca, melyet szívesen elfeledünk. E légkörben az ifjú Langot a mérnökségnél jobban vonzza a művészet; egy évig festészetet tanul, az első világháború előtt Párizsba megy, a Montparnasse körül kóborol, maga is próbálkozik. Német újságoknak küld haza karikatúrákat, de mindez csak szükséges és elkerülhetetlen tévút. Az első világháborúban megsebesül, és a hosszú kórházi időt azzal tölti, hogy Joe May számára – aki akkor az UFÁnak dolgozik – forgatókönyvet ír. Ezzel toppan be a film világába, hogy azután ott kisebb forradalmat csináljon.

Csakhogy ez a forradalmi hevület valószínűleg elkerülte volna, ha nem találkozik össze élete nagy szellemével, azután szerelmével, majd feleségével. Két külön világ, de valamiért mégiscsak vonzották egymást. Thea von Harbou sikeres lektűríró; nem nagy magasságokban jár, de hangjával valamit mégiscsak eltalál: a futurisztikus világot, a köddel bevont jövőt, melyben az emberi természet örök két oldala, a jó és a rossz háborúzik egymással szüntelen. Nem filozofikus emelkedettség, ám kelendő, mert ősi árucikk. Ösztöne súgta neki ezt a világot, ahogyan a német grandiózus múlt világát is, a Nibelungokkal, Krimhildákkal, Siegfriedekkel. Wagneri út – aligha független a zeneszerzőtől. Thea von Harbou és Fritz Lang egymásra találása és mégiscsak közös hangjuk alkotása a Nibelungok című kétrészes film.

1920-tól kezdtek együtt dolgozni, s a közös munkából szerelem, majd 1924-ben házasság lett. Harbou-nak előtte azonban el kellett válnia férjétől, Rudolf Klein-Roggétól, ettől a marcona kinézetű és talán ezért is szuggesztív színésztől, aki legtöbbször vérfagyasztó figurákat, félelmetes jellemeket alakított. Legnagyobb szerepét talán a Lang-Harbou páros legnagyobb és legismertebb filmjében, a Metropolisban játszotta. (A művészlelkek művészházasságának is valamelyest gyűjtőhelye a weimari korszak filmvilága; a Metropolis főszereplőjének, Freder Fredersennek az alakítója, Gustav Fröhlich néhány éven keresztül Alpár Gittának, a nagy német operaházak fényes szopránjának a férje volt. Mint oly sokan, mint maga Fritz Lang, ő is Amerikában halt meg.)

Fritz Lang és Thea von Harbou csaknem másfél évtizedes együttműködése nagy filmeket hozott; filmtörténetivé lett alkotásokat, melyek az expresszionizmus kreatív és szuggesztív művei. Ma is, szinte egy évszázad elmúltával is csodáljuk korszerűségüket, azt az attitűdöt, amely minduntalan előre mutat. Merész technikák, korábban nem látott társítások; az egész olyan, mint valami vízió, de hát voltaképpen az is. Egy olyan páros látomása, amelyet gazdag képzelettel áldott meg a sors, s amely mert is kísérletezni. Igaz, hogy volt miből; a Metropolis az addig készült filmek legdrágábbika volt, az UFA filmvállalat majdnem tönkre is ment tőle. Kellett tehát meggyőző erő is ahhoz, hogy a páros végigvigye azt, amit nemcsak eltervezett, hanem pontosan látott is maga előtt. Több elemző is megmutatja, hogy a film nevezetessé lett Új Bábel Tornyának képe, a halál megjelenítése, a fények kitalálása és használata mennyire merész volt. S mindannyian egyetértenek abban, hogy Lang és Harbou mesterien kezelte a látványt, ami később Goebbelst is igen megragadta. Igaz, a filmet 1925-26-ban készítették el, és 1927-ben mutatták be, sokan az eljövendő, akkor még szunnyadó náci monumentalitást látták meg benne. Némely esztéták (például Lotte Eisner, a híres német filmkritikus) Thea von Harbou-t szidták emiatt, ő felelős azért, hogy közös filmjeik grandiózus magasságokba akarnak emelkedni, túlságosan is magasra. Harbou igen erősen vonzódik a dicsőséges árja múlthoz, az UFA pedig megragadta e pillanatot, mert sikert látott benne, megsejtette a németek vonzódását. Mások, mint Siegfried Karcauer is, visszafogottabbak, enyhébb hangot ütnek meg. Kracauer ugyanakkor enyhébb hangja ellenére mégiscsak szigorúbb, sőt valósággal lesújtó. A Caligaritól Hitlerig című híres könyvében nem Harbou ideológiai rémlátomását bírálja; azt mondja, az árja mítoszteremtés egyszerűen nem más, mint ízlésficam. Persze ma már jól tudjuk, hogy mindez nem csupán ízlés- és stílusbeli kérdés. Míg Fritz Lang 1933-ban fejvesztve menekült az új rendszer elől (mint majd látjuk, kissé lassabban, mint ahogy ő maga e menekülést megörökítette), Thea von Harbou a nácik karjaiba vetette magát, és ott nagyszerűen érezte is magát.

De amikor nagy filmjeik készülnek, a weimari világban járunk; még szárnyal a szellem, a művészet virul, a Weimarban megalapított, majd Dessauba költözött Bauhaus, a minden korok avantgardjának őse ontja az alkotó szellemeket. Frankfurtban pedig neves filozófiai iskola és Társadalomkutatási Intézet működik. És ott vannak az expresszionista regények: Hans Fallada, Alfred Döblin alkotásai. A Metropolist az esztéták egy csoportja ugyancsak expresszionistának tarja. Lang art deco képeit hozzák föl, a merészebbek pedig azt mondják, a „posztmodernizmus” előfutára. Mások épp fordítva gondolják: a regény írója, Thea von Harbou az igazi előfutár, mert a mű kulturális határokat lép át. A regény igazi siker volt, ám ezt sokan azzal magyarázzák, hogy a giccs szélén jár, a mítoszokat, „ősi forrásokat” egyszerű kereskedelmi sikerré váltja át, és tele van álvallásos pátosszal. Stílusa dagályos és patetikus. Nem véletlenül hívták a német film „giccs-grófnőjének”, megkapta a „Lady Kitschener” gúnynevet. Kracauer alighanem ezt az ösvényt is követve jutott el sokat vitatott következtetéséhez: a weimari film megmutatja azt a pszichológiai működést, amely a németeket a hitlerizmus felé vezette.

Fritz Langot 1933 februárjában, a Dr. Mabuse végrendeletének bemutatója után Göbbelshez hívatták; Hitlernek annyira tetszett a Metropolis, hogy azt mondta: itt az ember, aki megcsinálja nekünk a náci filmet. Lang maga mesélte: „Göbbelshez hívattak. Erre az alkalomra csíkos nadrágot, zakót és keménygallért öltöttem. Némiképp szorongva jelentkeztem a Propagandaminisztériumban. Hosszú, fegyveresekkel teli folyosókon vezettek végig, egyik irodától a másikig. Csorgott rólam az izzadság. Végül kinyílt az ajtó, és beléptem a hatalmas irodába, melynek távoli végén ott várt Göbbels. A föld legelbűvölőbb emberével találkoztam. Szemben ültem vele. »Rettenetesen sajnálom – mondta –, de be kell tiltanunk a filmjét. Nem tetszett a vége«.” A miniszter azért hívatta, hogy fölajánlja neki, legyen a Harmadik Birodalom filmiparának irányítója. Lang ellenkezett, azt mondta, az anyja szülei zsidók, de Göbbels hűvösen válaszolt: mi döntjük el, hogy ki zsidó. Lang – az elbeszélése szerint – már menekülni akart, és csak arra tudott gondolni, hogy zárás előtt a bankba érjen. Fölveszi a pénzét, és vonatra ül.

„Állandóan azon törtem a fejem, hogyan jutok ki innen. A bankból kell kivennem pénzt. Az ablakból egy hatalmas órát láttam, melynek a mutatója lassan araszolt előre.” A találkozó a kelleténél tovább tartott, lekéste a bankot. Este kevés pénzével szállt föl a párizsi vonatra, maga mögött hagyta minden vagyonát és Thea von Harbout, akitől 1933-ban, kilenc évi házasság után vált el.

A filmtörténészek alaposan megvizsgálták e történetet. Semmi kétség, hogy Thea von Harbou maradt, és tehetségével a náci gépzetet szolgálta. Fritz Lang sietségével azonban baj van. Azt igen valószínűnek tartják, hogy Göbbels csakugyan fölajánlotta neki e magas posztot, ugyanakkor igen aprólékos naplójában, melyben sok-sok fölöslegesnek tetsző részletet is följegyzett, nem szerepel e találkozó. Sőt Lang egyáltalán nem is szerepel benne. A rendező fönnmaradt útlevelében a ki- és belépő pecsétek, vízumok érdekes történetet rajzolnak ki. 1933. június 23-ig egyáltalán nem hagyta el Németországot. Utána megjárta Angliát, Belgiumot, és még arról is tudunk, hogy az Unter den Lindenen lévő Weltreisebureau-ban 1366 birodalmi márkát váltott ki. 1933. július 31-én, négy hónappal a Göbbels-találkozó után hagyta el Németországot – és Thea von Harbou-t –, ahová csak a háború után tért vissza, látogatóba.

Két külön lélek tehát, akik a történelem és a huszadik század különös pályáin találkoztak, hogy azután ne csak elváljanak, hanem szét is. Mindketten fogékonyak a nagyság, a hatalmas tablók iránt; A Nibelungok két része közös alkotásuk. Azt mondják, hogy Harbou vonzódott igazán a titáni témákhoz, ő húzott a régi források felé – érzékeny volt korának minden rezdülésére –, de a filmet mégiscsak Lang rendezte, ő alkotta meg a hősi világ képét. És azt is ő mondta, hogy e kétrészes mű a német elme igazi megnyilatkozása. Bárhogy van is, elég nehéz kibogozni a főbb szerepeket. Olyan e történet, mint maga a történelem is: szövevényes, sokszor átláthatatlan, bonyolult lelkek teremtik meg, és nincs benne igazság. De ha változik is nézőpontunk, és hol ezen, hol azon a térfélen vagyunk, érzékeink mást mondanak, mint az eszünk. Ha újra megnézzük közös alkotásaikat, egyszerre éljük át az ősidők mítoszait és futurisztikus fantáziavilágot; de Lang és Harbou húszas években készült kultfilmjeiben mégiscsak a félelmetes közeljövő előérzete dominál.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/03 34-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12642