MoziIdőVajda Judit
Old – amerikai, 2021. Rendezte: M. Night Shyamalan. Írta: Pierre-Oscar Lévy és Frederik Peeters képregényéből M. Night Shyamalan. Kép: Michael Gioulakis. Zene: Trevor Gureckis. Szereplők: Gael Garcia Bernal (Guy), Vicky Krieps (Prisca), Alex Wolff (Emun), Thomasin McKenzie (Maddox), Rufus Sewell (Charles), Eliza Scanlen (Kara). Gyártó: Perfect World Pictures. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Szinkronizált. 108 perc. A képregények esztétikájával
dolgozó Sebezhetetlen-trilógiája után
M. Night Shyamalan legújabb munkája egy konkrét képregényen, Pierre-Oscar Lévy
és Frederik Peeters Château de sable
(Homokvár) című művén alapul – de az emberfeletti hősök után immár a
körülmények lettek emberfelettiek. Habár Shyamalan filmjeinek minősége a
2006-os Lány a vízben óta erősen
kétesélyes, az új alkotás olyan bivalyerős high concepttel dolgozik, ami
határozott reménykedésre adott okot. Az Idő
premisszája szerint egy trópusi vakációra érkező négytagú család egy elzárt
partszakaszra megy strandolni, ahol sorstársaikkal együtt hamarosan
észreveszik, hogy óráról órára éveket idősödnek: a gyerekek rohamosan nőnek, a
felnőttek pedig lassan, de biztosan ráncos öregekké válnak.
Az Idővel kapcsolatban mi sem lenne
egyszerűbb, mint rálegyinteni, hogy a kiváló alapötlet az eredeti képregény
érdeme, de a Château de sable nem
sokkal megy tovább a nyomasztó alaphelyzet ismertetésénél, majd nem kevésbé
nyomasztó rövidre zárásánál: sok mindent balladai homályban hagy, hősei nem
törekednek a szabadulásra, csupán áldozatként várnak elkerülhetetlen sorsukra,
és a végén sem derül ki semmi a dolgok miértjéről. Shyamalan ezzel szemben
kitölti a hézagokat, és amellett, hogy rendkívül erősen reflektál a kiinduló
helyzetből adódó állapotra (a modern ember egyik legnagyobb félelmét jelentő öregedésre),
olyan aktív, cselekvő figurákkal dolgozik, akikkel a
közönség könnyedén azonosulhat.
A
filmverzió legnagyobb találmánya mégis az, hogy végső megoldásával választ ad a
legfontosabb kérdésre: mégis miért történik mindez a karakterekkel (méghozzá egy
olyan választ, ami gyönyörűen harmonizál a központi problematikával is).
Legnagyobb hibája pedig, hogy nem elégszik meg ezzel a lezárással: afféle vörös
farokként még egy befejezést erőltet a végére, ami fordulatnak fordulat (így a
rendező hű maradhat egyik legfontosabb szerzői kézjegyéhez), de olyan bántóan
erőltetett, hogy egyéni gusztustól függően vagy az egész filmélményünket
elrontja, vagy csak a kellemesen nyugtalanító véget.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
