KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
   2021/szeptember
MAGYAR KLASSZIKUSOK
• Varga Zoltán: Útvesztők álmodója Orosz István animációi
• Vajda Judit: Nem apácazárda Melegfilmek a Kádár-korban
• Kelecsényi László: Vegyész a filmszakmában Szekfü András 80
• Zalán Márk: Hazai pályán Nagylátószög – 120 éves a magyar film
MAGYAR MŰHELY
• Várkonyi Benedek: Lelkek harca Beszélgetés Enyedi Ildikóval
• Benke Attila: A lélek mélyén Beszélgetés Krasznahorkai Balázzsal
• Stőhr Lóránt: Szürkület Nagy Dénes: Természetes fény
NEO-NOIR
• Kovács Patrik: Búcsú a tegnaptól A film noir a hatvanas években – 1. rész
• Varró Attila: Egy kalap alatt Queer noir
• Huber Zoltán: A paletta sötétebb színei Soderbergh és a neo-noir
ÚJ RAJ
• Kovács Kata: A melankólia mestere Andrew Haigh
• Szabó Ádám: Medvebőr Ian McGuire: Északi vizeken
KÉPREGÉNY-LEGENDÁK
• Barkóczi Janka: Mérlegforgás Tillie Walden: Spinning
A CSEND MESTEREI
• Andorka György: A síró harmadik Franz Osten: Shiraz (1928)
FESZTIVÁL
• Gyenge Zsolt: Adaptációktól a robbanó fejig Cannes
• Buglya Zsófia: Tektonikus mozgások Diagonale 2021
KRITIKA
• Szíjártó Imre: Egy maréknyi euróért Krasznahorkai Balázs: Hasadék
• Baski Sándor: Eljött hozzátok Valdimar Johannsson: Bárány
• Baski Sándor: Ego kaland Herendi Gábor: Toxikoma
• Pozsonyi Janka: Tinédzser l’amour François Ozon: ‘85 nyara
• Kovács Kata: A sérvműtéttől a kasztrálásig Takács Mária: Kapd el a ritmust!
MOZI
• Vajda Judit: Idő
• Pazár Sarolta: Örökkön örökké
• Bartal Dóra: Rózsák királynője
• Kránicz Bence: Free Guy
• Baski Sándor: A Jönsson banda
• Huber Zoltán: A metál csendje
• Fekete Tamás: Démoni
• Kovács Patrik: Öngyilkos osztag
• Benke Attila: Kígyószem
• Alföldi Nóra: Lőpor turmix
STREAMLINE MOZI
• Déri Zsolt: Popsztár
• Jordi Leila: A szuvenír
• Benke Attila: Félelemterápia
• Lichter Péter: A holtak nem halnak meg
• Varró Attila: Sáskaraj
• Bonyhecz Vera: Vérvörös égbolt
• Greff András: A nagy szívás
• Pethő Réka: Egy ház Londonban
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: PAPÍRMOZI

             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Diagonale 2021

Tektonikus mozgások

Buglya Zsófia

Grazban idén nyáron köszöntött be a filmtavasz. Az osztrák filmek fesztiválján a négy fal közül épp csak kimerészkedő nézők világot láthattak.

 2020. március 11-én a WHO pandémiává nyilvánította a COVID 19-járványt. Az osztrák film fesztiválja, amelyre szokás szerint március folyamán került volna sor, így tavaly az elsők között szembesült az online verzió/halasztás/törlés trilemmájával. A megoldás Grazhoz méltóan eredeti volt: a Diagonale, amely túlmutatva a filmek versenyénél, bő két évtizede következetesen dolgozik egy eleven filmes közösség építésén, „befejezetlenné” nyilvánította magát: a katalógusban publikált program egyes elemeit becsatornázták online platformokba, másokat elhalasztottak (őszre vagy egyenesen 2021-re), a díjakat pedig online kiosztották. Így, ha a fesztiválra ténylegesen nem is került sor, a folyamatosság nem szakadt meg. (Azt, hogy a folyamatosság kincset ér, Grazban 2003 óta tudják, amikor a politikum kis híján bekebelezte a rendezvényt, s azt csak széleskörű szakmai összefogással sikerült megmenteni; a 2004-es proteszt-Diagonale egyébként „az eredeti” ragadványnevet kapta.)

Természetes, hogy nagy izgalom előzte meg a 2021-es kiadást, amely a júniusi időzítésnek köszönhetően szerencsésen megvalósulhatott, és ezzel megúszott egy újabb eposzi jelzőt. A rendhagyó dátum és a meglehetősen szigorú korlátozások (például a félházban maximált vetítések és az este tízes műsorzárás) ellenére ez a Diagonale már a megszokott formáját hozta, azaz a versenyprogram mellett megannyi extrát: szakmai kerekasztalokat és work-in-progress műhelybeszélgetéseket, kiállításokat és közönségtalálkozókat, történeti és tematikus filmösszeállításokat. Utóbbiak között, melyek a viszonylag fiatal osztrák filmtörténetírás alakuló énképének fontos lenyomatai évről évre, ezúttal helyet kapott egy Jessica Hausner retrospektív, egy városfilm-válogatás, egy a hontalanság témája köré szervezett filmcsokor („Displaced Persons”), a 75 éves Elfriede Jelinek tiszteletére összegyűjtött mozgóképek, valamint mindezek találkozási pontjai egy további metszetben.

És habár a pandémia a formán még érződött, a program és azon belül a versenyprogram már ugyanazt a gazdagságot mutatta, mint rendes években. A kifejezetten erős, húsbavágó témákat érintő dokumentumfilmek mellett problémaérzékeny, az aktuális közéleti/politikai ügyeket is felvállaló játékfilmekből válogathattunk. Az első szó, ami a látott munkák kapcsán eszembe jut, a bátorság. Nemcsak az önkorlátozástól mentes témaválasztás, a belemenés, a kényelmetlen helyzetek közel engedése szembeötlő, hanem az is, ahogy az alkotók felvállalják az ambivalens, vagyis nehezen megemészthető válaszokat, nem rejtik el személyes érintettségüket, illetve – különösen a dokumentumfilmek esetében – tartósan elköteleződnek egy-egy projekt mellett. Sok kérdés felmerül, de az, hogy miért kellett ezeknek, értsd éppen ezeknek a filmeknek elkészülniük, szinte sosem.

Mély elköteleződésről árulkodik Hubert Sauper bensőséges hangulatú esszéje, az Epicentro, amelyben a rendezőnek immár sokadszorra sikerül láthatóvá tennie olyan történelmi léptékű összefüggéseket, amelyekről filmjei nélkül csak elvont képzeteink lehetnének. Több, az afrikai kontinenshez kötődő téma és olyan munkák után, mint az Oscar-díjra is jelölt Darwin rémálma, Sauper ezúttal a mozdulatlanságba dermedt Havanna lakóira összpontosítja figyelmét. Mit jelent élni, álmodozni, a világot megérteni ebben a szépnek hazudott szegénységben, amelyet a diktatúra és a fogyasztói kultúra nagy egyetértésben konzervál és esztétizál? Mit lehet és kell ebből megmutatni, vagy ha úgy tetszik: mit rögzíthet a kameraszem, amit a turistaszem nem lát? A több évig tartó forgatás során (amelynek ideje alatt Castro meghal, Donald Trump pedig beleül az USA elnöki székébe), Sauper kamerája kitartóan követi protagonistáit, köztük azt a néhány helyi kisiskolást, akik – miközben megosztják velünk gondolataikat, terveiket, apró kis diadalaikat – maguk is felfedezik a filmkép hatalmát.

Téved, aki azt gondolja, hogy ez a filozofikus, látni tanító kis műremek a maga nemzetköziségében kivételnek számít a helyi illetőségű osztrák darabok között. Az osztrák dokumentumfilm dúskál a külföldi/globális témákban, ami néhány példával érzékeltethető. Valerie Blankenbyl The Bubble című munkája ugyanazt a gigantikus floridai nyugdíjas települést mutatja be, amelyről nemrég a BIDF-en láthattunk egy amerikai produkciót Isten hozott a Mennyországban! (Some Kind of Heaven) címmel. A The Villages örök fiatalságot ígérő mesevilágát mindkét verzió izgalmasan bontja ki, Blankenbyl feldolgozásában azonban nemcsak a lakók reményei és csalódásai válnak érzékelhetővé, hanem e zárványlét ökológiai és ökonómiai kontextusa is.

A Once Upon a Time in Venezuela stábja (rendezte: Anabel Rodrígez) a venezuelai olajvidékre visz el bennünket, ahol egy valaha gazdag, de szép lassan lecsúszó – szó szerint a korrupció és a környezetszennyezés mocsarába süppedő – település agóniájának lehetünk tanúi. A történet, amely látlelet a diktatúrák működéséről, attól olyan erős, hogy azt is megmutatja, hogyan temeti maga alá a rendszer legnagyobb haszonélvezőit is.

Daniel Hoesl és Julia Niemann Davos című tablójának hőse a svájci üdülőváros, amely manapság nem szanatóriumaiból, hanem leginkább abból él, hogy évente néhány napra otthont ad a Világgazdasági Fórum csúcstalálkozójának. A filmesek – szemérmetlen egyszerűséggel – jól elcsípett, leleplező képek, valamint abszurdba hajló párbeszéd- és nyilatkozatfoszlányok halmozásával mutatnak rá a gondosan becsomagolt politikai üzenet és tartalom kiáltó ellentmondására.

De ne ragadjunk le a kategóriánál, mert idén a fikciók között is bőven volt néznivaló. A szórakoztató filmek, például a krimik és a többnyire dialektusban forgatott zsánerparódiák kétségkívül elmaradoztak (vélhetően gyártási nehézségek miatt). Akadt viszont dráma, közönségbarát és embert próbáló. Előbbire példa a bizonyos leírásokban komédiának titulált, legfeljebb tragikomédiának mondaható Me, We (rendezte: David Clay Diaz) amely tanulságokkal, de egyáltalán nem bárgyú módon mesél menekültek és „megmentőik” kapcsolatáról, illetve azokról a cseppet sem egyértelmű új szerepekről, amelyekkel a szereplők szembesülnek. Fajsúlyosabb, más babérokra törő darab a vágóként befutott Evi Romen első rendezése, a fesztivál fődíjával kitüntetett Hochwald. A film, amely ha szerencsénk lesz, a Szemrevaló műsorában itthon is vászonra kerül, egy önmagát kereső, semmilyen sémába nem passzoló fiatal srác története. Mario leginkább táncolni szeretne, valamint lelépni a faluból, ahol jó esetben élete végéig kétkezi munkás lehet. Rómába megy, ahol kis híján áldozatul esik egy terrortámadásnak, és ha azt hinnénk, a mai kor dühös fiataljával ennél váratlanabb már nem történhet, nemsokára egy dél-tiroli muszlim közösség fogadja be. A film a főszerepet alakító Thomas Prenn játéka mellett azért is nagyon meggyőző, mert csupa érzékeny (érzékenységek sokaságát érintő) témát képes látszólag könnyedén felfűzni egyetlen történetre.

S ha már a témaválasztás bátorságánál tartunk, Jasmila ®banić Quo vadis, Aida? című, tavaly Velencében bemutatott drámája a létező legnehezebb terhet veszi magára. Az alig negyedszázada lezajlott srebrenicai mészárlás történetének elbeszélésére vállalkozik, emlékeztetve arra, hogyan nézték végig tétlenül a békefenntartók, illetve végső soron Európa, ahogy határainktól alig pár száz kilométerre a szerb milícia brutálisan kivégzett több mint nyolcezer bosnyák férfit. Egy ilyen film, ha nem is teher, de áldozat, hiszen az alkotásnak mindenekelőtt az emlékezést kell szolgálnia, a hitelesség vs. filmszerűség dilemmái pedig gúzsba köthetik az alkotót. Talán nem véletlen, hogy az első filmjével, a szintén a délszláv háború traumájával foglalkozó Szerelmem, Szarajevóval 2006-ban Arany Medvét nyert rendezőnő sok év után mert csak belevágni a téma megfilmesítésébe. Az eredmény, amely kilenc ország, köztük Ausztria koprodukciójában jött létre, egy minden percében átgondolt, stílusbravúrok nélkül letaglózó dráma. A genocídium krónikája egy bosnyák ENSZ-tolmácsnő (Aida szerepében Jasna Đuričić) szemszögéből elbeszélve. A film a Cinefest versenyprogramjában, ősszel érkezik Magyarországra.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2021/09 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15044