KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
   2021/szeptember
MAGYAR KLASSZIKUSOK
• Varga Zoltán: Útvesztők álmodója Orosz István animációi
• Vajda Judit: Nem apácazárda Melegfilmek a Kádár-korban
• Kelecsényi László: Vegyész a filmszakmában Szekfü András 80
• Zalán Márk: Hazai pályán Nagylátószög – 120 éves a magyar film
MAGYAR MŰHELY
• Várkonyi Benedek: Lelkek harca Beszélgetés Enyedi Ildikóval
• Benke Attila: A lélek mélyén Beszélgetés Krasznahorkai Balázzsal
• Stőhr Lóránt: Szürkület Nagy Dénes: Természetes fény
NEO-NOIR
• Kovács Patrik: Búcsú a tegnaptól A film noir a hatvanas években – 1. rész
• Varró Attila: Egy kalap alatt Queer noir
• Huber Zoltán: A paletta sötétebb színei Soderbergh és a neo-noir
ÚJ RAJ
• Kovács Kata: A melankólia mestere Andrew Haigh
• Szabó Ádám: Medvebőr Ian McGuire: Északi vizeken
KÉPREGÉNY-LEGENDÁK
• Barkóczi Janka: Mérlegforgás Tillie Walden: Spinning
A CSEND MESTEREI
• Andorka György: A síró harmadik Franz Osten: Shiraz (1928)
FESZTIVÁL
• Gyenge Zsolt: Adaptációktól a robbanó fejig Cannes
• Buglya Zsófia: Tektonikus mozgások Diagonale 2021
KRITIKA
• Szíjártó Imre: Egy maréknyi euróért Krasznahorkai Balázs: Hasadék
• Baski Sándor: Eljött hozzátok Valdimar Johannsson: Bárány
• Baski Sándor: Ego kaland Herendi Gábor: Toxikoma
• Pozsonyi Janka: Tinédzser l’amour François Ozon: ‘85 nyara
• Kovács Kata: A sérvműtéttől a kasztrálásig Takács Mária: Kapd el a ritmust!
MOZI
• Vajda Judit: Idő
• Pazár Sarolta: Örökkön örökké
• Bartal Dóra: Rózsák királynője
• Kránicz Bence: Free Guy
• Baski Sándor: A Jönsson banda
• Huber Zoltán: A metál csendje
• Fekete Tamás: Démoni
• Kovács Patrik: Öngyilkos osztag
• Benke Attila: Kígyószem
• Alföldi Nóra: Lőpor turmix
STREAMLINE MOZI
• Déri Zsolt: Popsztár
• Jordi Leila: A szuvenír
• Benke Attila: Félelemterápia
• Lichter Péter: A holtak nem halnak meg
• Varró Attila: Sáskaraj
• Bonyhecz Vera: Vérvörös égbolt
• Greff András: A nagy szívás
• Pethő Réka: Egy ház Londonban
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: PAPÍRMOZI

             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Új raj

Andrew Haigh

A melankólia mestere

Kovács Kata

A londoni eszkortfiútól a sarkvidéki bálnavadászokig, Andrew Haigh összes hősét összeköti a szomorú vágyakozás egy másik élet iránt.

Mi sem áll távolabb tőle a meleg filmrendező sztereotípiájánál, rövid, de kompakt filmográfiájából mégis süt a meg nem értettség. A britek François Ozonjaként emlegetett Andrew Haigh ugyan homoszexuális témájú filmekkel (Greek Pete, 2009; Hétvége, 2011) és egy melegekről szóló, közönségkedvenc sorozattal (Keresem..., 2014) vált ismertté, eddigi legismertebb munkáját mégis egy heteroszexuális pár kapcsolati válságáról készítette, női nézőpontból (45 év, 2015). Az utóbbi években egészen új témák felé fordult: civilizáció és természet kapcsolatát, a kozmikus magányt és az emberfeletti indulatokat vizsgálja (Lean on Pete, 2017; The North Water, 2021).

Első egész estés filmjét, a Greek Pete-et amatőrökkel, improvizációs technikával forgatta a szexipar fizikailag-érzelmileg kizsigerelő, legmélyebb bugyraiban, egy feltörekvő londoni eszkortfiúról. A srác azzal a szándékkal kezd el a nagyvárosban dolgozni, hogy a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legtöbb pénzt keresse, ám hiába a hamar jött siker, egyre magányosabb lesz. Pete egyszerű, ártatlan srác, akit nem munkája embertelensége lep meg, hanem az, hogy a munkán kívül nem képes valódi kapcsolatokat létesíteni. Haigh a főhős elemi természetességét állítja kontrasztba az általa felfedezni kívánt világ terheltségével és mesterkéltségével, ez a koncepció pedig későbbi munkáiban, sokszorosan átértelmezve és más kontextusba emelve is visszaköszön. A hardcore szexjelenetek miatt sokan felfigyeltek a filmre, őszinte, ítélkezésmentes látásmódja miatt a filmesek és a meleg közösség egyaránt elismerte (a Londoni Leszbikus és Meleg Filmfesztiválon mutatták be.) Az egy éves időkeretbe illesztett történet egyfajta előtanulmányként szolgált Haigh második nagyjátékfilmjéhez, a pár napos románcot elmesélő Hétvégéhez, de előkészítette a későbbi filmjei egyes karaktereit is.

 

Mi lett volna, ha

A Linklater-féle Before-trilógia családfájába illő Hétvége ifjúkori szerelmi történetéből is süt az ártatlanság, ám teljesen áthangolja a Greek Pete-ből szintén ismerős fájdalom és az eleve elrendelt lemondás vesztesége. A két fiú, Russell és Glen egyestés kalandnak induló románca, mivel egyikük a hét végén valószínűleg végleg a tengerentúlra utazik, mély és szenvedélyes melodrámává válik. Haigh jó érzékkel elegyíti a komor, hullámzó érzelmeket a kisrealista ábrázolásmóddal. A sivár lakótelepen ébredő pár számára nyilvánvalóan mindennapos, hogy valaki „queer” bekiabálással ébreszti őket, és a meleg identitásról, másságról szóló, helyenként zavaróan direkt, politikus kommentárok az egész filmet áthatják. A srácok a hétvégét bárokban és az ágyban töltik, Russell bolhapiacról összeszedett, az otthonosság iránti nosztalgiát árasztó holmijai között beszélgetnek, drogoznak és szexelnek. Glen egy galériában dolgozik, és saját művészeti projekteken is dolgozik, amelyhez interjúkat készít Russellel. A gyakran didaktikusnak ható szituációt a két színész (Tom Cullen, Chris New) üde, kedves jelenléte teszi hitelessé. A szereplők a Haigh számára is oly fontos témákról diskurálnak: a coming outról, a szégyenről, arról, hogy a melegek mások előtt miért nem beszélnek soha a szexről (pedig a hetero fiatalok bátran kérkednek kalandjaikkal), vagy épp, hogy a meleg szexről szóló művészeti projekteket miért nem övezi akkora érdeklődés, mint a heteroszexuálisakról szólókat. A különleges hangulatú állóképek, a hosszú dialógusok (pillow talk), játékos, humoros jelenetek intim közeget hoznak létre, de az alaphangulatot a fiúk szomorúsága adja. A zárás Haigh filmes pályakezdésére is visszautal – gyakornokként volt jelen a felidézett Notting Hill forgatásán.

A Hétvége párdarabja a 45 évnek, amely a két főszereplőnek, Charlotte Ramplingnak és Tom Courtenay-nek berlini Arany Medvéket, Ramplingnak Oscar-jelölést is hozott. (Az Ozonnal való párhuzamra erősített rá a színésznő szerepeltetése a Homok alatthoz atmoszférájában és stílusában is hasonlító moziban.) Mi lett volna, ha Russell és Glen egy városban marad? Mi lett volna, ha Kate és Geoff házassága el sem kezdődik? Egy hétvégés szerelmi történet után fél évszázadnyi házasság évfordulós drámája, a két egymásra következő munka ugyanazt a kérdést járja körül, ám két, szélsőségesen különböző életszakasz viszonylatában. Haigh a most is precíz időkeretre (egy hét) komponált cselekményét a hosszútávú kapcsolat és az öregedés nem túl trendi témáira fűzi fel. A hangsúlyosan női nézőpontból fogalmazó melodrámában a norfolki pár évfordulója hetén kapja a hírt, hogy a férfi fél évszázaddal korábban elhunyt menyasszonyának holtteste előkerült. A lány terhes volt, amikor a hegyi baleset érte, és most egy megolvadt hegyi gleccserben találtak rá. A korábban a férfi bypass-műtéte miatt elhalasztott ünnepségre készülve hirtelen mindketten megkérdőjelezik kapcsolatuk és egész életük érvényességét.

A rendező ezúttal is az apró, köznapi gesztusok, hangulatok, életképek és az intim dialógusok váltogatásával építi fel a karaktereket. Központi témája az idő: sorjáznak a ketyegő órák, az idő múlására reflektáló motívumok. Kate ajándékot keres a férjének, végül mégsem vesz karórát. A film végén, a taxiban el is hangzik: „Órát akartam venni. Gondoltam, belegravíroztatok valamit. De sajnos nem tudtam, mit írjak.” – „Jobban szeretem, ha nem tudom, mennyi az idő.” A film alapjául szolgáló David Constantine-novellát (In Another Country) Haigh jócskán átírta, a szöveg a kilencvenes években játszódik, a szereplők jóval idősebbek (a nyolcvanas éveikben járnak), a történet pedig a férfire fókuszál. (A filmbeli női szemszög miatt így aztán Haigh ismét nem úszta meg a szexuális orientációja felemlegetését.) A Hétvége viszonylag tempós, kézikamerás világát jóval statikusabb, komótosabb képi világ és ritmus váltja: a főszereplők korával együtt a lendület is változik. Haigh itt már kifejezetten szeretné, ha nem csak meleg rendezőként tartanák számon, ahogyan a Sight and Soundnak fogalmazott: „A Hétvége két pasiról szól, egy meleg kapcsolat története. Mivel én is meleg vagyok, a saját melegségem annyira már nem érdekel. Ez a történet kizárólag róluk szólt. Mégis, mikor a film elkészült, mindenki azt mondta, ‘ó, ez a film a melegekről szól’. A 45 évvel lehetőséget kaptam, hogy párkapcsolati témákat más kontextusban vizsgáljak. A szexualitás kérdése nem árnyékolta be az egész filmet, és így talán világosabban tudtam fogalmazni.”

 

A bálnavadász magánya

Ezek után készítette el az HBO „meleg Girls” sorozatát, a Keresem...-et. A szériát a kritikusok a – nem feltétlen dicséretnek szánt – „post-gay” kifejezéssel illették: szereplőinek meleg voltában már nincsen semmi rendhagyó, hiszen, ahogyan a korszellem diktálja, a melegség már nem kiemelkedő szocio-kulturális téma, és nem is feltétlen az identitás alapvető, meghatározó része. A Keresem... – mint ahogyan Haigh legtöbb filmje is – leginkább egyszerű, mindennapos dolgokra koncentrál, a nincs-itt-semmi-látnivaló érzése fonódik össze benne a normális, modern meleg férfi tapasztalataival. Úgy jó nézni, mint egy szelfit – írta a Slate kritikusa. A legtöbben éppen ezért udvariasnak és kényelmesnek tartották, de unalmasnak is.

A természet ártatlan, az ember pedig kegyetlen. A rendező újabb munkáival más témák felé fordult: az állatvilág legyőzhetetlen vadsága és az emberben rejlő tomboló indulatok kapcsolatát helyezi a középpontba. Sajgóan magányos hősei tükörkép-totemállataikkal találkozva felismerik magukban az állati ösztönöket, majd – néhányan legalábbis – képesek azokon felülemelkedni. A Willy Vlautin regényéből készült Lean on Pete hőse, Charlie (Charlie Plummer) lecsúszott apjával él, anyja elhagyta. Egy versenyistállóban kezd nyári munkát, ahol életében először éri el a valahová tartozás érzése, és megszereti a kiöregedőfélben lévő versenylovat, Lean on Pete-et. A fiú apját egy éjszaka megtámadják, kórházba kerül és meghal, és amikor a ló sem kell már senkinek többé, Charlie vele együtt kezd el a sivatagon át vándorolni, hogy megkeresse rég elvesztett nagynénjét. A komor, feszült road movie egyben az ő kiábrándult felnövés- és felszabadulástörténete, megnyerően komfortos happy enddel. Haigh gyors vázlatát dobja fel annak, hogyan válik egy jóravaló fiatal néhány traumatikus esemény és szerencsétlen döntés hatására reménytelen csavargóvá, bűnözővé. Charlie elkövet ugyan ezt-azt, mégis elementárisan ártatlan és igazságszerető – ugyanaz a sokat látott, mégis tiszta fiú, akit a Greek Pete-ből, a Hétvégéből, vagy éppen Donna Tarrt Az aranypintyéből is ismerünk. Ám míg Tartt regényének csak egy felületes filmadaptáció jutott, Haigh gazdag szerzői képzeletével színezi át a melankolikus történetet. Charlie figurája önmagában beszédes, egyetlen pillantása, mozdulata érzékelteti a belső történéseket – Haigh a 45 évben már bizonyította, hogy a szinte eszköztelen karakterábrázolás mestere – így aztán fülsértő amikor túlmagyaráz (például a sivatagban monológot intéz a lóhoz). A film az egyszerű gesztusokon keresztül ábrázolja a fiút, a hosszan kitartott, lírai plánok pedig tökéletesen írják le a belső vívódást és a magányt.

A Melville, Conrad és Cormac McCarthy nyomdokain járó Ian McGuire regénye, az Északi vizeken egy óriási, baljósan induló tizenkilencedik századi bálnavadász expedícióról szól. Kalandregény és krimi, brutálisan naturalista beszámoló és fájdalmas visszatekintés a sarkvidéki vadászok múltba vesző, 1850-es évek előtti világára. A félelmetes útra induló Volunteer fedélzetén ott van az ír hajóorvos, Patrick Sumner (Jack O’Connell) és a szigonyos Henry Drax (Colin Farrell) – hogy közülük melyik a legénységére is rátámadó, „fajtalankodó” őrült – ezt az olvasó az első fejezettől tudja, a könyv nem a nyomozással bilincsel le. A túlélésért folytatott emberfeletti küzdelem, a tűrőképesség és a határok végsőkig feszítése a fő témája, mely a rendezőt és munkatársait messze nem csupán elméleti síkon foglalkoztatta. Ennyire északon még egyetlen stáb sem forgatott sorozatot, a Jeges-tenger magasan fekvő szigetcsoportjai között maguk is fókák, bálnák és jegesmedvék között dolgoztak.

Haigh számára a regény egyik kulcsmotívuma ismét az idő: a bálnavadászat letűnt világának nosztalgiája, vagy épp maga a hidegvérrel lemészárolt bálna képe, amely maga is az idő fogalmával összefonódó szimbólum – ha nem háborgatják, akár több emberöltőt, a civilizáció korszakváltásait is túléli. A Volunteer fedélzetén ugyanakkor központi téma a Greek Pete-ből és a Lean on Pete-ből is ismert kérdés: meddig mehet el az egyén, hogy kiverekedje magát az anyagi lecsúszottságból és a mellőzöttségből? A hajó férfiközössége jobban megveti a homoszexualitást, mint a bűnözést, ám a szélsőséges körülmények hatására nemcsak az erotika, de szinte minden alapvető társadalmi elvárás marginális a számukra. A már-már avantgárd mészárlások, extrém kalandok, emberi mivoltukból kivetkőzött férfiak, a narratíva extrém, hallucináció-szerű jelenetei, például, amikor Sumner véget nem érő ködben üldözi a jegesmedvét – egyértelművé teszik, hogy Haigh a kommersz televíziózástól igen távolra pozícionálta a naturalista részletekben és megdöbbentő jelenetekben gazdag regény adaptációját. A 45 év jégbe fagyott lány-metaforáját szépen visszhangozza az Északi vizeken lenyűgöző csúcspontját jelentő kép, melyen a félig megfagyott Sumner a sarki vihar elől a leölt, kibelezett medve testébe menekül, miután kiontott vérével melegítette fel saját magát. A határok ember és állat, életben maradás és pusztulás között elmosódnak. Sumner állata a medve, Charlie-é Lean on Pete – a két történetet összeköti a gondolat, hogy a természet brutalitásán messze túltesz az emberi kegyetlenség.

Haigh igazi terepe a kisrealizmus, az egyszerű gesztusok, mindennapi események, a csendesen megmutatott vagy rejtve tartott érzelmek, ugyanakkor az ordító, elementáris dráma is gond nélkül megy neki. Nem csupán nyilatkozatai, de szereplői is gyakran szólnak arról, óhatatlan, hogy minél több a meleg szál egy filmben, annál szűkebb közönség fog iránta érdeklődni. A Hétvége idején még teljesen elképzelhetetlen volt, hogy öt évvel később a Holdfényt (2016) Oscar-díjjal fogják jutalmazni, Haigh pedig hiába távolodik el a meleg témáktól, a queer mozi úttörői között tartják számon. Rendre elmondja, hogy generációjában még mindig óriási a fájdalom, a szégyen és az öngyűlölet – legalábbis tudat alatt – a melegség miatt. Munkáiban ezt a mindent átható életérzést egyre távolabbról és elemeltebben, nem feltétlen queer közegben ábrázolva rögzíti.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2021/09 36-38. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15045