KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
   2021/szeptember
MAGYAR KLASSZIKUSOK
• Varga Zoltán: Útvesztők álmodója Orosz István animációi
• Vajda Judit: Nem apácazárda Melegfilmek a Kádár-korban
• Kelecsényi László: Vegyész a filmszakmában Szekfü András 80
• Zalán Márk: Hazai pályán Nagylátószög – 120 éves a magyar film
MAGYAR MŰHELY
• Várkonyi Benedek: Lelkek harca Beszélgetés Enyedi Ildikóval
• Benke Attila: A lélek mélyén Beszélgetés Krasznahorkai Balázzsal
• Stőhr Lóránt: Szürkület Nagy Dénes: Természetes fény
NEO-NOIR
• Kovács Patrik: Búcsú a tegnaptól A film noir a hatvanas években – 1. rész
• Varró Attila: Egy kalap alatt Queer noir
• Huber Zoltán: A paletta sötétebb színei Soderbergh és a neo-noir
ÚJ RAJ
• Kovács Kata: A melankólia mestere Andrew Haigh
• Szabó Ádám: Medvebőr Ian McGuire: Északi vizeken
KÉPREGÉNY-LEGENDÁK
• Barkóczi Janka: Mérlegforgás Tillie Walden: Spinning
A CSEND MESTEREI
• Andorka György: A síró harmadik Franz Osten: Shiraz (1928)
FESZTIVÁL
• Gyenge Zsolt: Adaptációktól a robbanó fejig Cannes
• Buglya Zsófia: Tektonikus mozgások Diagonale 2021
KRITIKA
• Szíjártó Imre: Egy maréknyi euróért Krasznahorkai Balázs: Hasadék
• Baski Sándor: Eljött hozzátok Valdimar Johannsson: Bárány
• Baski Sándor: Ego kaland Herendi Gábor: Toxikoma
• Pozsonyi Janka: Tinédzser l’amour François Ozon: ‘85 nyara
• Kovács Kata: A sérvműtéttől a kasztrálásig Takács Mária: Kapd el a ritmust!
MOZI
• Vajda Judit: Idő
• Pazár Sarolta: Örökkön örökké
• Bartal Dóra: Rózsák királynője
• Kránicz Bence: Free Guy
• Baski Sándor: A Jönsson banda
• Huber Zoltán: A metál csendje
• Fekete Tamás: Démoni
• Kovács Patrik: Öngyilkos osztag
• Benke Attila: Kígyószem
• Alföldi Nóra: Lőpor turmix
STREAMLINE MOZI
• Déri Zsolt: Popsztár
• Jordi Leila: A szuvenír
• Benke Attila: Félelemterápia
• Lichter Péter: A holtak nem halnak meg
• Varró Attila: Sáskaraj
• Bonyhecz Vera: Vérvörös égbolt
• Greff András: A nagy szívás
• Pethő Réka: Egy ház Londonban
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: PAPÍRMOZI

             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A csend mesterei

Franz Osten: Shiraz (1928)

A síró harmadik

Andorka György

Grandiózus indiai némafilm Anouskha Shankar kísérőzenéjével.

A múltnak kútja, mint ismeretes, mélységes mély, az ember romantikus képzelete pedig akár a hézagokat kitöltő folyadék. Vegyük például a világ egyik legikonikusabb épületét: hogy ki(k)nek is köszönhetjük Mumtáz Mahal agrai mauzóleumát, az indiai szubkontinens jó részét két évszázadon át uraló mogul birodalom ékkövét, arról valójában nincsenek megbízható információink – miért is ne kerekítenénk hát fiktív háttértörténetet, és színeznénk ki a részleteket, ahogyan teszi azt a némafilmkorszak egyik nagyszabású darabja, az 1928-as Shiraz: melodrámai átköltésében a hercegnőt, aki egy rajtaütés során árván marad, egy egyszerű agyagműves veszi gondjaiba; annak fia, a címszereplő, persze hamar szerelembe esik fogadott testvérével, és amikor a lányt elrabolják, majd a később Sáh Dzsahánként trónra lépő herceg háremébe kerül, a kiszabadítására indul; túlél ármányt és cselszövést, de csak hogy múzsája, a Stockholm-szindróma korai példájaként, végül a palota tulajdonosát válassza – az egész életében mellőzött, világtalan és megtört alak számára sovány vigasz, hogy végül az ő képzelete nyomán épülhet fel plátói szerelme síremléke.

A Shiraz a második darab egy laza trilógiaként tekinthető sorban, az Ázsia világossága (1925) Buddha-életrajza, és a szanszkrit őseposz, a Mahábhárata egy epizódját feldolgozó A Throw of Dice (1929) között, amelyek mögött egyaránt Himanshu Rai producer-színész, Niranjan Pal író, és a német Franz Osten rendező kreatív hármasa állt. Pal régóta úgy érezte, Indiának a saját történeteit kellene megírnia a Birodalom paternalista, kolonialista narratíváival szemben – míg azonban későbbi forgatókönyveiben már szociálisan érzékenyebb, kortárs témákba is belement, az orientalista gettóból való kitörést eleinte éppen a közös mítoszokhoz visszanyúlás jelentette. Mindhárom filmet ez az alapvető kettősség teszi izgalmassá, miszerint a mesebeli, ősi India életre keltésével voltaképpen ugyanazt a divatot szolgálják ki, amelyet meghaladni igyekeznek, ezt pedig épp csak annyira szubverzív módon teszik, hogy a kelet-nyugati fúziós konyha a szélesebb közönség ízlésével is találkozzon. A kezdeti időkben dokumentum- és híradófilmekkel foglalkozó Ostenben azonban kétségtelenül megvolt az érzékenység egy a kor sztenderdjeihez képest naturalistább, direktebb ábrázolásmód iránt: bár olyasfajta filmnyelvi truvájokat itt nem találni, mint a húszas évek végére kifejezőereje csúcsára jutott médium legjobb darabjaiban, az eredeti helyszíneken, természetes fényben forgatott, statisztákkal és látványos külsőkkel nem spóroló jelenetek egyedi minőséget kölcsönöznek a filmnek, az alkotók mesterségbeli tudása pedig tisztán megmutatkozik a térmélységgel és belső keretezéssel játszó, az építészeti tagolásokat és ornamentikát maximálisan kihasználó, szemet gyönyörködtető kompozíciókban.

Maga a sztori eközben akár keserédes reflexióként is nézhető az autentikus művész és a hatalom viszonyáról: ellentétben a filmkészítőkkel, akik megszereztek pénzt, paripát, fegyvert, hogy az „igazi” Indiát megmutassák, és örökségét celluloidba égessék, Shiraz nevét, hiába ajándékozza meg a világot márványban megfogalmazott szinesztéziájával, sose ismeri meg a világ – a „hősszerelmes” uralkodó irigységében még meg is vakíttatná, ha az nem lenne hiábavaló. A Shiraz, testvérfilmjeihez hasonlóan, meglehetősen jól öregedett, már csak a látvány miatt is megtekintésre érdemes mozgóképi csemege; „mi lett volna, ha” meséje azonban a mai kor nézője számára, a melodrámán és „a szerelem vak” egyszerű allegóriáján túl, valahol mélyen arról is szólhat, amire Stephen Jay Gould oly zavarba ejtően tapintott rá: Einstein agya jóval kevésbé kellene érdekeljen minket, mint az a majdnem-bizonyosság, hogy hasonló tehetségek számosan éltek és haltak gyapotültetvényeken és szénbányákban a történelem során.

 

MÜPA, 2021 szeptember 23. 20.00-22.00.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2021/09 43-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15055