KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
   2021/szeptember
MAGYAR KLASSZIKUSOK
• Varga Zoltán: Útvesztők álmodója Orosz István animációi
• Vajda Judit: Nem apácazárda Melegfilmek a Kádár-korban
• Kelecsényi László: Vegyész a filmszakmában Szekfü András 80
• Zalán Márk: Hazai pályán Nagylátószög – 120 éves a magyar film
MAGYAR MŰHELY
• Várkonyi Benedek: Lelkek harca Beszélgetés Enyedi Ildikóval
• Benke Attila: A lélek mélyén Beszélgetés Krasznahorkai Balázzsal
• Stőhr Lóránt: Szürkület Nagy Dénes: Természetes fény
NEO-NOIR
• Kovács Patrik: Búcsú a tegnaptól A film noir a hatvanas években – 1. rész
• Varró Attila: Egy kalap alatt Queer noir
• Huber Zoltán: A paletta sötétebb színei Soderbergh és a neo-noir
ÚJ RAJ
• Kovács Kata: A melankólia mestere Andrew Haigh
• Szabó Ádám: Medvebőr Ian McGuire: Északi vizeken
KÉPREGÉNY-LEGENDÁK
• Barkóczi Janka: Mérlegforgás Tillie Walden: Spinning
A CSEND MESTEREI
• Andorka György: A síró harmadik Franz Osten: Shiraz (1928)
FESZTIVÁL
• Gyenge Zsolt: Adaptációktól a robbanó fejig Cannes
• Buglya Zsófia: Tektonikus mozgások Diagonale 2021
KRITIKA
• Szíjártó Imre: Egy maréknyi euróért Krasznahorkai Balázs: Hasadék
• Baski Sándor: Eljött hozzátok Valdimar Johannsson: Bárány
• Baski Sándor: Ego kaland Herendi Gábor: Toxikoma
• Pozsonyi Janka: Tinédzser l’amour François Ozon: ‘85 nyara
• Kovács Kata: A sérvműtéttől a kasztrálásig Takács Mária: Kapd el a ritmust!
MOZI
• Vajda Judit: Idő
• Pazár Sarolta: Örökkön örökké
• Bartal Dóra: Rózsák királynője
• Kránicz Bence: Free Guy
• Baski Sándor: A Jönsson banda
• Huber Zoltán: A metál csendje
• Fekete Tamás: Démoni
• Kovács Patrik: Öngyilkos osztag
• Benke Attila: Kígyószem
• Alföldi Nóra: Lőpor turmix
STREAMLINE MOZI
• Déri Zsolt: Popsztár
• Jordi Leila: A szuvenír
• Benke Attila: Félelemterápia
• Lichter Péter: A holtak nem halnak meg
• Varró Attila: Sáskaraj
• Bonyhecz Vera: Vérvörös égbolt
• Greff András: A nagy szívás
• Pethő Réka: Egy ház Londonban
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: PAPÍRMOZI

             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Valdimar Johannsson: Bárány

Eljött hozzátok

Baski Sándor

Emberbőrbe bújt bárány kavarja fel egy izlandi házaspár életét.

Különleges, eltéphetetlen kapocs köti össze az embereket az izlandi tájjal és a benne élő állatokkal – már, ha hihetünk az izlandi filmeknek. A Kosok testvérpárja meghittebb viszonyt ápol az imádott juhokkal, mint egymással, a Lovak és emberekben pedig az egyenrangúként láttatott négylábúak és gazdáig együtt élnek és halnak. Akár ennek a szimbiózisnak a metaforája is lehetne Valdimar Johannsson debütáló rendezésének alapszituációja, vagyis, hogy egy izlandi tanyán félig ember, félig bárány lény születik. Az is csak ebben a nyugtalanítóan idilli, archaikus környezetben tűnik hihetőnek – vagy legalábbis elfogadhatónak –, hogy az állattenyésztő házaspárban, Mariában és Ingvarban a zsigeri rettenet helyett egyből a szülői ösztönök támadnak fel, és sajátjukként, emberi csecsemőként kezdik felnevelni a különös jószágot.

Johannsson a nézői elvárásoknak megfelelően fokozza a feszültséget, de nem ijesztgetős effektusokkal vagy harsány horrorzenével, hanem az információ visszatartásával és a vihar előtti csend hangulatát közvetítő kimért közelikkel és borongós tájképekkel. A lényt teljes testi valójában egészen a negyvenedik percig nem mutatja meg, és ez a döntés abban a pillanatban igazolást nyer, amint meglátjuk a nevelőszülei által Adának hívott állatgyereket. Johannsson a film drámai hitelességét teszi itt kockára, a meghökkentően bizarr látvány ugyanis garantáltan kizökkenti a közönséget. A történet negyedik főszereplője, Ingvar rejtélyes múltú bátyja is ekkor csodálkozik rá először a lényre, és bár az arcára kiülő döbbenet rendkívül mulatságos, a rendező nem enged a csábításnak, és ahelyett, hogy a könnyebb utat választva önreflektív humorral reagálna a helyzet abszurditására, nem hajlandó kikacsintani a nézőre. Végül a kezdetben ellenséges „nagybácsi” is megenyhül – Johannsson nem állítja, csak sugallja, hogy Ada képes bűvkörébe vonni az embereket –, így egészen a fináléig kell várni, hogy kiderüljön, milyen veszély fenyegeti az unortodox család boldogságát.

A hibrid címszereplőhöz hasonlóan a Bárányt sem lehet besorolni egyetlen filmes (mű)fajcsoportba. A rendező, aki Björk dalszövegírójával, Sjónnal közösen jegyzi a forgatókönyvet, merít az arthorror eszköztárából – ilyen elem az újszülöttjétől elszakított anyajuh egyre baljósabb jelenléte –, de lélektani kamaradrámaként is nézhető a film. Több kulcsot is felkínál az értelmezéshez a bibliai áthallásoktól az izlandi folklórra támaszkodó, és maradéktalanul nyilván csak az izlandi nézők számára dekódolható motívumokig, a legkézenfekvőbb olvasat azonban a család traumájában keresendő.

Nem a dialógokból, csak elejtett utalásokból derül ki, hogy Maria és Ingvar elsőszülött kislánya meghalt, a báránygyerek miatta kapja épp az Ada nevet. Nincs kimondva ez sem, de a szülők ajándékként, az isten, a sors, vagy a természet jóvátételeként tekintenek a jövevényre. A már elveszettnek hitt családi boldogság lehetőségét jelenti számukra, azért sem akarják vagy merik feltenni azt a kérdést, hogy hogyan és miért került hozzájuk az új gyerek. Ha valakiknek, akkor izlandi őslakosokként nekik tudniuk kellene, hogy nem állnak a természet felett, nem rendelkezhetnek kedvükre a teremtményeivel. Az anyjától elszakított lényt a saját vágyaik beteljesítésére használják, és ez olyan istenkísértés, ami a parabolikus történetekben nem szokott megtorlatlanul maradni. Arroganciájuk ugyanakkor nem rosszindulatból, hanem egy mélyen emberi fájdalomból fakad, többek közt ezért sem lehet őket kinevetni, bármennyire is abszurdnak tűnhet elsőre az a buzgalom, ahogyan embert próbálnak faragni a mutáns lényből.

Ha kiválóan is elemezhető, messze nem hibátlan fim a Bárány. Johannsson nem mindig tudja egyensúlyban tartani a minimalista-realista stílust a történet népmesei elemeivel; vagy az egyikből, vagy a másikból kellett volna több. Bár papíron megindokolható a két főszereplő szótlansága, a film realista alapállását hitelteleníti, hogy a báránygyerekről egymás közt nem beszélnek. Ugyanígy bátortalannak és előkészítetlennek hat a mitológiai, illetve a horrorelemek beemelése. A feszültségépítés, a színészvezetés és az izlandi táj átlényegítése ugyanakkor hibátlan, pláne egy olyan rendezőtől, aki egyetlen rövidfilmjét leszámítva korábban csak hollywoodi bérmunkákban dolgozott. A filmet executive producerként jegyző Tarr Béla büszke lehet egykori tanítványára.

 

BÁRÁNY (Lamb) – izlandi, 2021. Rendezte: Valdimar Jóhansson. Írta: Sjön és Valdimar Jóhánsson. Kép: Eli Arenson. Zene: Thórarinn Gudnason. Szereplők: Noomi Rapace (Maria), Hilmir Snaer Gudnason (Ingvar), Björn Hlynur Haraldsson (Pétur). Gyártó: Black Park Film / Chimney Sweden / Go to Sheep. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Feliratos. 104 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2021/09 51-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15039