KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
   2021/szeptember
MAGYAR KLASSZIKUSOK
• Varga Zoltán: Útvesztők álmodója Orosz István animációi
• Vajda Judit: Nem apácazárda Melegfilmek a Kádár-korban
• Kelecsényi László: Vegyész a filmszakmában Szekfü András 80
• Zalán Márk: Hazai pályán Nagylátószög – 120 éves a magyar film
MAGYAR MŰHELY
• Várkonyi Benedek: Lelkek harca Beszélgetés Enyedi Ildikóval
• Benke Attila: A lélek mélyén Beszélgetés Krasznahorkai Balázzsal
• Stőhr Lóránt: Szürkület Nagy Dénes: Természetes fény
NEO-NOIR
• Kovács Patrik: Búcsú a tegnaptól A film noir a hatvanas években – 1. rész
• Varró Attila: Egy kalap alatt Queer noir
• Huber Zoltán: A paletta sötétebb színei Soderbergh és a neo-noir
ÚJ RAJ
• Kovács Kata: A melankólia mestere Andrew Haigh
• Szabó Ádám: Medvebőr Ian McGuire: Északi vizeken
KÉPREGÉNY-LEGENDÁK
• Barkóczi Janka: Mérlegforgás Tillie Walden: Spinning
A CSEND MESTEREI
• Andorka György: A síró harmadik Franz Osten: Shiraz (1928)
FESZTIVÁL
• Gyenge Zsolt: Adaptációktól a robbanó fejig Cannes
• Buglya Zsófia: Tektonikus mozgások Diagonale 2021
KRITIKA
• Szíjártó Imre: Egy maréknyi euróért Krasznahorkai Balázs: Hasadék
• Baski Sándor: Eljött hozzátok Valdimar Johannsson: Bárány
• Baski Sándor: Ego kaland Herendi Gábor: Toxikoma
• Pozsonyi Janka: Tinédzser l’amour François Ozon: ‘85 nyara
• Kovács Kata: A sérvműtéttől a kasztrálásig Takács Mária: Kapd el a ritmust!
MOZI
• Vajda Judit: Idő
• Pazár Sarolta: Örökkön örökké
• Bartal Dóra: Rózsák királynője
• Kránicz Bence: Free Guy
• Baski Sándor: A Jönsson banda
• Huber Zoltán: A metál csendje
• Fekete Tamás: Démoni
• Kovács Patrik: Öngyilkos osztag
• Benke Attila: Kígyószem
• Alföldi Nóra: Lőpor turmix
STREAMLINE MOZI
• Déri Zsolt: Popsztár
• Jordi Leila: A szuvenír
• Benke Attila: Félelemterápia
• Lichter Péter: A holtak nem halnak meg
• Varró Attila: Sáskaraj
• Bonyhecz Vera: Vérvörös égbolt
• Greff András: A nagy szívás
• Pethő Réka: Egy ház Londonban
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: PAPÍRMOZI

             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Nagy Dénes: Természetes fény

Szürkület

Stőhr Lóránt

Nagy Dénes egyetlen epizódot emel ki Závada Pál háborús nagyregényéből, de így is zsigereinkben érezzük a bűnt.

Előbb felszabadító hősök voltak, aztán fasiszta-horthysta hadsereg, majd a doni katasztrófát elszenvedett áldozatok, végül megszállók a Szovjetunióban. A közbeszédben sokat változott a második világháborús magyar katonai részvétel megítélése a Horthy-korszaktól a kommunizmuson át a késő Kádár-korig és a rendszerváltástól napjainkig. Legutóbb, 2013-ban Krausz Tamás és Krausz Tamás és Varga Éva Mária levéltári forrásokat közzétevő könyve és 2015-ben Ungváry Krisztián alapos, tárgyilagos monográfiája kavarta fel a közvéleményt. Legkésőbb ekkor megdőlt a mitikussá vált áldozatnarratíva, amelyet a magyar dokumentumfilm-művészet emblematikus alkotása, Sára Sándor Krónika című televíziós sorozata teremtett meg a tanúk, egykori tisztek és közkatonák visszaemlékezése alapján. Ma már nem a filmművészeté a vezető szerep a közvélemény alakításában, mint az 1980-as években volt, a történelemtudományi munkákkal egyidőben a szépirodalom engedte új nézőpontból látnunk a történteket: Závada Pál 2014-ben megjelent regénye, a Természetes fény jelentős részleteiben kendőzetlen őszinteséggel beszél a magyar megszálló csapatok brutális tevékenységéről. Csak most jött el a játékfilm ideje a regény azonos című adaptációjával, ám Nagy Dénes író-rendező e kifinomult filmművészeti átiratától aligha várhatjuk, hogy a korábbiaknál szélesebb körben döngessen a 2. világháborúhoz kötődő tabukat. Ám egyedül a Berlini Filmfesztivál Ezüst Medve-díját elnyert film képes a megszállás érzéki tapasztalatából morális tanulságot kovácsolni.

 

Adaptációs szempontból figyelemre méltó, amit a rendkívül tehetséges rendező első nagyjátékfilmjében tesz az irodalmi művel, vagyis a többszáz oldalas, népes szereplőgárdát mozgató szociografikus igényű történelmi tablóból egy rövid epizódot nagyít száz perc hosszúságúra. A dús, ámde Závada regényeiből többnyire már ismerős élményanyagot megmozgató regény legeredetibb részleteiből gyúrta össze és dolgozta át Nagy Dénes a cselekményt. Závada a Békés megyei nagyközség harmincas években felnőtté érett generációjának, a baráti-szerelmi kapcsolatokkal átszőtt társaságának a sorsát kutatja, hogyan pusztította el mindannyiukat testben és lélekben a holokauszt, a 2. világháború és a kommunista hatalom magyarországi megtelepülése. Nagy Dénes még nagy vonalakban sem próbálta felvázolni ezt a hatalmas szociológiai és mély pszichológiai tudással megrajzolt csoportképet, ehelyett a magyar megszálló csapatok egyetlen brutális akcióját mutatta meg, ha szabad ilyet írni, fenomenológiai megközelítéssel. A polifonikus regényből egyetlen elbeszélőt emelt ki, Semetka Istvánt, akinek nézőpontjából feltárul az egész nyúlfarknyi történet, ahogy egy magyar csapat beveszi magát egy orosz faluba, partizánok után kutat az erdőben, végül megtorlásként elpusztítja az ártatlan lakosságot. Semetka szakaszvezetői rangban szolgál, tehát nem egyszerű végrehajtó, de többnyire nincs beleszólása a katonai akciók menetébe. Folyamatosan a feje felett döntenek, önveszélyes és embertelen intézkedéseket követelnek és hajtatnak végre vele többnyire tudta és beleszólása nélkül. A hadsereg hierarchikus erőszakszervezetében, különösen háború idején, nincs mód az ellentmondásra, a morális okokból történő parancsmegtagadásra. Semetka hallgat és végrehajtja a parancsot vagy tudomásul veszi a történeteket. Párbeszédek nincsenek a filmben, csak parancsok, kihallgatások és monológok. Azon túl pedig a főhős konok hallgatása, akinek csak a bánattal teli tekintete árulkodik kételyeiről. Semetka egyensúlyozni próbál a náci megszállás ördögien kegyetlen ideológiájából eredő elrettentés és megtorlás általános elve és a humánum maradékát megőrző, „ésszerű” büntető-fegyelmező intézkedések között. Standard Operating Procedure – Errol Morris dokumentumfilmjének nyomozója az iraki Abu Ghraib börtönben az amerikai megszálló katonák által elkövetett megengedett és törvénysértő kínzások közti keskeny kék vonalat kutatja, ami civil szemmel maga az abszurd borzalom. Mert ahogy Morris filmjében, úgy a Természetes fényben sincs morálisan jogos elrettentés, csak tévelygés a felsőbb hatalmak diktálta totális háború erkölcsi mocsarában. Vajon az öregek, nők, kisbabák pajtába terelése még a vélt elkövetett bűntettel arányos lépés? De a pajta felgyújtása már nem? Semetka, akár egy labirintusban, jár körbe-körbe a faluban és az azt övező mocsaras erdőkben, a mindent elborító sárban. Az erdőből kifelé-hazavezető út a záró képsoron a vöröslő naplemente, a közelítő sötétség komor fényeiben sem hoz megszabadulást, csak annak belátását, hogy ezentúl a tömeggyilkosság bűnével kell együtt élnie, ezt fogja hazavinni magával, s nem szabadulhat meg e bűnöktől soha már.

Nagy Dénes a Szovjetunióban zajló partizánháború megkerülhetetlenül súlyos filmtörténeti remeke, a Jöjj és lásd párdarabját készítette el. Míg Elem Klimov a kiszolgáltatott lakosság oldalát mutatta meg egy gyermek szenvedéstörténetét keresztül, a Természetes fény az ellentmondások közt vergődő elkövetőkről szól. Míg Klimov hátborzongatóan expresszív filmje folyamatos sokkhatásoknak teszi ki hősével együtt nézőjét is, Nagy Dénes jóval finomabban hat az érzékekre (bár az ő filmje is elsősorban azokra hat) és kisebb amplitúdójú érzelmi folyamatot jár be az elbeszélés – az út rövidsége meg is nehezíti, hogy bejárjuk azt az utat, amit a főszereplő a háború kezdetétől a hazatértéig megélt. Az első perctől fogva a partizánháború fojtott, szorongató légkörében járunk és nem lépünk ki onnan egészen a film végéig. Fájdalmas üvöltések és fülsüketítő robbanások helyett természeti és emberi neszek teremtik meg a film alaptónusát, a csizmák koppanása a fapadlón, a sárban cuppogó kerék, a folyó csobogása, a sebesültek és haldoklók távoli jajgatása, amelyre időről időre ráfonódik a fenyegető hangi atmoszféra és a vészjósló zene. A környezet csendes zörejeit ritkán törik meg hangos beszélgetések, vezényszavak, mintha mindent az elfojtások és kételyek sűrű köde vattázna körbe. Az egyetlen csatajelenet a lövések kaotikus fényeivel és zajaival szinte megváltó erejű, transzcendens élmény, végre egyértelmű jelentést kap az ellenség és a háború.

A Természetes fény még fontosabb előképe az Andrej Rubljov, melyet a sárba szétfolyó tej motívumával a rendező közvetlenül is megidéz. Ahogy Tarkovszkij érzékelteti a természetet, ahogy a középkori ikonfestő a patak csörgedezését, a fákat, az esőt szemlélve jut spirituális belátásokra, úgy Semetka fenyegető jelek után fürkészi az erdőt, de időről-időre kiesve szerepéből, a felette hajladozó karcsú fenyők, a kidőlt fák törzsének szemlélésében merül el. A Természetes fény főhősét is a táj élménye és a szenvedő emberi arcok látványa segíti elvezetni el a bűn áthatolhatatlanságának megtapasztalásáig, ahová Rubljov is eljut története mélypontján. Akár a Tarkovszkij-film végén, egy ponton egy ikon is felbukkan, ám hiába szólal meg az emelkedett zene, nem ragyognak fel a festmény színei, nincs metafizikai győzelem, az emberi pusztítás szakrális túlhaladása, az ikon fénytelenül pusztul el a totális pusztítás közepette.

Hogyan is ragyoghatna fel az ikon aranya, ha a képekből mindvégig hiányoznak az élénk színek, a szürke-barna monokróm felé hajlik minden képsoron a kolorit? Késő ősz van, mindent átitat a tájat vastagon megülő felhők szürkesége. A világítás, hogy a címhez méltó legyen, a természetes fényekre támaszkodik, mind kint a sűrű sötétlő erdőben, a sáros, fapallós falusi utcákon, mind bent a kisablakos faházakban, ahol csak egy-egy mécses segít a szemnek tájékozódnia. Az egyik emlékezetes képen egy nő ül az ablaknál a hajnali félhomályban, szinte belevész alakja a mindent átható szürkeségbe. Melankolikus csendben pereg a statikus képsor néhány másodpercig, mielőtt berobbanna a megtorlás iszonyata a parasztok életébe. A főhős-szemtanú dramaturgiája, ha a rendezés követné manapság a Saul fiával divatossá vált megoldást, a főszereplő fejére, alakjára fókuszáló mozgó kamerát követelne magának, ám Nagy változatosabb plánozással dolgozik, Tarkovszkij szellemében teret adva a szemlélődésnek a hosszan kitartott premier plánokon vagy a tágas totálokon. Az arcközelinek a film legdrámaibb pillanatában jut kitüntetett szerep, amikor a magyar katonák megrendülten bámulják a lángsírrá vált égő pajtát. Az egymás után sorjázó markáns portrék a bent pusztuló oroszokhoz hasonlatos, sokat megélt emberek, valószínűleg maguk is parasztok saját hazájukban. Az arcokon megülő döbbent fájdalom a sorsközösségnek szól – a magyar katonák akaratuk ellenére esnek a tömeggyilkosság bűnébe. A színészválasztás ereje ezeken a képeken ütközik ki, hogy egyetlen profi színész sincs a szereplők között, csupa eredeti, nyers arc és vaskos (sokszor tájszólásban beszélő) hang ad testet a karaktereknek. Nagy Dénes nem pszichologizál, az amatőr színészeknek nem kell összetett érzelmeket megjeleníteniük, ottlétük a kamera előtt dokumentumértékű. A regény és film címe a fotókra utal, a magyar katonák háborús részvételének felkavaró dokumentumaira, melyeket a fikció szerint Semetka amatőr fotósként készített. Az út, amin a film végigvezet, tapasztalati, a természetes fények kegyetlen őszinteségében fürdő tájaké, arcoké, viszonyoké. Ha átéljük ezt a tapasztalatot, képzeletben mi is osztozhatunk a háború bűnöseinek és áldozatainak szörnyű, ám eltéphetetlen sorsközösségében.

 

TERMÉSZETES FÉNY – magyar, 2021. Rendezte: Nagy Dénes. Írta: Závada Pál regényéből Nagy Dénes. Kép: Dobos Tamás. Zene: Santa Ratniece. Vágó: Nicholas Rumpl. Szereplők: Szabó Ferenc (Semetka István), Bajkó László (Koleszár), Franczia Gyula (Őrnagy), Garbacz Tamás (Szrnka), Stuhl Ernő (Vucskán). Gyártó: Campfilm / Proton Cinema / Mistrus Media. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. 103 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2021/09 22-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15059