|
|
|
Mozi Járatlan utakonVarró Attila
Sur les chemins noirs – francia, 2023. Rendezte: Denis Imbert. Írta: Sylvain Tesson könyvéből Denis Imbert. Kép: Magali Silvestre de Sacy. Szereplők: Jean Dujardin (Pierre), Josephine Japy (Anna), Anny Duperey (Hélène), Jonathan Zaccai (Arnaud). Gyártó: Radar Films. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 95 perc. Szemben
a természetjárás manapság divatos egotripjeivel teljesítménytúráktól geocachingon
át a szelfihajszolásig, létezik egy kevésbé népszerű megközelítés is, amely a
természetben nem dekoratív eszközt lát az önfényezésre vagy spirituális
feltöltődésre, hanem puszta célt: egy felfedezésre váró immerzív környezetet,
amely inkább az eltűnési vágyat szolgálja a feltűnési helyett. A francia irodalom
Werner Herzogjának nevezhető Sylvain Tesson – híven a német meister filozófiájához
(„A világ azoknak tárja fel magát, akik gyalog járják”) – harminc éven át járta
szó szerint a világot, könyvekben megörökítve élményeit, mígnem életveszélyes
balesetet szenvedett és némi kóma, majd egy éves rehabilitáció után úgy
döntött, saját hazáját szeli át Nizzától a Cap de la Hague-ig, hogy
visszataláljon saját útjára. A tíz hetes túrából született 150 oldalas
könyvecske híján van mindenféle nagy kalandnak, emberpróbáló erőfeszítésnek,
emlékezetes találkozásnak, mindössze a tájban elmerült szerző gondolatainak
katalógusa arról a könyörtelen környezeti változásról, amelyen a „járatlan utak”
hiperrurális világa a 21. században átesik.
Így
aztán vitathatatlan érdemei ellenére Tesson műve eléggé szűkös alapanyagot
kínál egy nagyjátékfilmhez, főként egy olyan rendező kezében, aki eleddig egy bohó
önéletrajzi komédiát (Vicky) és egy közhelyes „kislány-és-farkas”
gyerekfilmet (Mystère) jegyzett. Denis
Imbert azonban jó érzékkel megőrzi a tájbarangolás szikár, meditatív hangulatát
– dicséretes önfegyelme csak a bő lére eresztett két flashback-szálnál csappan
meg, amelyek feleslegesen erőltetnek az alapsztorira egy művészfilmtől elvárt
személyes drámát félrefutó párkapcsolattal, öncsömörrel és gyászfeldolgozással.
Összességében a végeredmény egy rendhagyó természetfilm, amely – Herzog életművéhez
hasonlóan – inkább a világ, mintsem önmagunk megértésére csábít – valamint a „nárcisztikus
aktivisták vagy dühös szabotőrök” alternatívája mellett felmutat egy harmadik utat
a civilizáció feltartóztathatatlan haladását megelégelőknek: a dicstelen, ám
annál magával ragadóbb menekülést.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
|
|
