Elfelejtett ősök árnyai

Rubin Szilárd és a film

Ki ugrik előbb?

Kolozsi László

Két remek kisregény, egy izgalmas, a korabeli átlagból kiemelkedő bűnügyi film. Rubin éppúgy nem teljesítette ki tehetségét, mint regényhősei.

A Partizán olyan interjút tett közzé, melyet érdemes minden magyar filmrajongónak meghallgatni, még ha nem is annyira a filmekről, mint inkább a közállapotairól esik benne szó. Gulyás Márton beszélget Tarr Bélával. Tarr Béla azt mondja, hogy szerinte nincs igaza a filmezés demokratizálódásáért harcoló Bódy Gábornak, aki szerint, ha könnyebben hozzáférhetőek lettek volna a filmezés eszközei nagyobb tömegek számára, akkor sokkal több jelentős film készül, a film érvényesebben lép a művészeti ágak közé. Nincs igaza, mondja, mert „attól, hogy valakinek tolla van, még nem lesz belőle Dosztojevszkij”. Bódy nem élte meg azt a kort, az okostelefonok korát, amikor szinte már mindenki előtt ott a lehetőség, hogy filmet forgasson. Hiszen minden jobb minőségű okostelefon egy 4K minőségű film készítésére alkalmas készülék. És valóban, nagyon kevés olyan áttörő és érdekes film készült okostelefonnal, ami azt bizonyítaná, hogy attól, hogy a filmkészítés eszköz szélesebb körben hozzáférhetővé vált, több új tehetség fog megjelenni a fesztiválokon. A filmkészítés demokratizálódása, ahogy azt Tarr Béla is mondja, inkább járt a film devalválódásával. Az, hogy mindenki előtt megnyílt a filmkészítés lehetősége, hogy mindenki felveheti kézből a vele történt fontosabb eseményeket, csökkentette a film értékét, csak egy-két olyan zsigeri műfajra hatott inspirálóan, mint a horror vagy a pornó.

Nem csak Bódy Gábor volt az, aki a film fejlődésnek garanciáját látta abban, hogy a film felvevőgép többek számára elérhető legyen, lehessen filmet készíteni nagyobb stáb nélkül is, hanem a Németországi sikereit követően, megkésve, csak a halála előtt egy évvel a kánonba beemelt, a legkiválóbbak huszadik századi írónk egyikének tartott Rubin Szilárd is.

Rubin nemcsak mint filmes dramaturg érdekes, de mint filmteoretikus is, noha nem volt termékeny szerző kritikusként, esszéíróként sem. Vékonyka, jelentős életművének is vékony szelete az, ami a filmről szól. Írásai (mondani sem kell: nem mellesleg) a Filmvilágban jelentek meg. Mindenesetre ezek közelebb visznek bennünket annak a kérdésnek a megválaszolásához, vajon milyen filmeket alkotott volna Rubin Szilárd, ha beteljesül az a vágya, hogy filmrendező legyen.

Két évvel az író halála után, 2012-ben jelent meg a szerző munkáit összegereblyéző, szerkesztő Keresztesi József pályarajza Rubin Szilárdról. Ez a munka éppen a szubjektivitása miatt is emelkedik ki a korrekt pályarajzok és monográfiák közül. Keresztesi leírja, hogy miképpen találkozott Rubin Szilárddal, milyen körülmények közt élt az idős, már beteg Rubin tapolcai lakásában. Beszélgetésükben kitérnek a filmekre is, Keresztesit is meglepi, hogy Rubin figyel a kortárs filmre, meg van a véleménye – ami sommás ugyan és igen rossz – az olyan alkotókról is, mint Tarantino:…”ez a Ponyvaregény azért egy nagyon gyenge dolog, nem igaz?”. És beszélgetés végén azt is elárulja, hogy igazából, szíve szerint, filmrendező lett volna. „Én filmrendezőnek születtem” – mondja Keresztesinek.

1958 és 1961 között jelenik meg négy kis írása lapunkban, ami a film lehetőségeit tárgyalja, illetve két filmet elemez. Ezek sokat elárulnak, mit gondolt a mozgóképről. Többet, mint a jó analitikus kriminek mondható Kártyavár, az egyetlen olyan játékfilm (nem tévéfilm), aminek az alapja, egy Rubin Szilárd forgatókönyv.

Rubin Szilárd regényeinek helyszíne, legfőbb terepe Pannónia, a Dél-Dunántúl, elsősorban is Pécs és Mohács környéke, ahol a háborús árva, Rubin felnő. Gyerekkori barátja, iskolatársa Galsai Pongrác, ő az egyik barát, akinek pályája keresztezi, meghatározza az övét, a másik a legjobb barátnak mondható Pilinszky János, akinek a csontos, törékeny alakja minden fontosabb Rubin könyvben megjelenik.

Vele volt azon a neves írószövetségi kiránduláson is, aminek a nyoma nem csak a regényekben, a Csirkejátékban és a Római egyesben, de a Kártyavárban is fellelhető. 1956 októberében, a nevezetes bécsi hajókiránduláson, barátkozott össze Pilinszkyvel.

A Kártyavár hősei egy neves professzor halálának első évfordulóján, emlékműavatásra utaznak egy hajón, éppen Bécs felé. Az 1967-ben készült krimi rendezője a műfaji filmekkel, többek közt a Veréb is madárral sikert arató Hintsch György, akinek egyik állandó alkotótársa az e forgatókönyvet is kiigazító, átíró Deme Gábor. A szereposztás finoman fogalmazva is imponáló: Kálmán György játssza Barta nyomozót, a meggyanúsítottak közt ott van: Páger Antal, Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva, Kállai Ferenc, Makay Margit, Törőcsik Mari, Bodrogi Gyula – nem lenne illendő elárulni, melyikük is a gyilkos.

Barta György azért társul az emlékműavatásra utazó, a professzor szűkebb köréhez tartozó gyászolókhoz, hogy megtudja, ki ölte meg a professzort. Az alaphelyzet kissé hasonlít a harminc évvel korábban íródott Halál a Níluson című Agatha Christie krimihez. Pontosabban nem csak az alaphelyzet, hanem a cselekmény bonyolítása is (amennyiben a hajón még egy gyilkosság történik). A látszólag egymáshoz tartozó, egymást szerető emberek között ott rejtőzik egy gyilkos, és ahogy egyébként minden Christie krimiben, így ebben is, a bűnös tulajdonképpen bárki lehet. Éppen ez a Christie-féle analitikus krimi lényege, veleje, hogy minden szereplő potenciális elkövető, és ez az egyik gyengéje is, hiszen éppen ezért nem is lehet árnyalt karakterológiáról beszélni: minden szereplő esetében fenn kell tartani az eshetőséget, hogy gonosztevő lehet. A Kártyavár szereplői is ezért látszanak elég sematikusnak. A professzor kutatótársa Puckner, Páger Antal alakításában, morc öregúr, aki csak a tudománynak él, ő hatol be a professzor villájába, amikor a hajó kiköt, Olga, Makay Margit, a minden tudó öregasszony, Zizi, Ruttkai, a szerető, a féltékeny férj, Kállai Ferenc, vagyis Czakó Péter alanyi költő, aki a felesége szerint évek óta nem írt semmi jót. Ahogy a Rubin regényekben is felismerhetőek a szerző alakmásai, így itt is, Czakó figurája (Czakó Gábor író egyébként Rubin baráti köréhez tartozott) a legélőbb: ő a vívódó férfi. A kisemmizett férfi. A Rubin főszereplői kisemmizett férfiak, a regények alapproblémai ezen alakok egzisztenciális problémái. Az alaphelyzetben és ebben a figurában lehet felismerni Rubin kéznyomát.

Rubin bűnügyi regénye, a Mulatság a farkasveremben is egy helyszínen, egy mecseki erdészházban játszódó analitikus krimi. A Kádár-korszakban főleg az Albatrosz könyvek sorozatában jelentek meg a krimik, a lektűrök, e sorozat kevés magyar szerzőt tudott felmutatni, kevés igazán jó alkotást, hiszen az analitikus kriminek nem kedveztek a társadalmi viszonyok, nem lehetett hitelesen felépíteni egy olyan szituációt, amiben mindenki bűnösnek látszik. Részben azért, mert ez nem egyezett azzal a szocialista erkölccsel melynek megjelenítése elvárás volt, részben mert ehhez egy erős polgárság, egy olyan társadalmi (a magántulajdon szentségén alapuló) közeg is kellett volna, ami hazánkban nem volt meg (és nem is alakult ki azóta sem). A tehetős áldozat és a vagyonért bármire képes örökösök a szocialista társadalmon belül nem tűntek hitelesnek: e tételnek éppen ez a film, a Kártyavár, az ékes bizonyítéka.

A költőként induló Rubinnál az ötvenes években válik a próza elsődlegessé: eleinte sematikus regényeket ír. Ezek a még vaskos kötetek, a sztálinista ponyvairodalom terméke, a Partizánok a szigeten, a Szélverte porták, a Földobott kő, minden különösebb értéket nélkülöző szocialista családregények, melyekben az államosítás, a téeszesítés mint megkerülhetetlen és a társadalmi megváltást elhozó esemény jelenik meg. Rubin ezt követően, az ötvenes évek után, nem ír sem terjedelmes regényt, sem családregényt, mindössze két vékonyka, körülbelül tucat ívnyi szöveg alakítja ki kultuszát.

A hagyatékban található szerződések szerint a könyvkiadók rendeltek tőle két nagyobb regényt, 1956-ban A nagykertet, négy évvel később pedig Az utolsó versenyt, de ezekkel végül nem készült el. Rubin filmes szerződéseit is megszegte: a hagyatékban találhatók felszólító levelek, olyanok is, melyeket a filmgyár küldött, hogy fizesse vissza a felvett előleget, mivel a szerződést nem teljesítette.

A Csirkejáték meglephette minőségével a kor egyik jelentős és valóban nagy regényeket író íróját, Szentkuthy Miklóst, hiszen a szerzőtől csak a sematikus regényeket ismerhette. Ez a regény már címével is egy filmre utal, a Csirkejáték, a „chicken game”, a Haragban a világgal című James Dean opusz egyik fontos összetevője: ez a játék arról szól, hogy ki az, aki egy veszélyes szituációból hamarabb lép ki, előbb ugrik el a sínen a vonat elől, vagy előbb ugrik ki a szakadék felé száguldó kocsiból. A filmet Rubin az említett hajóút végén, Bécsben látta, Pilinszkyvel.

Ez a regénye és a Római egyes is, a Rakéta Regénytárban jelenik meg, egy az Albatrosz könyveknél nívósabbnak tartott, de nem a könyvkiadás elit vonalához tartozó sorozatban, egy olyan könyvsorozatban, ami a szélesebb tömegeknek szólt, akárcsak a krimiket is publikáló, rejtvényeket is tartalmazó, valójában igényesnek mondható, de nem szépirodalmi műveket közlő Rakéta Regényújság.

Mindkét regény főtémája a vágy őrülete, a szerelem okozta egzisztenciális válság. A Csirkejáték azért tud izgalmas lenni, izgalmasabb egy kriminél, mert az olvasó végigszurkolhatja, ahogy Angyal Attila, Till tönkreteszi saját magát és a szerelmét, mármint azt a lehetőséget, hogy szerelme, a deklasszálódott nemesi családból származó Carletter Orsolyával beteljesedjen: ez az önsorsrontás, ez a veszélyes játék, torokszorító és olyan módon szorongató, mintha egy leépülő betegről olvasnánk. És a betegség egyik oka mindenképpen az a társadalmi közeg, aminek e regényben már bírája az egykor sematikus regényeket jegyző Rubin.

A Római egyes annyiban kapcsolódik a filmekhez, hogy helyszíne Karlovy Vary, megjelenik benne a fürdő, a filmfesztivál, és álnéven Pilinszky alakja, aki nem tud a társadalomnak, az írói, filmes közösségnek a része lenni. Az emlékek e regényben úgy jelennek meg, mint egy filmen, flashbackekben.

Rubinra, még a filmről alkotott véleményére is, hatással volt Pilinszky, ugyanakkor azt elég világosan látta, hogy Pilinszky forgatókönyvei megvalósíthatatlanok, azokból nem lehet a költő szövegeihez mérhető művet létrehozni. Rubin nem lehetett könnyű ember, és ezekben a regényekben, elszámol önmagával, ezekben kérlelhetetlenül benne van mindaz, ami miatt az életben, a magánéletben, kudarcot vallott, mindaz, ami miatt két nagyobb terve is befejezetlenül maradt, a Kutya az országúton, ami inkább nagyszabású thriller lett volna, mint krimi, illetve a befejezhetetlenségében, töredékességében is nagyszerű Aprószentek. Az előbbivel kapcsolatban Frederick Forsythot és Hitchcockot emlegette, többek közt abban a levélben, melyben kutatásaihoz pénzt kér: az összeesküvés összehozta volna benne az IRA-t, a szlovák kastélyokat, síparadicsomokat rejtélyes kémekkel.

A másik mű tulajdonképpen, még ebben a formában is a magyar Hidegvérrel, a törökszentmiklósi sorozatgyilkosság nyomozásának története, melyben felmenti, mentegeti Rubin a kivégzett Jancsó Piroskát, azt állítva, hogy inkább csak bűnsegéd lehetett, a gyilkosságokat a szovjet laktanyához tartozó tisztek követhették el. A kislányok eltűnésének leírása a magyar bűnregény irodalom legerősebb fejezetei közé tartozik. A gyermeküket rokonokhoz vagy boltba elküldő szülők rettegve várják a híreket eltűnt gyermekükről. A félelem úgy terebélyesedik, mint a kiömlött tinta. A kútba leereszkedő tűzoltóval együtt szorul össze az olvasó gyomra.

Úgy tudni, készül e műből, a bűnesetből, sorozat. Mindenesetre ebből a regényből lehet kiolvasni, milyen filmet is rendezett volna Rubin. Az Aprószentek jelenetezése a legfilmszerűbb.

Rubin sokat kínlódott filmes megrendeléseivel, nem tudta tartani a határidőket, nem volt szolgálatkész. A rossz novella című írása egy valóban nem túl jó novella születését írja le. (Ez is, akárcsak a novella és filmtárgyú írásai, a Zsebtükör című kötetben jelentek meg.) A Versenyen kívül szüzséje a Kés a vízben című Polanski film alaphelyzetére emlékeztet. Egy vitorláshajóról leugró lányt az udvarlója nem enged a hajóra visszaszállni, és addig fárasztja, amíg az be nem adja a derekát.

A tévénél dramaturgként dolgozó Mészöly Dezső segíti Rubint a megbízáshoz, A rossz novellából rendelnek filmet tőle, amit Szász Péter helyett végül Esztergályos Károly rendez meg 1968-ban. Az úszó fiú itt kiábrándult, mert nem vették fel az egyetemre, a lány a vízben pedig a KISZ alapszervezet titkára.

A hagyatékban ezen kívül még három forgatókönyvet találhatni. A Gyilkossági évforduló a Kártyavár alapja, egy cím nélküli a téeszesítés idején játszódik, A jövő nyáron című pedig a törökszentmiklósi esetet dolgozza fel.

Ez messze a legérdekesebb, abból a szempontból is, hogy mi volt Rubin elképzelése a filmről.

Alain Resnais Szerelmem, Hiroshima című filmjéről írva mondja ki Rubin, hogy számára a legfontosabb, hogy egy film hitelesen jelenítsen meg érzelmeket és szituációkat. Resnais „lírai massza helyett intellektuális kötőanyaggal dolgozik”. „A fejlődés útja - írja Rubin - úgy hiszem, az alkotói szuverenitás útja, amikor író és filmes egy személyben jelentkezik már”. Vagyis feltehető, azért nem adta át A jövő nyáron forgatókönyvét, mert úgy gondolta abból ő maga tudna csak szándékainak megfelelő filmet készíteni. Szerzői filmben gondolkodott, azt magasabb rangúnak tartotta, mint a műfaji filmeket, melyekhez egyébként alapanyagot szolgáltatott.

A jövő nyáron nem műfaji film lett volna, vélhetően, hanem egy, a személyes vívódást, az egzisztenciális téteket, az egzisztenciális kudarcot is elevenen bemutató mű – a Csirkejáték játékfilmes párja. Egy a belső világ bemutatásában kérlelhetetlenül őszinte alkotó filmje.

Marcel Camus filmjéről, A Fekete Orfeuszról (ahogy ő írja Néger Orfeusz) szóló írásából derül ki, milyen képekben is gondolkodott, mit gondolt a beállításokról: „a művész szinte méterről méterre döbbent rá a filmre. Egy-egy panoráma megpillantásakor, egy-egy géphelyzet lehetőségének feltárultán maga a cselekmény formálódott”. Vagyis itt is, ahogy más filmről szóló írásaiban is, Godard és Bódy filmes gondolkodásához áll Rubiné a legközelebb: a filmet töltőtollnak látja. Olyannyira, hogy a Gondolatok a felvevőgépről című jegyzetében odáig megy, hogy sajnálatosnak tartja, a filmhez annyi ember munkája kell, nem lehet a filmkészítést leegyszerűsíteni, és kifejezi azt a reményét, hogy egyszer lesz majd olyan eszköz, amit úgy lehet majd használni a filmhez, mint tollat az íráshoz.

Hasonlóképpen gondolkodott a filmről, mint Bódy Gábor, akit valószínűleg nem ismert (bár ismerhetett). „Na most keresek egy sötét erdőt, ami ehhez a jelenethez kell, mondja a régi típusú rendező. A szuverén filmalkotóban viszont – írja Rubin (írásának címe is árulkodó: Tárgyi világ a filmvásznon) – a saját erdeje szólal meg, és mondja el saját evidens történetét. E történet bizonyos fokig előreláthatatlan.”

Sajnálatosnak mondható, hogy végül egyszer sem tárult fel előtte a filmkészítés lehetősége, egyszer sem jutott rendezőként film közelébe. Ugyanakkor megzabolázhatatlan, kiszámíthatatlan személyisége talán nem is tette volna alkalmassá egy stáb vezetésére.

Nem tudni, milyen filmet készített volna, de lehet, hogy szerencsés esetben egyesült volna művében költőisége, atmoszférateremtő ereje, a hitványságokat és a balsorshoz, önsorsrontáshoz vezető jellemhibákat is kérlelhetetlenül megmutató őszintesége és az a fajta költői erő, amíg még egy apró leírásában is megmutatkozik. „Csend volt, az üres úttesten foszforeszkált a homokos biciklinyom”, írja a Csirkejáték elején. „Gyönyörködtem a kvarckristályok ragyogásában. Bőröm friss és hűs volt a fürdéstől, testem tiszta, mint egy közlekedőedény. A csavargók éberségével bámészkodtam az éjszakában.” A rövid leírás vakító pontossága is megmutatja, hogy miért gondolhatta magát Rubin született rendezőnek. Még ha nem soha nem is fűzhetett bele kameratöltőtollába celluloidot.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2023/06 40-42. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15751

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -