Elfelejtett ősök árnyai

Kollarik Tamás – Zágoni Balázs: Janovics Jenő

Az elnémított mozi

Schubert Gusztáv

Ha már az aranykorokra sem emlékszünk, nagyon nagy a baj.

A színjátszás az itt és most művészete. A színpadon születő csodát meg lehet örökíteni kritikában, tárgyszerű leírásban, filmen, videón, ma már pixelekbe mentve is, de a katarzis nem menthető át a filmvászonra vagy képernyőre. Muszáj jelen lenni a nézőtéren. A színészi és színidirektori teljesítmény tehát semmiképp sem „ércnél maradandóbb”. Nyilván Janovics Jenő (1872-1945) a századelő talán legsokoldalúbb, újító szellemű magyar színházigazgatója, rendezője, színésze, teoretikusa is számolt ezzel a foglalkozási ártalommal, de azzal aligha, hogy nemcsak színpadi művészetének tünékeny lelke megy majd feledésbe, hanem korabeli honi és európai hírneve is. A színháztörténet persze számontartja, és a filmes szakma nem különben (merthogy Janovics az erdélyi magyar filmgyártás alapító atyja is), de munkássága közkinccsé nem vált. A szakmai recepció sem mondható bőségesnek, az elmúlt száz év alatt mindössze négy kötet foglalkozott személyével: Imre Sándor: Dr. Janovics Jenő és a színház (1924), Jordáky Lajos: Janovics Jenő és Poór Lili (1971), a Filmspirál 30. száma (Magyar Filmintézet, 2002), Duló Károly: A Janovics-forgatókönyv (2020).  A magyar filmtörténet fehér foltjainak eltüntetésében eddig is igen jelentős szerepet vállaló Film Hungary kiadó Janovics-kötete e méltatlan mellőzést segíthet meghaladni. Négy alapos tanulmány összegzi Janovics életútját és munkásságát: Zakariás Erzsébet a színházi ember portréját rajzolja meg, Zágoni Balázs és Kollarik Tamás a filmest mutatja be két fejezetben, Ferenczi Szilárd pedig a közéleti és magánembert ismerteti meg az olvasóval.

Janovics 1905-ben lett a kolozsvári Magyar Színház igazgatója és pár év tudatos munkája révén a nagymúltú, de elkényelmesedett, avítt ízlésű vidéki színházból európai hírű társulatot teremtett. Janovics nem volt avantgárd művész, nem a mindent megújító szándék, hanem a minőség elve vezette. Értő közönséggé igyekezett nevelni a kolozsváriakat. A francia bohózatokra és az operettekre épülő repertoárt a legizgalmasabb kortárs drámaírók (Ibsen, Strindberg, Oscar Wilde, G. B. Shaw, Gorkij) drámáival cserélte fel. 1911-től 27 magyar színművet ciklusba szervezve mutatta be a hazai dráma fejlődéstörténetét. 1913 októberétől tizenhét Shakespeare-mű következett. Ezt folytatta volna a Molière-ciklus, de a Nagy Háború pergőtüze elnémította a múzsákat.

A világháborús időszak paradox módon a magyar film első aranykora lett. Európa egyik filmes nagyhatalmává váltunk, mind a mennyiség, mind a minőség tekintetében. Hihetetlen, de e rövid időszakban Janovics Jenő kolozsvári filmgyárában több mint 70 film készült. A filmes „csoda” mögött elsősorban az elmúlt évek sűrű színházi tapasztalata állt. Janovicsé éppúgy, mint a kitűnő kolozsvári színészeké. A fellendülés másik oka prózaibb, az antant országok filmjei a háború miatt tiltólistára kerültek, magyar produkciókkal kellett pótolni őket a mozikínálatban. A mozgókép jelentőségét Janovics nem ekkor fedezte föl, már 1910-ben elkezdte kiépíteni saját mozihálózatát. A mozik versenyképességét pedig saját gyártású, minőségi filmekkel igyekezett biztosítani.  Bölcs döntés volt, mert a korabeli magyar némafilm zöme szerény ötletekre, nem pedig nívós irodalmi alapanyagra épült.

A Janovics cégei (Proja, Corvin, Transsylvania) által 1913 és 1918 között készített némafilmek döntő többsége a kolozsvári színház sikeres produkcióira és profi színészeire épült. (Nem mellesleg a kolozsvári volt az egyetlen magyar színház, amely a háború alatt is működött.) Janovics színidirektorként korán felismerte, hogy a rendező a játékfilmnél is főszereplő. Leszerződtette hát a legprofibb nyugati filmstúdiókban kiképzett filmrendezőket: Dániából Kertész Mihályt, Berlinből Garas Mártont. 1916-ban pedig felismerte az akkor még csak 22 éves Korda Sándor zsenijét.

Az elmúlt évtizedek filmtörténetírásának egy törvényszerű, de mégiscsak zavaró hibája is közrejátszhatott abban, hogy Janovics hihetetlenül gazdag színházi és filmes teljesítménye feledésbe merült. A világháborús vereség egyik járulékos vesztesége a magyar kultúra fejünkben élő térképének átváltozása: Kolozsvár egyre inkább perifériának tűnt. Pedig Trianon előtt egyáltalán nem volt az: Kolozsvárott létesült az első hivatásos magyar színtársulat (1792), amely 1821-ben az ország első kőszínházába költözhetett (ez volt a legendás Farkas utcai színház). A Janovics igazgatta intézményt ne poros vidéki utánjátszó teátrumként képzeljük el, a korszak (1905-18) legkreatívabb műhelye volt. Ugyanez mondható el Janovics filmes tevékenységéről, Kolozsvár 1913-1918 között a magyar némafilmgyártás legfontosabb színhelye lett.

A sikertörténetnek a háborús vereség vetett véget, 1918 végén Kolozsvár román megszállás alá került, a Hunyadi téri kőszínházat rekvirálták (Janovics társulata a nyári Színkör épületében működött tovább, állami támogatás nélkül és a cenzúra zaklatásai közepette), 1920-ban ugyan még elkészült egy Janovics-film, A világrém, de a néma kincsek sorsa nem itt ért véget: a filmek nagy része megsemmisült a második világháború során.

Film Hungary, 2022.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2023/06 43-43. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15752

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -