Filmzene

Martin Scorsese zenei dokumentumfilmjei

Veterán rockerek

Déri Zsolt

 Az utolsó valcertől és a New York Dolls énekesének portréjáig.

Az 1942-es New York-i születésű Martin Scorsese a rocker filmrendező prototípusa, Jim Jarmuschnak vagy Quentin Tarantinónak is nagy elő- és példaképe, a filmes zenehasználat terén is. „Fiatalkoromban a populáris zene képezte életem filmzenéjét” – mondja. „1956-ban fedeztem fel a rock’n’rollt... Számomra ez igazi forradalom volt.” Már rögtön 1967-es első nagyjátékfilmje elején egy rhythm and blues slágerre komponál utcai verekedésjelenetet, de a végleges filmcímet is az egyik betétdaltól kölcsönzi (Ki kopog az ajtómon?). Az áttörést hozó 1973-as Aljas utcákban – mely Bob Dylan és a kísérőzenekaraként elhíresült The Band turnémenedzserének, Jonathan Taplinnek a produceri segédletével készült – már Rolling Stones- és girl group-slágerekkel csúcsra járatja azt a fajta dalhasználatot, ami aztán játékfilmes karrierjét végigkíséri, gondoljunk csak maffiamozijaira vagy a Holtak útja száguldásjeleneteire a Clash punkdalaival („utoljára a punk-rock lelkesített fel igazán, az még elég mérges volt”).

Scorsese filmográfiájának jelentős hányadát teszik ki a zenei dokumentumfilmek, melyek világában már a hatvanas évtized végén elkezdett megmerítkezni. Az 1969-es nyár nagy amerikai hippifesztiválját megörökítő Oscar-díjas Woodstock filmben Michael Wadleigh rendező asszisztense és egyik vágója volt, ahogy a következő évben forgatott szintén hippitematikájú – koncertjeleneteiben többek közt Alice Coopert és B.B. Kinget is szerepeltető – Medicine Ball Caravan útifilmnek és az 1972-es Elvis Presley-turnét dokumentáló Elvis On Tournak a vágásában is részt vett.

Első saját rendezésű zenei dokuja Az utolsó valcer című The Band-koncertfilm volt a tradicionális zenei stílusokban virtuóz kanadai-amerikai együttes nagy felállásának 1976-os San Franciscó-i búcsújáról, ahol Michael Chapman, Zsigmond Vilmos és Kovács László kamerája előtt addig példátlan rock star power képviseltette magát a közreműködő vendégek révén (Bob Dylan mellett Joni Mitchell, Neil Young, Van Morrison, Muddy Waters, Dr. John, Neil Diamond, Ronnie Hawkins, Eric Clapton, Ringo Starr, Ronnie Wood). Az utólagos 1977-es stúdiókiegészítések és interjúszekvenciák, a rendező elhatalmasodó kokainfüggősége és párhuzamosan készülő New York, New York című musicalje miatt csak 1978-ra összeállt The Last Waltz igazi klasszikus, 1979-től a magyar moziforgalmazásban is kultikus darab lett. („Egyik legemlékezetesebb mozi-, sőt majdnem koncertélményem, amikor a kelet-német turistákkal telezsúfolt Kinizsi moziban a közönség kikövetelte, hogy a mozigépész igenis tegyen eleget a film legelején olvasható utasításnak, miszerint EZT A FILMET HANGOSAN KELL JÁTSZANI! A kelet-németek majd’ minden kedvencük színpadra lépésekor óriási ovációval, sőt Neil Youngnál pezsgőpukkanásokkal ünnepeltek” – írta visszaemlékezésében a  lemezboltos Pápai Sándor.) Scorsese azóta is fő zeneszerzőjeként foglalkoztatja az 1983-1999 közti The Band-újraegyesülésből kimaradó indián származású gitáros-énekes Robbie Robertsont, és filmográfiája két videóklipjének egyikét is az ő Somewhere Down The Crazy River című 1987-es szólódalához forgatta (a másik a Michael Jacksonnak készített 18 perces Bad kisfilm volt szintén ugyanabban az évben).

Martin Scorsese csaknem negyedszázadon át nem rendezett újabb zenei dokut, de a XXI. században életművének ezt a szegmensét is felzárkóztatta. 2003-ban bemutatott hétrészes The Blues tévésorozatához olyan kollégákat kért fel, mint Wim Wenders, Mike Figgis vagy Clint Eastwood, de a delta blues történetére koncentráló Feel Like Going Home című nyitó epizódot saját maga vezényelte le, és narrátorként is beszél benne, miközben az archív felvételek sorjázásával párhuzamosan a fekete gitáros-énekes Corey Harrist láthatjuk a Mississippi mentén észak felé haladni és helyi zenészekkel találkozni. A síppal-dobbal előadott fife and drum blues – melyet a film készítése közben leányával együtt elhalálozó, de zenei örökségét kis lányunokájának még gondosan átadó 95 éves Othar Turner szemléltet – katartikus revelációval vezet vissza a nyugat-afrikai gyökerekhez, s végül egy Maliba átrepülve forgatott félórás blokkban olyan ottani zenésznagyságokat is hallhatunk, mint Salif Keïta, Toumani Diabaté vagy az azóta már elhunyt Ali Farka Touré.

2005-ben szintén az amerikai PBS tévéhálózaton debütált – az 1986 óta futó American Masters széria részeként – a No Direction Home: Bob Dylan című kétrészes doku (magyarul: A Bob Dylan-dosszié), melynek 1995-ben indult munkálatait Scorsese 2001-től vette kézbe. A Grammy-díjat nyerő film a régi zenészhaver karrierjét az ötvenes-hatvanas évek fordulójától a Greenwich Village-i folkszíntéren való befutásán át az 1965-ös elektromos hangzásra váltásáig és az ahhoz kapcsolódó konfrontatív koncertekig követi. A korai tévéfellépések és interjúk lebilincselőek (ahogy a veterán dalnoknak és kortársainak az ezredfordulós visszaemlékezései is), de a legragyogóbbak a keretként használt jelenetek D.A. Pennebaker 1966-ban forgatott, ám rendes kereskedelmi fogalmazásba sosem került Eat The Document turnédokujából. „Játsszátok kurva hangosan!” – mondja a zárószám előtt kísérőzenekarának Dylan, miután egy bekiabáló néző Judásnak nevezi a folkból rockba fordulásáért. Utána nyolc éven át nem turnézott.

Az 1974-es visszatérő Bob Dylan & The Band-koncertkörút és a sztárparádés The Last Waltz-fellépés között a göndör dalszerző-gitáros-énekesnek 1975-76 folyamán volt egy másik legendás turnéja is, és Scorsese ahhoz is igazít egy dokumentumfilmet. A 2019-ben Netflix-produkcióként bemutatott Rolling Thunder Revue: A Bob Dylan Story by Martin Scorsese már címével, az abban felvillanó re-vue szójátékkal és a meseként értelmezhető story szóval (meg a prekredit Méliès-szkeccs bűvészmutatványával) is jelzi trükközését: a nagy mítoszteremtő – ezen a bohém utazó cirkuszként megálmodott turnén fehér arcfestést és néha egy műanyagmaszkot is viselő – Dylan és a mellette felbukkanó rengeteg kultikus figura (Joan Baez, Scarlet Rivera, Patti Smith, Sam Shepard, Allen Ginsberg, Mick Ronson, Gordon Lightfoot, Ratso Sloman és mások) bőséges dokumentumanyagát itt-ott fiktív elemekkel spékeli meg. Szerepeltet egy régi Robert Altman-áldokumentumfilmből átemelt politikuskaraktert, kitalál egy Stefan van Drop nevű rendkívül szórakoztató európai rendezőfigurát, nem létező koncertpromóteri múltjáról mesélteti a gengszterkinézetű Paramount Pictures-főnök Jim Gianopulost, Sharon Stone-t pedig naiv tini groupie-ként photoshopolja a történetbe – és mindezt cinkosként maga az énekes is validálja saját visszaemlékező interjújeleneteiben.

Az amerikai dalnokról készített két dokuja között Scorsese a rocktörténet két leghíresebb brit zenekarának is szentelt egy-egy filmet: a Beatles történetét a George Harrison: Living In The Material World című kétrészes tévéprodukció első felében tekintette át (a 2001-ben elhunyt „csendes Beatle” fényes szólókarrierjét, sztárparádés Banglades-segélykoncertjét és spirituális útját is gondosan tárgyaló dokumentumfilmen több mint öt évig dolgozott, 2011-re fejezte be és két Emmy-díjat is nyert vele), a Rolling Stonesnak pedig 2006-ban forgatott egy színháztermi koncertfilmet Christina Aguilera, Jack White és Buddy Guy vendégszereplésével (ez 2008-ban került a mozikba Shine A Light címmel és szép kasszasikerrel).

Scorsese 2016-ban a Mick Jaggerrel közösen jegyzett rövid életű HBO-tévésorozatának, az 1973-as év amerikai zeneiparában játszódó Bakelitnek a saját rendezésű első epizódját egy bombasztikus New York Dolls-koncertjelenettel nyitotta, és most 2023-ban az Amazon Prime-on nézhető Personality Crisis: One Night Only portréfilmmel tiszteleg a hajdani camp protopunk/glam rock kvintett utolsó túlélő alaptagja, a dalszerző-énekes-showman David Johansen előtt. A hetvenes évtized első felében aktív New York Dolls olyan jóval sikeresebbé váló zenekarokra volt nagy hatással, mint az Aerosmith, a Kiss, a Ramones, a Sex Pistols vagy a Guns N’ Roses, a Smiths-ikon Morrissey pedig leghíresebb rajongójukként 2004-ben még arra is rá tudta venni az akkor még élő néhány tagot, hogy egy időre újjáalakítsák az együttest. Johansen – aki a köztes évtizedekben szólóelőadóként saját nevén és Buster Pointdexter nevű varietéénekes-alteregójaként is megőrizte karizmáját és kultikus státuszát – 2020 januárjában a 70. születésnapjához igazítva állított össze sztorizós műsort kulcsdalaiból az ötvenes évekbeli Vértes Marcell-falfestményekkel díszített Café Carlyle színpadán, ahol Scorsese megörökítette a koncertprogramot stábjával, de aztán a járványhelyzet-karantén miatt már csak távmunkában tudta instruálni a karrieráttekintő interjúbetéteket, melyeket családi körben forgatott le az énekes mostohalánya, a korábban már több posztpunkos zenekar frontcsajaként bizonyító Leah Hennessey, vagyis egy rocker-filmes.

AZ UTOLSÓ VALCER (The Last Waltz) – amerikai, 1978. Rendezte: Martin Scorsese. Kép: Michael Chapman. Zene: The Band. Szereplők: Rick Danko, Levon Helm, Garth Hudson, Richard Manuel, Robbie Robertson. Gyártó: FM Productions. Forgalmazó: Pannónia Entertainment. Feliratos. 117 perc.

PERSONALITY CRISIS: ONE NIGHT ONLY – amerikai, 2022. Rendezte: Martin Scorsese. Írta: David Tedeschi. Kép: Ellen Kuras. Szereplő: David Johansen. Gyártó: Imagine Documentaries / Sikelia Productions. Forgalmazó: Amazon Prime. Feliratos. 120 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2023/06 48-49. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15755

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -