Archívumok titkaiZöld archívumokFilmörökség a változó világbanBarkóczi Janka
A zöld gondolat egyre fontosabb a világ filmarchívumai számára a gyűjtemények fenntartása és túlélése szempontjából. Albert Kahn francia
bankár és sofőrje, Alfred Dutertre 1908-ban világkörüli utazásra indult. Dutertre
szerette volna megörökíteni az élményeket, ezért magával vitt egy üveglemezekre
exponáló sztereográf fényképezőgépet és egy kis Pathé kamerát. Az expedíció New
Yorkból indult, majd meglátogatták és lefotografálták a Niagara-vízesést, a San
Francisco-i földrengés után maradt romokat, de jártak Japánban és Kínában is. Az
emlékezetes kaland és a jól sikerült képek nyomán a dúsgazdag Albert Kahn elindította
a korszak egyik legizgalmasabb vállalkozását. Nem kevesebbet határozott el,
mint hogy létrehozza a Bolygó Archívumát (Les archives de la planète), amelyben
megörökít mindent, amit az adott pillanatban érdemes. Felkérte Jean Brunhes
földrajztudóst a projekt koordinálására, és fotósokat, operatőröket szervezett,
akiket kiküldött a szélrózsa minden irányába, hogy dokumentálják, amit ott
találnak. A megbízottak 50 országban jártak, a Balkántól a Közel-Keleten át
Dél-Amerikáig mindenhova eljutottak, és mintegy 183 000 méter filmet
forgattak és mintegy 80 000 fényképet készítettek. A gyűjtésnek 1931-ben
lett vége, amikor a filantróp Kahnt is elérte a gazdasági válság és már nem
tudta tovább finanszírozni az utazásokat. A Bolygó Archívuma bámulatosan gazdag
anyaga szerencsére megmaradt és ma az Albert Kahn Múzeumban található Boulogne-Billancourt-ban.
A gyűjtemény digitalizációja már megkezdődött, és folyamatosan teszik közzé a
képeket egy erre létrehozott térképes weboldalon, amit hamarosan majd a filmek közzététele
is követ.
A Bolygó Archívuma azon
túl, hogy önmagában is elképesztő vállalkozás, az eredeti szándék szerint, hű
lenyomata annak a világnak, amely a készítés pillanatában létezett. Kahnt az
emberiség minden aspektusa izgatta, fel akarta tárni az etnográfiai, építészeti,
a politikai és a földrajzi összefüggéseket, és elképzelése szerint a
változásokat is dokumentálta volna. Az archívum a megszületése pillanatában tulajdonképpen
ablakot tárt a világra, és sokakat ráébresztett arra, hogy milyen fontosak a
hasonló gyűjtemények. Kahn példáját – ha kisebb arányban is – mások is
követték, és ez a filmarchiválásra is megtermékenyítően hatott. Ezt az
időszakot tekintjük a filmarchívumi mozgalom első hullámának, amit elsősorban a
mozgókép dokumentumértékének felismerése, a világ hiteles megörökítésének és a
képek átörökítésének vágya hajtott.
Ami volt…
A Bolygó Archívumában
található képek és filmek mind-mind egy letűnt világról tanúskodnak, amelynek
nyomai még fellelhetők, de úgy, ahogy egykor létezett, már nincs többé. Albert
Kahn gyűjteményén kívül is archívumok ezreiben őriznek olyan anyagokat, amelyek
azt bizonyítják, hogyan teszi tönkre az ember a környezetét. 2020 tavaszán az
ausztrál nemzeti filmarchívum, az NFSA közzétett egy 21 másodperces felvételt
egy 1935-ben készült, régóta lappangó ismeretterjesztő útifilmből, amelyen egy állatkerti
ketrecében idegesen járkáló tasmán tigris, vagyis erszényesfarkas látható.
Benjamin, a felvételen látható állat, a forgatás után 18 hónappal elpusztult,
és mivel ő volt az utolsó ismert példány, vele kihalt az egész faj is. Egyedül
az archív film maradt ránk, amely nemcsak az állat egykori létezésének, de a
faj tragédiájának is bizonyítéka.
2021 novemberében
Glasgow adott otthont az ENSZ klímaügyi konferenciájának, és ebből az
alkalomból Emily Munro filmrendező és a Skót Nemzeti Könyvtár Filmarchívumának
munkatársa egy különleges filmet készített. Átnézte a gyűjtemény anyagai között
található, második világháború után megrendelésre készült ismeretterjesztő
filmeket, amik egykor a skót ipari fejlődést és gazdasági növekedést kívánták
bemutatni, majd ezek újrahasznosításával elkészítette a Living Proof: A
Climate Story című filmet, amely immár egészen más fénytörésben mutatja be
ugyanazokat a képeket. A füstölgő gyárkéményeket, erdőirtást, építkezéseket,
erőltetett iparosítást bemutató filmek a mai néző számára arról tanúskodnak,
hogy a múltban meghozott döntések szoros összefüggésben vannak a jelenben
megtapasztalható problémákkal, és ami egykor optimizmusra okot és a haladásba
vetett hitet erősítette, a jelen válságának egyik kiindulópontja.
Az archívumok
természetesen nemcsak megőrzik a vádló és bizonyító erejű filmeket, hanem maguk
is küzdenek a gyűjteményben dokumentált kihívásokkal. A filmtekercsek tárolása
nem olcsó és meglehetősen energiaigényes mulatság. Az ideális -5 és +10°C közötti középhőmérséklet és a 20-50% relatív
páratartalom elérése sok áramot és megfelelően kialakított helységeket igényel,
és ehhez jön még a szintén komoly ökológiai lábnyomot hagyó szerverpark és az
egyéb technikai eszközök használta. Azok az országok, ahol az időjárás eleve
szélsőségesebb, nagyobb kihívással szembesülnek, ráadásul gyakran éppen ezek az
országok azok, amelyek komoly forráshiánnyal is küzdenek.
És ami lesz…
A „zöld filmarchívum”
gondolata az utóbbi évek egyik legfontosabb témája, amely egyre több
vonatkozásban felmerül. Hogyan lehet a filmeket megőrizni és egyúttal szem
előtt tartani a fenntarthatóság gondolatát? Milyen passzív és aktív megoldások
vannak a jobb energiahatékonyság elérésére? Hogyan lehet feloldani a
paradoxont: a filmipar és maga az archívum is hozzájárul a klímaváltozáshoz, a
klímaváltozás pedig a filmek pusztulásához? Szerencsére világszerte komoly
figyelmet kap a kérdés, az intézményekben egyre több működő megoldás
körvonalazódik, a szakmai közösség tagjai pedig megosztják egymással a tapasztalataikat.
Az egyik lehíresebb példa tőlünk nem messze, éppen Ausztriában található. Az
Osztrák Filmarchívum 2010-ben a Habsburgok nyári rezidenciájaként ismert Laxenburgban
nyitotta meg nitrofilmek tárolására alkalmas új raktárát, ami egyben egy
érdekes kísérlet is, méghozzá japán inspiráció alapján. Fumiko Tsuneishi, a
tokiói Nemzeti Filmcentrum munkatársa 2003-ban különös felfedezést tett. Egy
japán cég raktárában addig elfeledett filmekre bukkant, amelyek az 1910-es
évekből származtak. Ez hatalmas szenzációnak számított, hiszen addig nem volt
ismert olyan japán film, ami az 1920-as éveknél korábbi időből megmaradt volna.
A váratlanul felbukkant tekercsek egy klímaszabályozástól mentes helyiségben
élték túl a hosszú évtizedeket, mégis tökéletes épségben maradtak, ez pedig nem
lehetett véletlen. Hamarosan kiderült, hogy a titok nyitját a film tárolódoboza
jelentette, amelyet jó minőségű fából készítettek. Bármilyen furcsa is ez a
gyúlékony nitrofilmek esetében, de éppen az organikus fa óvta meg a szalagot a
párától, miközben hagyta, hogy a kártékony gázok kiszellőzzenek. Tsuneishi
később átigazolt a bécsi filmarchívumhoz és a doboz működési elvét alapul véve
az osztrákok egy kétszintes, teljes egészében fából épült raktárat építettek a
gyűjteményük számára. A Grazi Technikai Egyetem segítségével lefolytatott hosszú
kísérleti periódus után olyan szellőző- és klímarendszerrel ellátott, tiszta
fából álló megoldást találtak ki, amely nem energiaigényesebb, mint egy átlagos
családi ház és minden szempontból ideális a filmek számára. A raktárat ma a
zöld archívumi irányzat egyik mintaprojektjeként emlegetik. Az ökotudatos innovációért
díjazták is, ami mellett már csak hab a tortán, hogy a letisztult vonalú, némi távol-keleti
hatást mutató, rendkívül látványos épület az Alsó-Ausztria legszebb faépítménye
címet is elnyerte.
A küzdelem azonban
nem csak egy fronton zajlik. A filmszalagok megőrzése csak egy kérdés a sok
közül, hiszen a digitális átalakulás során egyre fejlettebb formátumok jelentek
meg, és mindegyik a korábbitól eltérő kihívást jelent. Minél szofisztikáltabb
egy digitális megoldás, annál sérülékenyebb, az adatok és fájlok átmentése pedig
hihetetlen kapacitást igényel. Eközben újabb és újabb kérdések merülnek fel: Csak
a digitalizáció lehet a hozzáférhetőség kulcsa? Mit kezd az archívum a VR filmekkel? Lehet és
kell-e gyűjteni a kifejezetten Internetre készülő videós tartalmakat? Mit
jelent egyáltalán a mozgókép a 2020-as években? Hogyan kapcsolódnak be a
robotok és a mesterséges intelligencia a filmarchívumi munkába? Sokan úgy
gondolják, hogy a hatalmas szerverek és a rendkívül környezetszennyező hardverek
helyett a jövőben mesterséges DNS-eket használunk majd a kulturális örökség
kincseinek megőrzésére. Erre az egyik első kísérletet a tasmán tigris miatt
fentebb már emlegetett ausztrál filmarchívum tette nemrég. Ők egy nagy ausztrál
sporttörténeti pillanatot, Csáth Freeman, a 400 méteres futásban 2000-ben aranyérmet
nyert első aboriginal származású olimpikon győzelmét választották a
kísérlethez. A versenyről készített mozgóképet mesterséges DNS-be mentették át a
siker 20. évfordulóján. Az eredeti anyag az Olimpiai Kulturális Örökség
Alapítvány svájci gyűjteményében maradt meg mágneses kazettán, ebből a
digitalizálás után a kapott fájl 1 GB volt, de 2020-tól ugyanaz a mozgókép egyetlen
mikroszkopikus szintetikus DNS-ben is megtalálható. A DNS-másolatot egy AAA
elem méretével megegyező fiolában tartják, amely további karbantartás nélkül –
a mostani elképzelések szerint legalábbis – több ezer évig épségben megőrzi a
tárolt információt. Amíg a DNS technológia fejlődik, más extrém megoldásokban
is bízhatunk. Olyanokban például, mint a norvég Piql cég projektje, akik 2017-ben
a jeges svalbardi permafrostban egy bányában hozták létre az Arctic World
Archive (AWA) nevű digitális archívumot. Az AWA nem csak filmeket őriz, hanem műalkotásokat,
kéziratokat, zenét, tudományos felfedezések dokumentációját, vagyis
tulajdonképpen mindent, ami valamiképpen az emberiség kulturális örökségének
része.
Az archívumok
elsődleges célja a gyűjtemény megőrzése az utókornak, de stratégiájukat a
különböző intézmények a lehetőségeiket és a környezet adottságait figyelembe
véve alakítják ki. Hogy végül mi, mit és hogyan él túl, az a következő
évtizedek egyik legnyomasztóbb, de egyben legizgalmasabb kérdése.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
