Comics és film

James Gunn és A galaxis őrzői-trilógia

Szív a gépezetben

Huber Zoltán

A büszkén vállalt szennyfilmezés felől érkezett James Gunn a kortárs szuperhősfilm kulcsfigurája lett.

Ha abból indulunk ki, hogy James Gunn jelenleg az egyetlen, akinek a neve rendezőként a piacvezető Marvel és a fő rivális DC stáblistáin is feltűnik, akkor joggal nevezhetjük őt a kortárs szuperhősfilmek első számú mesterének. Gunn sikerének titka, hogy mindkét oldalon képes volt markáns egyéni színeket csempészni a nagy költségvetésű produkciókba, a legközelebb jutva ahhoz, hogy felismerhető szerzői nyomokat hagyjon a szigorú produceri kontroll alatt zakatoló gyártósorokon. Legkomolyabb fegyverténye így mindenképpen az, hogy önálló márkanévvé tudott válni ebben az emberek feletti műfajban. Gunn eközben fenntartotta a kívülálló punk auráját úgy, hogy mára a DC egyik vezetője lett.

A Kevin Feige producerzseni dirigálta Marvel-moziuniverzumba a különféle irányokból szerződtetett rendezők hivatottak némi egyediséget és egyéniséget csempészni, a feladat azonban igen keveseknek sikerül. A Marvel-filmek már alapban készen kapott képregénykarakterekkel, történetívekkel és narratív megoldásokkal, illetve csak részben módosítható látványvilággal dolgoznak. Az alkotói mozgástér éppen ezért nem túlságosan széles, Gunn mégis rögtön elsőre egy kizárólag rá jellemző minőséget teremtett, majd folytatásról folytatásra tágította a saját játékterét. A három filmet és egy karácsonyi különkiadást magában foglaló galaxis őrzői eposz nemcsak minőségileg, hangulatilag és tematikailag egységes, de egyre inkább önállósodott a Marvel fő csapásirányától is.

A galaxis őrzői 2014-es első felvonása mostanra nincs ugyan a legjobban jövedelmező Marvelek tízes listáján, de ha a felvonultatott karakterek egységnyi ismertségére jutó bevételt néznénk, vélhetően az első helyen szerepelne. A D&D kampányok vegyes társulásait, a Smaragdvárosba tartó társaságot és a Piszkos tizenkettő antihőseit egyszerre idéző szedett-vedett csapat csak 2008-ban debütált a képregények lapjain. Igaz, ezen a néven felbukkant már egy alakulat 1969-ben (a kék bőrű Yondu például onnan ered), a naiv falényből, rakétás mosómedvéből, melák barbárból, zöld bőrű amazonból és űrkalózok nevelte emberből álló őrzőket relatíve nem túl régen pakolták össze.

A végtelenül tudatosan építkező Kevin Feige ezért is látott fantáziát az inkább keményvonalas olvasók által ismert képregényes alapanyagban, mert ezekkel a figurákkal remekül tesztelhette, mennyire vevő a szélesebb közönség a merészebb irányokra. Na meg azért is, mert ezzel a stúdió számára megnyílhatott az űrfantasy franchise-szempontból is rendkívül hálás műfaja. Mindez persze elsülhetett volna nagyon rosszul, ha Feige nem azt a Gunnt igazolja le, aki a különös csapatban nemcsak a vaskos humor lehetőségét pillantotta meg, de a nagyon is komoly emberi drámákét is.

A szabad szelleméről és jótékony gátlástalanságáról ismert B-filmes Troma Entertainment felől érkező Gunn már a Marvel-megbízás előtt is otthonosan mozgott a különc karakterek és bizarr történetek világában. Néhány forgatókönnyvel és rendezéssel a háta mögött pontosan ismerte a morbid humor és hirtelen lecsapó tragédiák hibátlan elegyét, ami A galaxis őrzői-filmek (és persze a DC logója alatt készített produkciók) gerincét adja. Ha ehhez hozzávesszük a pontos műfaji arányérzéket, a pozitív trollkodás finom képességét és a retró iránti természetes affinitást, meg is kapjuk azt a bizonyos Gunn-receptet, ami a Marvel rendezői székében egy csapásra világhírűvé tette.

A gyermekkora óta masszív képregényrajongó Gunn legfontosabb hozzájárulása persze nem remekül válogatott zenékben vagy a hirtelen stílus- és tónusváltások meglepetésében keresendő, hanem hogy nagyon is emberarcúvá faragta ezeket a papíron kimondottan extrém figurákat. Ebben nyilván megkerülhetetlen szerepük volt az ügyesen megtalált színészeknek és az egyes karaktereknek kellő teret biztosító szellős központi konfliktusoknak is, Gunn első számú titka mégis az, hogy még egy mogorva mosómedve vagy egyetlen mondatot ismétlő fa esetében is árnyalt karakteríveket villant meg, amikből aztán rendre tovább építkezhet.

Az ő értelmezésében a galaxis őrzői minden egyes tagja olyan kívülálló, aki a vagánysága mögött nagyon is komoly személyes tragédiákat és bizonytalanságokat rejteget. A szereplők mindegyike erőteljes egyéniség, saját célokkal és módszerekkel, a jótékony kémia mégis már az első pillanattól nyilvánvaló közöttük. Ez nemcsak a felvillantott és gyakran egészen váratlanul kevert műfajok, a komédia, az akció vagy a románc miatt fontos, de az egymás mellé kényszerülés nyitja a drámai mélységeket is.

A véletlen folytán összeálló, közös cél érdekében összefogó, minden tekintetben heterogén társaság kénytelen rádöbbenni, csapatként sokkal jobban működnek, mint egyénileg, ám a múlt és a méretes egók miatt mindezt sokáig félnek elfogadni. A másik nyilván olyan tükör, amiben felsejlenek a saját sebek és különcségből fakadó rejtett kételyek, bízni pedig nem a másikban, hanem önmagukban a legnehezebb. Így történhet az, hogy még egy digitálisan rendelt rágcsáló háttértörténete is durván összefacsarja a szívünket. Gunn abban nagyon jó, ahogyan feltárja a vagány pózok és cinikus beszólások mögé rejtett szívet, a kívülállók közötti természet sorsközösséget, amit egyáltalán nem ciki felvállalni.

A galaxis őrzői-filmek a nagyívű kalandok mögött arról mesélnek, ahogyan ezek a különcök fokozatosan megtanulják elfogadni egymást és családdá válnak. A megtalált és felvállalt szerető kisközösségben pedig nemcsak megbékélhetnek saját magukkal, de egyenesen büszkék lehetnek önmagukra, minden furcsaságokkal és különcségükkel együtt. Mindebben természetesen van valami a nagy amerikai honmítoszból is, de a tolerancia és önismeret szükségessége nyilván univerzális. Zárójelben itt érdemes megjegyezni, nemcsak a galaxis őrzői vannak öten, de a filmiparban dolgozó Gunn-tesók is. Matt, Brian és Mark írók, míg a színész Sean fel is tűnik mind a négy említett Marvel-produkcióban. James Gunn a családi összefogásról tehát nyilván személyes tapasztalatból is mesél.

A központi szereplő Peter Quinn szintén tálcán kínálja magát egyfajta rendezői alteregónak. A Földről elrabolt, hajmeresztő űrkalandokba dobott fiú az első részben régi slágereket hallgató fosztogatóból kvázi véletlenül, egy végtelen követ megszorítva lesz a galaxis megmentője. A második részben aztán kiderül, a biológiai apja olyan szuperlény, aki képes az akaratával akár teljes világokat teremteni. A beszédes nevű Ego halhatatlanságot ígér a fiúnak, ám Peter kénytelen rájönni, ez a végtelen hatalom nemcsak veszélyes és visszás, de elpusztít olyan általa fontosnak tartott értékeket is, mint az emberség, a változatosság vagy az ezeket szavatoló tökéletlenség.

Peter tehát nem az isteni szupererőt választja és végül azt is felismeri, az igazi apja a tüskés modorú, de őt a szíve mélyén nagyon szerető űrkalóz. Quinn aztán a harmadik részben ismét elutasítja az isteni erőt és a csapatával legyőzi a tökéletes társadalmat hajszoló, szintén nem túl cizellált nevű Evolúció Mesterét, fenntartva továbbra is a galaxis jótékony sokszínűségét (emiatt a második és harmadik rész manapság akár anti-AI kiáltványként is nézhető). Ha az isteni erőn a Marvel Stúdió világteremtő gépezetét értjük, a tökéletességen pedig a jól fésült Marvel-filmet, akkor a történetekben felfedezhető a fő alkotói dilemma. Ego a bolygóján CGI-szerű plasztik hologramokkal meséli el az életét, de Peter végül ellenáll a kísértésnek és a barátait választja. Igaz, Gunn maradt a nagy stúdiók tűzerejénél, de ha többiekétől elütő hangvételt és a digitális látvány mögül rendre előtörő humánumot nézzük, ő is megmaradt embernek a gépezetben.

Erős túlzás lenne persze valamiféle szerzői önreflexióként vizsgálni A galaxis őrzői-filmeket, ám Gunn néha egyenesen úgy beszél ezekről az egyébként szimpatikus témákról, mintha nem is több száz millió dolláros produkciókat dirigálna masszív tömegeknek, hanem egyenesen hozzánk, kívülállókhoz szólna. Hiszen nyilván senki sem tekint úgy magára, mint a tömeg arctalan elemére vagy a nyáj oszlopos tagjára, az érzelmi azonosulás így rögtön adott, amire Gunn még azon az áron is ráerősít, hogy itt-ott rendkívül direkten fogalmaz vagy egyenesen érzelgőssé válik, lásd a friss búcsúepizód néhány giccshatáron táncoló epizódját. A nagy szív és empatikus alkotói szándék azonban még a legkevésbé sikerült pillanatokban sem igazán vonható kétségbe.

Míg a 2014-es nyitányban erről a személyesebb-emocionálisabb vonalról látványosabban leválnak az olyan kötelező elemek, mint a szemfájdító CGI-csaták vagy a papírfigura főgonosz, a folytatásokban sokkal inkább a helyükre kerülnek a különféle kötelező elemek. Bár az összes epizód nagyjából ugyanarra a narratív alapsémára épül, kaland-logikába ágyazott, akciókkal bőven megspékelt szökésekkel-szöktetésekkel és rablásokkal, majd személyes és személyközi problémákon felülemelkedő összefogással, a helyszínek és mellékszereplők részről részre a finom szürreália felé tolódnak.

Az első részben hőseink egy klasszikus börtönszökés után futurisztikus várost védenek klasszikus űrharcban, a másodikban Ego különös bolygóján kalandoznak, ami leginkább az amerikai képregényes Jim Woodring organikus látomásaira hajaz. A harmadik etapban pedig hőseink már egy élő szövetből növesztett minibolygóra törnek be, mintha csak a francia Egyszer volt… az élet rajzfilmsorozat élőszereplős verzióját kapnánk. Később egy alternatív Földre látogatnak, ahol beszélő állatok laknak, de hamar kiderül, egy új Doctor Moreau beteges kísérletéről van szó. Végül valamiféle modern Noé bárkájáról mentenek gyereket és kisállatot, de ez tulajdonképp semmi ahhoz képest, hogy A galaxis őrzői – Ünnepi különkiadás egy űrben keringő, hőseink által belakott óriáskoponyán játszódik és a valódi Kevin Bacon elrablása után karácsonyi koncerttel végződik.

Mindezek után persze jogosan merülhet fel a kérdés, ha Gunn ezzel a csapattal ilyen jól belakta a Marvel-univerzumot, mit tud majd kezdeni a másik oldalon. Az eddig elkészült két DC-produktum alapján úgy tűnik, nagyon is sokat, Az öngyilkos osztag és Peacemaker ugyanis sokkal ellentmondásosabb hősökkel és jóval sötétebb humorral dolgozik, vagyis Gunn mintha most közelebb lépne oda, ahonnan eredetileg érkezett. Pontosan úgy, ahogyan a galaxis őrzői is, akiktől most úgy búcsúzott, hogy a karaktereknek befejezésül egytől-egyig megadta azt, amire titokban a legjobban vágytak.

A GALAXIS ŐRZŐI 3. (The Guardians of Galaxy 3.) – amerikai, 2023. Rendezte és írta: James Gunn. Kép: Henry Braham. Zene: John Murphy. Szereplők: Chris Pratt (Peter Quinn), Zoe Saldana (Gamora), Dave Bautista (Drax). Karen Gillan (Nebula), Chukwudi Iwudji (Evolúció Mestere), Bradley Cooper (Mordály). Gyártó: Marvel Entertainment. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 150 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2023/06 20-22. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15742

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -