Francia színek

Claire Denis: Csokoládé, Szerelemmel, szenvedéllyel

Az eltűnt idő nyomában

Kiss Dalma

Claire Denis egyéni sorsokban kutatja az identitás és a szerelem, a múlt és a jelen egyetemes kérdéseit.

A kortárs francia filmművészet meghatározó alakjának tartott Claire Denis 1988-ban rendezte meg Chocolat című első nagyjátékfilmjét, melyben azonnal körvonalazódtak szerzői kézjegyének markáns formanyelvi vonásai és tematikus jegyei. A párizsi születésű, de apja munkájának köszönhetően nyugat-afrikai francia gyarmatokon nevelkedett Denis már gyerekkorában megismerkedett a kultúrák és a rasszok közötti ellentétekkel, valamint az abból származó lehetséges konfliktusokkal. A rendezőt később ezek az élmények ösztönözték arra, hogy filmjein keresztül megszólítsa a közönséget és egyéni sorsokat mutasson be egy igazságtalan világban, melyet a „mi és ők” felállás jellemez. Ennek megnyilvánulása, vagyis a kirekesztettségből fakadó üresség és a valahova/valakihez tartozás utáni vágy egyaránt átjárja filmjeit. Claire Denis szenzibilitása a formán is nyomot hagy: hosszú beállításokkal és közelikkel operál, fontos a zene használata, továbbá a test és a tárgyi világ részleteiben való kiemelése.

Ahogy rendezői debütálásában, úgy a 2022-es Szerelemmel, szenvedéllyel című filmjében is a történet csupán másodlagos, és főként a tekintetek, az érintések, a percekig tartó csend és a ki nem mondott gondolatok mesélik el, hogy mi játszódhat le a szereplők lelkében. Mindkét film olyan feladvány, amit a nézőnek kell megfejteni, különböző perspektívákba helyezkedni és dekódolni a jeleket és utalásokat. A Csokoládé és a Szerelemmel, szenvedéllyel karakterei saját identitásukat próbálják meghatározni a „másikkal” szemben, miközben a filmet behálózza a női vágy és a női tekintet, illetve a múlt és a jelen eseményeinek összefonódása. Előbbiben a múlt emlékként az elbeszélés magját adja, utóbbiban pedig konkrét személy hozza felszínre a régi érzéseket és dúlja fel a harmonikusnak hitt kapcsolatot. Claire Denis az idill megteremtésével hamis valóságot közvetít és csak lassan, szinte alig észrevehetően oszlatja el a homályt, legyen szó hűséges házastársi viszonyról vagy befogadó anyaországról.

Claire Denis a Csokoládéban a gyerekkori emlékfoszlányokat mossa össze Ferdinand Oyono Une vie de boy című regényének részleteivel, így a fikciót keveri valósággal és személyes hangvétellel. A filmbéli hősnő, France – ahogy a beszédes név jelzi – nemcsak a korábbi gyarmatosító nagyhatalom direkt allegóriája, hanem a rendező alteregója is, aki egyszerre azonosul a karakter szemszögével, miközben kamerájával kívülről figyeli őt. A különböző perspektívák váltakozása már a nyitó jelenetben felfedezhető, amikor a távolban először megpillantjuk a hullámzó óceánban fürdőző apa-fia párost, majd a kamera lassan a parton ülő fiatal lányra svenkel, aki őket nézi. Míg a helyinek tűnő férfi és a kisfiú szinte beleolvad a homokszínű vízbe (eggyé válnak a természettel), addig a lány fehér lábfeje kontrasztban van a sötétbarna földdel, jelezvén, hogy nem tartozik oda. 

A jelenben játszódó kerettörténetben France visszatér az immáron posztkolonialista Kamerunba és ahogy a kocsiból kitekint, az ismerős táj látványa beindítja az emlékezés folyamatát és egyből az 1950-es években találjuk magunkat, ahol a 10 év körüli kislány szüleivel és fekete szolgálójukkal, Protée-val él, akire barátként és bizalmasként gondol. Az apa távollétében fokozatosan tapinthatóvá válik France gyönyörű anyja, Aimée és Protée közötti meghitt viszony és szexuális feszültség — az úrnő pillantásával és szavak nélküli tetteivel fejezi ki, hogy vágyik az intimitásra és birtokolni akarja a férfit, Protée azonban tisztában van azzal, hogy hol van a helye; hűségesen szolgál, tűri a megaláztatást, és nem enged a kísértésnek, később azonban világossá válik számára, hogy tovább kell állnia. Az elkerülhetetlen búcsúnál nem magára, hanem France-ra gondol.

A film emlékezetes jelenetében a férfi a generátor forró csövével szándékosan megégeti mindkettőjük tenyerét — ez a fizikailag és lelkileg is fájdalmas tett egyrészt mementóként szolgál, hogy ne felejtsék el egymást, másrészt az életvonalak eltüntetésével felszámolja a múltat és ellehetetleníti a közös jövőt, mintegy kifejezve, hogy Protée és France barátsága, valamint Protée és Amiée titkos vonzalma a kezdetektől ugyanúgy illúzió, mint a fenntartható imperialista meggyőződés a gyarmatosító hatalmak részéről. A fehér felsőbbrendűség és a nyugati országoktól (német, majd francia) való függés mély nyomokat hagyott Kamerun történelmén, és a szuverenitás elnyerése után a remélt szebb napokra még várni kell. Erre remek példa a hosszan kitartott filmvégi beállítás a három reptéri rakodómunkásról (egyikőjük Protée?), akiket külső megfigyelőként messziről és hátulról látunk. France is idegen egy olyan országban, melyet régen otthonának tartott, (gyerekként még azt kérdezte anyjától, hogy őket itt fogják-e majd eltemetni), és a film elején megismert, helyinek vélt férfi szintén idegen, aki amerikaiként szeretne visszatérni afrikai gyökereihez, de az ország bőrszíntől függetlenül elutasító a „másikkal” szemben, hiszen az új világban még saját identitását keresi.

Claire Denis mindkét filmben nagy jelentőséget tulajdonít a nézőpontoknak és az eltérő valóságérzékelésnek. A Csokoládéban France apja, Marc a horizont jelenségét magyarázza lányának: a horizontot látjuk, de sosem érjük el, egy vonalban találkozik az ég és a föld, de ahogy közelítünk hozzá, az egyre inkább távolodik tőlünk. A másik megértése és igazságának elfogadása is ilyen. Míg France és Protée főként a voyeur szerepét veszi fel, addig az érzéki Amiée az, akire minden szempár szegődik, a naiv Marc pedig az, aki keveset van otthon, ezért nem veszi észre a jeleket. 

A Szerelemmel, szenvedéllyel viharos szerelmi háromszögében hasonlóan fontos szerepet kap a percepció, hogy a szereplők, Sara és Jean mit látnak és hogyan éreznek, mit árulnak el a másiknak és mit hajlandóak bevallani önmaguknak. A 10 éve együtt élő és szenvedélyes kapcsolatot ápoló házaspár mindennapjaiban váratlanul felbukkan François, aki egykor Sarával alkotott egy párt és most Jeannal szeretne dolgozni. A film elejei azúrkék tenger és napsütés után a szürke és hideg Párizs a helyszín, a rendező megfosztja a francia fővárost a varázstól és romantikától, ráadásul a cselekmény a COVID idejére datálódik, így a maszk, mint kötelező kiegészítő emlékeztet bennünket a nem túl távoli múltra.

François, mint valami drog beférkőzik Sara gondolatai közé és kísérti őt. A nő tudja, hogy szenvedést okoz Jeannak, mégis mindenhol a régi szerető arcát keresi és vágyódik utána. A múlt beárnyékolja a jelent, és ahhoz, hogy Sara tovább tudjon lépni, fel kell égetnie a visszavezető ösvényt. A mobil memóriájának véletlenszerű, de nagyon is tudatos kitörlésével — ahogy azt Protée tette a Csokoládéban — a nő elvágja a múlt kötelékeit.

A melodrámát idéző történetben Denis kihagyásos elbeszélést alkalmaz és ahelyett, hogy elárulná a narratíva szempontjából lényeges részleteket (ilyen például Jean börtönviselt múltja), inkább a szereplők reakcióira és interakcióira fókuszál.

Ugyancsak a háttérbe szorul a Denis számára fontos szociális lenyomat arról, hogy a színes bőrűek hogyan élnek a 21. századi Franciaországban: Jeannak előző házasságából van egy kevert rasszú fia, aki a válás után a nagyanyja gyámsága alá került, a párkapcsolati feszültség kibontakozásával párhuzamosan megismerjük a tinédzser fiú beilleszkedési problémáit és kihűlt viszonyát az apjával, valamint Sara rádióriporter munkája által olyan globális problémák is említésre kerülnek, mint a 2020-as bejrúti robbanás és az ország politikai, társadalmi helyzete, vagy a „fehér gondolkodás” ideológiájának fogalma, melyet a fekete francia labdarúgó, Lilian Thuram magyaráz el Sarának.

Claire Denis műfaji kísérletekkel, finom formanyelvi eszközökkel, állandó alkotótársakkal és visszatérő színészekkel egyéni sorsokat mutat be, miközben olyan egyetemes témákat kutat, mint az identitás és a szerelem, a múlt és a jelen. Empatikus rendező, aki ítélkezés nélkül közelít karaktereihez és általuk próbálja megérteni a világot és önmagát.

Csokoládé (Chocolat) – francia, 1988. Rendezte: Claire Denis. Írta: Jean-Pol Fargeau és Claire Denis. Kép: Robert Alazraki. Zene: Abdullah Ibrahim. Szereplők: Guilia Boschi (Aimée), Isaach De Bankolé (Protée), François Cluzet (Marc), Cécile Ducasse. Gyártó: Cerito Films / Caroline Productions. Forgalmazó: HBO Max. Feliratos. 105 perc.

Szerelemmel, szenvedéllyel (Avec amour et acharnement) – francia, 2022. Rendezte: Claire Denis. Írta: Christine Angot és Claire Denis. Kép: Eric Gautier. Zene: Tindersticks. Szereplők: Juliette Binoche (Sara), Vincent Lindon (Jean), Grégoire Colin (François), Bulle Ogier (Nelly), Mati Diop (Gabrielle). Gyártó: Curiose Films. Forgalmazó: CineTel. Feliratos. 116 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2023/06 30-31. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15746

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -