Comics és film

David Hine: Strange Embrace

Amikor belülről jön a horror

Baski Sándor

A lélektani krimi, a német expresszionizmus és Freud találkozása egy gótikus képregényklasszikusban.

A brit David Hine ma már a Marvel, a DC és többek közt az Image Comics egyik megbízható beszállítójaként ismert, aki olyan képregények írója, mint a Polgárháború: X-Men, a Deathstroke, a Spider-Man Noir vagy a Mi lett volna, ha…? sorozat. A fősodorbeli munkásságát követők közül sokan talán nem is tudják, hogy független rajzolóként kezdte, élete fő művét pedig már 1993-ban megalkotta. A fekete-fehér, Strange Embrace (Különös ölelés) című 200 oldalas miniszéria akkor még különösebb visszhang nélkül jelent meg, és csak tíz évvel később került be a képregényes szubkultúra köztudatába, amikor az Image Comics újra kiadta, album formában, kiszínezve.

*

A magyarra nehezen lefordítható „graphic novel” kifejezéssel kevés képregény írható le jobban, mint Hine idén harmincéves klasszikusa. A Strange Embrace valóban úgy épül fel, mint egy nagyívű gótikus horrorregény, miközben a képregények vizuális eszköztárát is mesterien használja. A történet önéletrajzi ihletésű, a diák Hine egy ódon, viktoriánus stílusú ház albérlőjeként egy fedél alatt élt egy rejtélyes idős férfivel, aki éjszakánként a folyosókat rótta, és akiről csak annyit tudott, hogy a felesége évekkel korábban öngyilkos lett. Hine belőle alkotta meg Anthony Corbeau figuráját, az elhagyatott antiküzlet magányos lakóját – de ha csak az ő élettörténetét tárná fel a képregény lapjain, akkor a Strange Embrace nem lenne több hatásos, bár kissé poros és korszerűtlen rémtörténetnél.

Hine magnum opusa ehhez képest olyan többrétegű, mint egy matrjoska-baba, nemcsak a narratív eszközöket, a folyamatosan váltogatott nézőpontokat, de a felvetett témákat és az értelmezési lehetőségeket illetően is. Noha a fókuszban Corbeau áll, a történetét nem közvetlenül az alkotó meséli el, hanem egy belső narrátor, a telepata képességekkel bíró Alex, aki előbb a saját gyerekkori traumáiba is beavatja az olvasót. Pincéjében túszként tartja fogva múltjának szellemeit – azokat a családtagjait és ismerőseit, akikkel saját maga végzett –, a rabok narratív funkciója az, hogy sajátos hangoskönyvként számoljanak be a történet őket érintő epizódjairól.

Alex korábban Corbeau albérlője volt, így lett megszállottja az idős férfinek. A második fejezetben az ő olvasatában elevenedik meg a házigazdája ifjúkora. Kiderül, hogy a magának való Anthony apja unszolására vette át a család egyik antiküzletét az 1910-es években, de miután kezébe került egy afrikai törzsi maszk, semmi mással nem akart foglalkozni. A fekete kontinensről származó, hasonló tárgyakkal zsúfolta tele a boltot, a hátsó teremben pedig oltárt szentelt egy afrikai démonnak. Hogy kirángassa a révületéből, apja feleséget szerzett neki, azonban a házasság tragédiába torkollt.

A trauma részleteit az idős Corbeau olyan mélyen elzárja magában, hogy ezen a ponton túl Alex sem lát bele az emlékeibe, így aztán a pszichikai nyomozása során más eszközöket is fel kell használnia. Miután megtalálja a feleség, Sarah naplóját, a harmadik fejezetben a nő szemszögéből élhetjük át újra az eseményeket, és nemcsak az derül ki, miként romlott meg az ifjú pár kapcsolata, de Anthony apjának valódi természete is feltárul. Sarah maga is nyomozni kezd, hogy kiderítse az igazságot Agnesről, Anthony anyjáról, és sikerrel is jár, hála egy ellopott orvosi aktának. A negyedik fejezetben végül a kirakós utolsó darabja is helyére kerül, ugyancsak egy belső „narratív segédeszköz”, egy rendőrségi jelentés jóvoltából.

A Strange Embrace mindennek köszönhetően kiválóan működik lélektani krimiként, Hine a flashbackek, naplók, levelek és hivatalos iratok cselekménybe integrálásával precízen adagolja az információkat, gondoskodva róla, hogy maradjon feloldásra váró rejtély a katartikus erejű fináléra is. Műve ugyanakkor pszichológiai horror is, amely a gótikus történetek olyan központi témáit vizsgálja, mint a magány, a bűntudat, a szexuális elnyomás, a vallási fundamentalizmus vagy a megszállottság és az őrület. A karakterek részben egymás tükörképei, a narrátor és az antagonista kettős szerepét betöltő Alex és a rejtélyes Anthony Corbeau egyaránt a gyűjtőszenvedélyeik rabjai. Míg utóbbit az afrikai törzsi kultúra babonázza meg – talán mert a kifejezéstelen, mégis baljós maszkok saját elidegenedettségére reflektálnak –, addig Alex egy olyan vámpír, aki áldozataiból a vér helyett a szenvedéstörténeteiket akarja kiszipolyozni: ennyiben metaforája magának a szerzőnek is, illetve mindenkinek, aki önmaga és környezete nyomorúságát kívánja művészetté formálni.

*

Ezen kívül a Strange Embrace melodráma is: mint ilyen a gótika hagyományaiba, és a viktoriánus korban játszódó kísértettörténetek közé is beilleszthető. A Corbeau család múltjában sötét titkok lappanganak, ezek nyomorítják meg mind a fiatal, mind az idős Anthony életét. Mint kiderül, mentális és fizikai leépüléséért részben a zsarnok apja, részben az elnyomott és szexuálisan frusztrált anyja a felelős, a képregény így nemcsak a korabeli toxikus kapcsolatokról, a nők alávetettségéről rajzol érzékletes képet, de Anthony karakterének freudi értelmezéséhez is elégséges muníciót biztosít.

Ez az olvasat akár közhelyesnek is tűnhetne, azonban az alkotás vizuális megoldásai legalább olyan izgalmasak, mint a narrációs technikái. Ihlető forrásként a német expresszionizmus fekete-fehér kompozíció szolgáltak, a festmények és fametszetek, illetve az 1920-as és 30-as évek hasonló stílusban készült filmjei a Dr. Caligaritól a James Whale-féle Frankensteinig. A gótikus történetek jellemző helyszínei, a félhomályos utcák, a kastélybelsők, a kísértetjárta alagsorok vagy az elmegyógyintézetek itt is a szereplők lelkiállapotának visszatükrözései, de Hine nemcsak a hátterek megrajzolásakor használ drámai fény-árnyék hatásokat és szögletes perspektívákat, a karakterek vonásait is gyakorta eltorzítja a félelem, a kétségbeesés vagy a harag. A különböző ajtók, ablakok, átjárók és tükrök sem csak tárgyak, vizuális szimbólumokként és vezérmotívumokként szolgálnak, hasonlóan az Anthony arcát és testét „felszabdaló” árnyékkeresztekhez.

A Strange Embrace sajátosan borongós, expresszív hangulata a választott technikának is köszönhető, Hine ugyanis tollal rajzolt akvarell papírra, ahol egy finomabb felületű anyaghoz képest kevésbé lehet kontrollálni a tinta irányát. A drámaibb jeleneteknél, ahol a karaktereket valamilyen trauma éri, még jobban rányomja a tollat a papírra, amitől az felfeslik, a tinta pedig szinte véletlenszerűen szóródik szét, így úgy tűnik, mintha a vonalak vágások vagy sebek lennének a szereplők testén.

A Hine által választott vizuális stílusnak ugyanakkor nemcsak hangulatfestő, de dramaturgiai funkciója is van. A Strange Embrace legnagyobb trükkje, hogy magát a nézőt is elbizonytalanítja. Mivel a múltbeli történet, illetve a történeten belüli, naplóbejegyzésekből és levelekből feltáruló elbeszélések közvetítője Alex, nem lehetünk benne biztosak, hogy a „valós” múltat vagy férfi értelmezését látjuk. Hine ugyanígy csúsztatja egymásba a visszaemlékezéseket, az álmokat, a víziókat és a jelenbéli szálat, pontosabban maguk a szereplők azok, akik sok esetben képtelenek különbséget tenni köztük.

A Strange Embrace ebből a szempontból azt is kiválóan illusztrálja, milyen döntő szerepe van a képregények esetében a színezésnek. Hine eredeti fekete-fehér verziója nemcsak, hogy nyilvánvalóvá teszi a kapcsolódási pontokat a német expresszionizmushoz és a gótikus hatást mutató hollywoodi némafilmekhez, de sikeresen mossa össze a rémálmokat és a víziókat a valósággal, az írói szándéknak megfelelően. A Rob Steen által – egyébiránt kiválóan – kiszínezett változat ehhez képest különböző árnyalatokkal jelöli a különböző idő- és fantáziasíkokat, amivel segíti az olvasót az orientációban, de közben szűkíti is a képregény értelmezési lehetőségeit. Más kérdés, hogy David Hine eredeti víziója még így, a szélesebb közönség számára átdolgozva és akadálymentesítve is letaglózó erejű.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2023/06 23-25. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15744

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -