Kritika

Kilian Riedhof: Nem kapjátok meg a gyűlöletem

A rosszat nem rója fel

Rudas Dóra

A gyász feldolgozásának nem a bosszú a legemberibb módja.

Mi sem bizonyítja jobban a filmek traumafeldolgozó képességét, minthogy a minket érő tragédiák már a megtörténtük utáni következő években megtöltik a vásznat. Az ikertornyok leomlásáról például még mindig készülnek filmek, igaz ritkábban a konkrét eseményről, inkább a hatásról, amely a vízbe dobott kő keltette hullámként beláthatatlan messzeségekbe elérhet. Így például a Staten Island királya, amelyben Pete Davidson céltalan, drogos férfiként tengődik, nem kevésbé szól a 9/11-es katasztrófáról, mint mondjuk a United 93, tudva, hogy az akkor még kisfiút a helyszínen szolgáló tűzoltó apja elvesztése determinálta erre a sorstalanságra. Igaz, hogy korunk legmeghatározóbb válsága, a koronavírus járvány (egyelőre) nem jelentkezett tömegesen a filmekben, ám érdekes módon a katasztrófával operáló filmek egyre inkább leváltják az atom-fenyegetettséget valamiféle vírus elterjedésére.
Természetesen a Franciaországot többszörösen sújtó terrortámadások is sok alkotót megihletnek, a nemzet jelenleg a téma feldolgozásának csúcsidejét éli, csupán az elmúlt egy év termései a Ma már holnap van című dráma, amely ebből táplálkozott, de a Novembre és a Párizsi emlékek is. Most pedig az ígéretes Nem kapjátok meg a gyűlöletem mutatja be hová, milyen távlatokba gyűrűzik a gyűlölet egyetlen megnyilvánulása és mit tehetünk azért, hogy megállítsuk ezt a hullámot. Pierre és Zoe a kisgyerekesek megszokott családi életét élik, egymásnál már csak kisfiúkat szeretik jobban. Hogy egy pillanatra kiemelje fejét a sodró hétköznapokból, a nő úgy dönt elmegy szórakozni egy barátjával, az este azonban borzalmas véget ér. A Bataclanban történt tömegmészárlás során az elkövetők nem csak 89 áldozatot végeztek ki, de családtagok százainak életét is pokollá tették. Pierre felesége halálára egy hirtelen felindulásból megírt Facebook poszttal reagál, amelyet az elkövetőknek címez és amelyben kifejti, bármit is vettek el tőle aznap éjszaka, az emberekbe vetett bizalmát és a reményt nem tudják. Bár a poszt hatalmas visszhangot kelt, Pierre előtt még nagyon hosszú út áll a gyógyulásig.

Miközben valóban filmek hada foglalkozik a terrortámadásokkal, hol csupán háttérzajként, hol személyes gyásztörténetként, vagy tényekkel szembesítve, a címet is adó gondolat, fontosságával ellentétes arányosságban kerül terítékre. Franciaország, különösen Párizs társadalma erősen megosztott, egyre inkább szélsőségekbe hajló, így egy üzenet, amely arra tanít – ráadásul igaz történettel mutatva példát –, hogy az egyetlen kiút a tovább fajuló jövőből, ha megpróbáljuk a lehetetlent és szeretni, vagy legalábbis megérteni igyekszünk azokat a polgártársainkat, akiket nehezünkre esik, kulcsfontosságú lenne. Óriási potenciál, sőt felelősség volt tehát a filmen, amihez sajnos nem sikerült maradéktalanul felérnie. A cselekmény kitér ugyan az említett üzenetre és megmutatja milyen távlatokba képes elérni, ez mintha nem a szeretet, sokkal inkább a közösségi média erejét látszik demonstrálni. A férfi, aki felesége történetét újra és újra elmondva igyekszik valamiféle kapcsolatban maradni vele, egyfajta egészségtelen szimbiózisba kerül a médiával, ami eltereli figyelmét a gyászról és vigaszt is nyújt neki. Mindezzel azonban csak elnyújtja a tagadás fázisát, amely utána sokszorosan követeli vissza tőle a konfrontációt.  Kilian Riadhof filmjének vitathatatlan erénye a poszttraumás stressz poklának hű ábrázolása, sőt egyfajta thriller-szálat is fenntart azzal, ahogy a befogadóval végignézeti, hogyan marad (lelkileg és fizikailag egyaránt) egyedül a hároméves kisfiú, aki kiszorul anyja emléke és az azt szorongató apja kapcsolatából. A Nem kapjátok meg a gyűlöletem bár gyászfilmnek hiánytalan és hatásos, ebben nem igazán tud újat mutatni, miközben az életbevágó társadalmi üzenet terén vaktölténnyel lövöldözik.

Nem kapjátok meg a gyűlöletem (Vous n’aurez pas ma haine) – francia, 2022. Rendezte: Kilian Riedhof. Írta: Antoine Leiris könyvéből Marc Blöbaum, Jan Braren és Stéphanie Kalfon. Kép: Manuel Dacosse. Zene: Peter Hinderthür. Szereplők: Pierre Deladonchamps (Antoine), Zoé Iorio (Melvil), Camélia Jordana (Hélène), Thomas Mustin (Alexandre). Gyártó: Komplizen Film / Haut et Court. Forgalmazó: Mozinet Kft. Feliratos. 102 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2023/06 52-52. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15757

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -