Fesztivál

Graz: Diagonale

Az igazat, ne csak a valódit

Buglya Zsófia

Néha kíváncsi és küldetéstudatos, máskor provokatív és agitatív – ha korunk elemzéséről van szó, az osztrák film sziporkázik.

115 film, 41 új egészestés játék- és dokumentumfilm, közülük több berlini, locarnói, velencei premierrel a háta mögött. Közel 140 vetítés, a többségük belföldi premier, és közel 34 ezer néző, aki minderre öt napon át jegyet vált. Ha az osztrák film grazi fesztiváljának mérlegét szeretnénk megvonni, hovatovább abból az osztrák film éves teljesítményére következtetni, azt legegyszerűbben számokkal tehetjük. Minden más értelmezés: a szembeötlő, avagy a nekünk kedves tendenciák kiemelése. Itt most ez utóbbiról lesz szó. Konkrétan a kortárs osztrák film azon tendenciájáról, amely izgalmasabbnál izgalmasabb módokon fogalmaz meg állításokat a bennünket körülvevő világról. Nevezzük ezt most „valóságközeli” filmkészítésnek, amely – legyen szó akár dokumentumfilmről, dokumentarista stilizációval hitelesített játékfilmről vagy dokumentumjátékfilmről – a jelen élettapasztalataira és problémáira koncentrál.

Hosszan kitartott, festői képek szemléltetik, hogyan küzd az emberiség a mindent elöntő hulladékkal – hogyan aprítja, kötegeli, tömöríti azt nagy erőkkel – a svájci síparadicsomtól Nepálon át a Maldív-szigetekig. Más. A kamera előtt dívány: a minimális díszletben változatos korú és karakterű férfiak olvasnak fel egy több mint százéves erotikus regényből, hogy aztán eltöprengjenek a szöveg sugallta masszív közhelyeken. Megint más. Egy pop-artosan megkoreografált, táncbetétekkel tűzdelt riportfűzérben kutatók (többségükben nők) a társadalmi nemek intézményébe kódolt elnyomásról és a feminizmus(ok) jövőképéről mesélnek. Ha csak a társadalmi küldetéssel rendelkező dokumentumfilmek között böngészünk, akkor is szembe ötlik a témák és a megközelítések változatossága. Nikolaus Geyrhalter (Matter Out of Place) a tőle megszokott nagy, látványos tablót készít egy újabb globális közügyről: a szemétről, amely valahogy nem akar elfogyni. A változatos témákkal és filmformákkal kísérletező Ruth Beckermann (Mutzenbacher) ezúttal újsághirdetés révén castingolt férfiakat ejt gondolkodóba és még inkább zavarba, amikor a „klasszikus” pornográf regény elemzésére készteti őket. Katharina Mückstein stílusos filmje (Feminism WTF) pedig – a tudományos ismeretterjesztés és a feminista kiáltvány különös keverékeként – azonnali állásfoglalásra készteti a közönséget. A sor könnyen folytatható lenne 5-6 hasonlóan erős címmel. Hogy egy évben ennyi önálló karakterű moziképes mű jön létre Ausztriában a dokumentum műfaján belül, méghozzá olyan életművek részeként, amelyek átjárást engednek más zsánerekbe is, nem újdonság.

Sajnos ezek a munkák nálunk ritkán, többnyire csak fesztiválok keretében láthatók, játékfilmek kerülnek olykor a forgalmazói kínálatba. Tavaly Marie Kreutzer Cannes-ban bemutatott és később megannyi díjat nyert anti-Sisije, a Fűző (Corsage), valamint Ulrich Seidl Riminije jutott el a magyar közönséghez. Filmhír viszont akadt bőven. A Spiegel című német hetilap szeptember elején terjedelmes írást közölt arról, hogy Ulrich Seidl Sparta című filmjének romániai (Szatmár megyei) forgatása során visszaélések történhettek: a pedofíliájával küzdő, kiskorúakhoz közeledő férfi történetének megfilmesítése során a gyerekszereplők jogaival, ha nem is jogi, de morális értelemben visszaéltek, mondván nem adtak nekik (szüleiknek) megfelelő tájékoztatást a film cselekményéről, a forgatáson nem vigyázott rájuk megfelelő szakszemélyzet, és az alkotók mindezzel a helyiek kiszolgáltatott helyzetét használták ki. Ezeket olvasva természetesen mindenkinél megkondul a vészharang. Eszünkbe jut minden, a gyermekotthonokban elkövetett visszaélések és az is, amit a közép-/kelet-európaiként a Nyugat ránk vetített sztereotipiáiról gondolunk. A történethez hozzátartozik, hogy a rendező visszautasította a vádakat, az Osztrák Filmintézet pedig, amely vizsgálatot indított az ügyben, végül nem tárt fel olyan visszásságokat, amelyeket támogatóként szankcionált volna. Magáról a filmről, amelyet Toronto helyett végül San Sebastianban, Ausztriában pedig most, a Diagonalén mutattak be, sokáig szó sem esett. A gyomortáji rossz érzéseket ezek után már csak fokozta, amikor idén januárban jött a hír, hogy a Fűzőben a Ferenc Józsefet alakító Florian Teichtmeister számítógépén irdatlan mennyiségű gyermekpornográfiát találtak.

Mi ezekből a hírekből a számunkra érdekes? Egyrészt fontosnak gondolom, hogy a két, bizarr módon összecsengő, de egy kalap alá nem vehető eset milyen önmagán túlmutató tanulságokkal szolgál, és milyen, már a #metoo nyomán indult kezdeményezéseket erősít fel. Másrészt a Sparta esetében – a morális dimenzión túl – érdemes megnézni a filmet is.

Ami a tanulságokat illeti: látványos, hogy milyen sokféle kezdeményezéssel próbál az osztrák filmes szakma elébe menni mindenféle hatalmi visszaélésnek, felismerve, hogy a nehezen kezelhető helyzetek szinte kódolva vannak a filmkészítés álladóan változó, kifeszített közegében. Érdemes megnézni, hogy az Osztrák Filmintézet weboldalán hányfajta ajánlás és állásfoglalás olvasható, kezdve a minisztérium által összeállított Fairness kódextől az Etikai kódexen át az átláthatóság, a sokszínűség és a fenntarthatóság elveit szolgáló alapelvek kifejtéséig. Érdemes megismerni a #We_do! intézményét, amely tanácsadást és szükség esetén anonim segítséget kínál szakmabelieknek, illetve átfogó elemzéseket végez. Az ilyen és hasonló kezdeményezéseket jól egészíti ki az a filmszakmai fórum Grazban, amely többek között ennek a témának is terepet ad.

Ami pedig a Spartát illeti, az a Rimini-főhős Richie Bravo öccsének a történetét beszéli el. Míg Richie, a fénykorán túllevő slágerénekes Riminiben idős osztrák hölgyeket vesz le a lábukról, szó szerint, a halkszavú Ewald üzemmérnök valahol Romániában. A bátyjáéhoz hasonlóan a maga szűk, sivár világában él, ahonnan ő is csak demens édesapját látogatni jár haza Ausztriába. Richie-vel ellentétben neki van stabil kapcsolata, ám ez nem boldogítja, a nő nem hozza izgalomba. Kisfiúk iránti beteges vonzalmának engedve, mindent hátrahagyva egy partiumi faluba költözik, ahol megpróbál felépíteni egy alternatív valóságot: egy Spártát, amelyben csak ő és a gyerekek léteznek. Seidl tudja, hogy onnantól kezdve, hogy megsejtjük Ewald beteg hajlamát, a legártatlanabb helyzetekben is az ő tekintetét érezzük a gyerekeken. Viszolygunk és rettegünk, mi fog történni, miközben józan ésszel sejtjük, hogy valószínűleg semmi. A konfliktus nem fejlődhet ki, a vászon nem bírná el, és láthatóan a film sem akarja Ewaldot elveszejteni. A konfliktus így benne zajlik, belső vívódása viszont nem válik igazán átélhetővé, részben a karakter kisszerűsége, zártsága miatt, részben mert a természetes nézői viszolygás nem kikapcsolható. És ami Seidlnél általában működik: itt az amatőr szereplők nem hitelesítik a történetet. Különösen a szülők megjelenítése, már-már parodisztikus „játéka” problémás, ugyanis felkavaró, ahogy a kamera egyre jobban belekényszeríti őket a primitív alkoholista szerepébe.

Azt feltételezem, ez a film azért jött létre, mert a rendező beleszeretett Richie Bravo történetébe, amelyet önálló filmmé formált a slágerekkel teletűzdelt Riminiben. De míg az a sztori megállt a lábán, a Sparta önálló filmként nem vagy rosszul működik. A két elbeszélést az eredeti filmterv szerint összefűző, Grazban szintén bemutatott Böse Spiele (Gonosz játékok) szerethetőbb és a maga közel három és fél órás hosszában is sokkal kompaktabb. Itt válik ugyanis láthatóvá a tükörjáték az egymást ellenpontozó két főhőssel, akik ugyan sok mindenben ellentétei egymásnak, mégis egyformán infantilisek és magányosak. Az apa szerepe és megsejtetett drámája (Hans-Michael Rehberg emlékezetes alakítása) pedig csak ebben a filmváltozatban nyer értelmet: a magány és a mások érzéseivel szembeni tökéletes érzéketlenség az ő alakjában teljesedik ki, mintegy előrevetítve fiai jövőjét. A Böse Spiele tehát számos seidli erényt hordoz, és ami a Spartában bántóan kolonialista gesztusnak hat, itt az is egyensúlyba kerül: Rimini éppoly hideg és kietlen, mint a partiumi falu, valójában mindegyik a záró Schubert-dalban is megénekelt idegenség és gyökértelenség allegóriája.

A magány, a kiszolgáltatottság, a kapcsolatok kudarca a témája a fesztivál fődíjas és egyértelműen legemlékezetesebb alkotásának is. Tizza Covi és Rainer Frimmel Vera című dokumentumjátékfilmje azonban emberi nagyságról, igazi emberi mélységekről is szól. Az alkotópáros a tőle megszokott módszerrel dolgozik: valós történetekből és miliőkből indulnak ki, a forgatókönyvet a szereplőikre írják, majd mini stábként, egy hangmérnökkel kiegészülve, 16 mm-es filmre forgatnak, legfeljebb tekercshosszúságú beállításokban. Mostani filmjük igazi kincs, leleménye a főszereplő, Vera Gemma, akiről – ő ennek bizonyára örülne – Magyarországon nem mindenkinek az apja, Giuliano Gemma spagettiwestern-sztár ugrik be. Rómában azonban egy ilyen híres és híresen szép apa árnyékából kilépni nem lehet. Vera az ötvenen túl is láthatatlan, a rengeteg plasztikai beavatkozás szinte álarcként rejti igazi vonásait. Egészen addig, amíg meg nem találja élete szerepe: eljátszhatja kvázi önmagát, ezt az első ránézésre nem igazán vonzó nőt, aki a film végére kívül-belül megszépül előttünk. Ilyen az igazi mozi, eszköztelenségében is nagyszerű, és habár Róma külvárosában forgott, és az olasz film legszebb hagyományait idézi, mégis osztrák produkció. Egy irigylésre méltóan nyitott filmgyártás újabb sikerdarabja.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2023/06 50-51. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15756

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -