KönyvVarga Balázs: FilmrendszerváltásokFilmrendszer-gazdaKolozsi László
A
filmtörténetírás fontos feladata a távlati kép, a trendek elemzése.
Varga
Balázs nem beszél Grunwalsky-korszakról, Vajna-korszakról, nem a vezetők az
érdekesek számára, nem az apparátus, hanem az intézményrendszerek karaktere, az
intézményi keretek, a kulturális erőterek, az intézmények dotációja, és mindaz,
ami mindezekből következik: mennyiből és mennyiért és milyen filmeket
gyártottak Magyarországon, milyen filmekre lenne szükség, milyen filmekre volt
és van igény. Könyvének egyik erénye, hogy az elemzések és következtetések
kiindulópontja a filmes intézmények alakváltozása, egy adat vagy tény: így nem
egyszerűen háttérbe szorulnak a nevek, hanem szinte kiszorulnak ebből a fontos,
a filmszakma globális és helyi sajátosságait, annak intézményrendszereit lencse
alá helyező tanulmánykötetből. A filmek elemzése során említ neveket,
elsősorban alkotókét, de ezek a nevek is inkább csak háttéradatok, azt segítik,
hogy összeálljon a rendszerváltás utáni magyar film fejlődéséről, fejlődési
stációiról egy kép. Igen, az ilyen könyvek esetén találó az egyébként
nagyzásnak vagy túlzásnak ható mondat: aki meg szeretné érteni, mi történt a
magyar filmben 1990 után (illetve milyen előzmények miatt történt, ami
történt), az mindenképpen olvassa el a Filmrendszerváltásokat
(alcíme: A magyar játékfilm
intézményeinek alakulása 1990-2010).
A
könyv egy másik említésre méltó erénye a visszafogottsága, a csöndes, nagyképű
megmondani vágyástól mentes hangja. A feltett nagyon fontos kérdéseket –
sikersztori-e rendszerváltás utáni magyar film története, milyen filmekre lenne
szükség, mi a fontosabb, a fesztiválsiker vagy a nézőszám – körüljárja, több
szempontból megvizsgálja, megfigyeli, de nem ad konkrét válaszokat. Olyan, mint
egy jó nyitott film: teóriák előállítására a befogadót készteti, maga nem áll
elő azokkal.
Egy
adatokra épülő, intézményrendszer történetet tárgyaló mű, gondolnánk, óhatatlanul
száraz, majdnem unalmas, de éppen az említett stílus az, ami a könyvet nem csak
erényekben gazdaggá, de élvezetessé is teszi – elsősorban persze azok számára,
akiket érdekel a mai magyar film, annak tendenciái. Például elhajlása a műfaji
filmek felé. Azoknak szól elsősorban, akiket érdekel a kérdés, hogyan jutottunk
el Lengyel László, a maga idejében teljesen méltányolható és jogos állításától
(„A mi kultúrpolitikánk, hogy nem támogatjuk a kommersz műfajokat.”) odáig,
hogy a 2011-ben létrehozott Magyar Nemzeti Filmalap viszont alapvetően a
műfaji, siker-filmeket preferálja.
Az
adatokat böngésző olvasó számos meglepetésre, érdekességre bukkanhat. A két
egymással összefüggő, de egymástól el is különülő részből álló könyv első
fejezete az európai filmtámogatási rendszerek és a filmes trendek felől nézi a
magyar intézményrendszert. Ezen részben tér ki Varga arra, hogy már a
rendszerváltás előtt is voltak olyan filmek, melyekbe nem csak az állam
invesztált: a magyar film két szélső póluson álló Kárhozat (Tarr Béla), illetve az Ötvös Csöpi-filmek. Az egyik
gyártását a Mahir, a másikét a Skála Coop támogatta.
Varga
leírja, miképpen kerülhetett szorult helyzetbe a Magyar Mozgókép Közalapítvány,
az MMKA-t ért támadások mennyire voltak megalapozottak. A könyv a cseh és
lengyel filmgyártással is összeveti a magyar rendszert, arra keresve a választ,
hogy miért tud – a magyar filmmel ellentétben – mindkét nemzet filmgyártása sikeres
lenni otthon.
Még
egy nem szakmabeli olvasót is elgondolkodtathatnak és elszomoríthatnak a könyvben
felsorolt nézettségi adatok. A kortárs magyar filmek nézettsége a
rendszerváltás után 2006-ban volt a csúcson 1,8 millió nézővel. (Az MMK
megszüntetése után, filmek hiányában a nézőszám drasztikusan visszaesett. A
Magyar Nemzeti Filmalap első játékfilmjei csak 2013 őszén kerültek mozikba.) A
könyv második fejezete tárgyalja a magyar filmes szervizmunkákat is, vagyis,
hogy milyen filmeket gyártottak Magyarországon, hogyan került ide – az elemzés
fókuszában a 2004-es filmtörvény áll – ennyi nagy produkció gyártása. A szerző
azt is felveti, miképpen és mit nyerhet a magyar film abból, hogy a magyar stábok
blockbuster produkciókban edződnek, lehet-e ennek hatása a közeljövőben.
A
könyv lezárásaképpen Varga Balázs a „sikeresség pár intézményes összetevőjét
próbálja azonosítani” egy-egy fontosabb filmes (Mundruczó Kornél, Kocsis Ágnes,
Hajdu Szabolcs) karrierjének elemzésével. Mi sem jelzi jobban, hogy e könyv
sosem lehet lezárt, és mindegy egyes új magyar filmmel új szempontokkal
gazdagodik, mint az, hogy a Hajdu Szabolcsról, de még az intézményrendszerről
írtakat is alaposan kiegészítette és részben felülírta az Ernelláék Farkaséknál sikere. Annak ellenére tehát, hogy nem kapunk
konkrét válaszokat, sőt a kérdések konstruálása is alapvetően az olvasó
feladata, közelebb kerülünk annak megválaszolásához, hogyan lehetne sikeresebb
a magyar film. Pontosabban: az intézményrendszer vizsgálatán keresztül kerülünk
közelebb magához a magyar filmhez.
L’Harmattan Kiadó,
2016.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 7 átlag: 5.29 |
|
|