FesztiválBusanA törölt busani vonatVincze Teréz
A dél-koreai Busanban 21. alkalommal
rendezték meg az ázsiai filmek egyik legfontosabb seregszemléjét.
A csodálatos fekvésű tengerparti város
és a fesztivál felett is aggasztó viharfelhők gyülekeztek idén: a fesztivál
nyitása előtti napon egy tájfun megsemmisítette a tengerparton felépített
szabadtéri fesztiválhelyszínt, a rendezvényre pedig egy több éve húzódó
politikai válság felhői vetnek árnyékot. A krízis kirobbantója a 2014-es, több
mint 300, főleg gyermek áldozatot követelő koreai kompkatasztrófa történetét
feldolgozó dokumentumfilm volt. A tragédiára adott kormányzati reakciót
erőteljesen bíráló film busani vetítését a városvezetés megpróbálta megakadályozni,
azonban a fesztiválszervezők nem engedtek a politikai nyomásnak. Mivel Busan
városának elemi érdeke, hogy magát a rangos, nemzetközi hírű rendezvényt ne
lehetetlenítse el, a városvezetés személyesen a fesztivál vezetői ellen
indított támadást, akik jelenleg is bíróság előtt állnak hűtlen kezelés
vádjával.
A filmszakmában széles körű az
egyetértés, hogy a koholt vádakat politikai bosszú vezérli, ezért idén tavasszal
a kilenc legfontosabb koreai filmipari szervezet bojkottot hirdetett a fesztivál
ellen, aminek eredményeképpen a fesztivál alapító okiratát a politikai befolyás
lehetőségének csökkentése érdekében módosították, azonban teljes kiegyezésre
nem került sor. Ezért a kilenc szervezetből négy végül a bojkott folytatása
mellett döntött, aminek leglátványosabb következménye két nagyköltségvetésű
katasztrófafilm távolmaradása volt a programból – a helyzet iróniája, hogy Az alagút (The Tunnel) mellett, a másik hiányzó éppen a 2016-os koreai
nézettségi listát 11,5 millió nézővel vezető Vonat Busanba (Train to Busan)
volt.
Az elhúzódó krízis azonban nem annyira a
filmprogramban volt érzékelhető – a korábbi évekhez hasonló nagyságrendben, 299
film szerepelt a műsorban –, hanem a csökkentett költségvetésben. Talán éppen ennek
következménye volt az is, hogy a fesztivál kríziséről rendezett
kerekasztalbeszélgetésen nem biztosítottak angol tolmácsolást, ami elég furcsa
döntés volt a rendezők részéről, hiszen a jelen lévő külföldi újságírók számára
is ez lehetett volna az idei fesztivál egyik forró pontja.
A busani fesztivál kiemelten az ázsiai,
és emellett hangsúlyosan a koreai filmek seregszemléje. A versenyprogram a
pályakezdő rendezőkre koncentrál, s számos díj esetében külön adnak ki elismerést
az adott kategóriában legjobb koreai, illetve Koreán kívüli ázsiai filmnek. Az
Új Áramlatok Díj az egyik fődíj, melyet két pályakezdő (első vagy második
nagyjátékfilmmel versenyző) rendező kaphat meg. Idén mindkét díjat kínai
rendező vihette haza – általában is jellemző, hogy nagyon sokrétű, izgalmas
filmek érkeznek Kínából az ázsiai fesztiválokra. A Kés a tiszta vízben (Wang Xuebo: The Knife in the Clear Water) festői látványvilágú minimalista történet egy kínai
muszlim közösség életéről és tradícióiról, míg A donor (Zang Qiwu: The Donor) témája
a drámai gazdasági-szociális feszültség, mely a kiszolgáltatottakat saját
testük áruba bocsátására kényszeríti.
Az Új Áramlatok kategóriának izgalmas
koreai versenyzői is voltak. A Jim Jarmush és Aki Kaurismäki előtt
egyaránt tisztelgő fekete-fehér Boldog karácsonyt,
Mr. Mo (Lim Dae-hyung: Merry
Christmas Mr. Mo) különös, abszurd humorával és egyszerű humanizmusával
bűvölte el nézőit. A másság problémája és az elfogadás pszichológiai
mechanizmusai több erős film vezérfonalát adták. A Két évszak közt-ben (Lee
Dong-eun: In Between Seasons) egy
anyának kell szembenéznie fia homoszexualitásával egy tragikus balesetet
követően, a filmkritikusok szövetsége (FIPRESCI) díjának nyertese, a tajvani Fehér hangya (Chu Hsien-che: White Ant) pedig egy mentálisan beteg
fiatalember kirekesztettségéről és környezete válaszképtelenségéről mesél
ugyancsak tragikus történetet. A dokumentumfilmes
verseny koreai díjazottja is a másság teremtette kiszolgáltatottsággal
foglalkozik: a Szomszédság (Sung
Seung-taek: Neighborhood) egy
pszichiátriai rehabilitációs központ életét és a környékbeli lakókhoz való
viszonyát mutatja be és ébreszt rá finom eszközökkel az elfogadás és empátia fontosságára.
A fesztivál nyitófilmje a koreai Zhang
Lu Nyugodt álom (A Quiet Dream) című munkája volt. A nemzetközileg zajosabb
sikereket magukénak mondható vezető koreai művészfilmes rendezők mellett (mint
Kim Ki-duk vagy Lee Chang-dong) Lu is egyértelműen a koreai filmművészet
élvonalához tartozik, rendkívüli érzékenységű és többnyire a kívülállásról, a
marginalizáltságról szóló történetei bár rokonai a Kim Ki-duk féle
kitaszítottságélménynek, teljesen más hangnemben beszélnek a hasonló témáról. A
Nyugodt álom tovább viszi a Lu filmjeiben
az utóbbi időben felerősödő álomszerűség motívumát, miközben erőteljes színészi
jelenlétre, improvizációszerű játékra épül sok, néha szürreális humorral. A
film külön érdekessége, hogy a női főszereplő mellett a három férfi főszerepet
három fiatal koreai rendező alakítja, akik korábban saját független filmjeikben
megmutatták már, hogy színészként is megállják a helyüket.
A busani program egyik oszlopa az Ázsia
éves filmtermését áttekintő „Ablak az ázsiai filmre” szekció, mely látványosan
bizonyítja, hogy hiába is keresnénk közös nevezőt ebben a gigantikus sokszínűségben.
Volt a válogatásban Jules és Jim
hangulatú kínai roadmovie (Wei Shujun: Kacsanyak)
és nagyon erős társadalmi dráma Tajvanról (Midi Z: Út Mandalay-ba). A Fülöp-szigetek bizonyította, hogy az ázsiai
film figyelemre méltó központja: Brillante Mendoza Ma’ Rosa-ja a szekció egyik erőssége volt, míg Lav Diaz 8 órás Bölcsődala (Lullaby to the Sorrowful Mistery) inkább csak hosszával tűnt ki és azt
példázta, attól hogy egy mozgókép nagyon hosszan tart, még nem lesz se nagyszabású
film, se történelmi eposz.
A ki tud gigantikusabb költségvetésű
vagy őrültebb populáris filmet produkálni címért igen erős vetélkedés folyt.
Shah Rukh Khan saját maga népszerűségének gyötrelmeiről szóló
sztár-szociológiai akciófilmje (A rajongó) bizonyította, hogy Bollywood
továbbra is nagyon komoly versenyző a totális blődli vászonravitelében. Az
emlékezetes művészfilmjeiről (A
mennyország gyermekei, Baran) ismert Majid Majidi iráni rendező pedig ezúttal
a valaha készült legdrágább iráni film levezénylésére kapott lehetőséget – Mohamed
próféta életét meséli el egy tervezett trilógia első részében, színes-szagos-látványos
3 órában (Mohamed: Isten hírnöke).
Vietnam egy digitális utómunka reklámnak tűnő, mitológiaira áthangolt Hamupipőke-parafrázissal
nevezett, amiről eldönthetetlen, hogy vajon milyen korosztálynak szánták, és
hogy mennyire gondolták komolyan ezt az egészet (Tam Cam). Az elöregedő társadalom rémével küzdő Tajvan egy antropomorfizált
spermákat és petesejteket felvonultató megtermékenyítési vígjátékkal
képviseltette magát az őrültködésben (My
Egg Boy). Johnnie To pedig bizonyította, hogy ha élvezetesen szürreális
pisztolypárbajokat akarunk látni, akkor vigyázó szemünket továbbra is
Hongkongra érdemes vetnünk (Három).
A koreai filmek szemlézése két
szekcióban zajlott, a Panoráma áttekintette az elmúlt év termését Kim Jee-woon a hazai mozikban 7,5 millió nézőnél
tartó történelmi akciófilmjétől, az Árnyak
korától (melyben a japán megszállás alatt a koreai ellenállókat magyar
anarchista bombaszakértők segítik), a koreai uralkodóház utolsó hercegnőjéről szóló
nagyszabású életrajzi drámáig (Hur Jin-ho:
Az utolsó hercegnő). Valamint itt kaptak helyet a koreai film nagyvadjainak
legfissebb filmjei is (Park Chan-wook: A
szolgálólány, Kim Ki-duk: A háló).
Yi Hyun-ha Coffee Mate-je pedig bizonyította, hogy a Hong
Sang-soo féle kamaradrámák mellett is van rendkívül figyelemre méltó
utánpótlás, ha erős párkapcsolati drámára vágyunk minimalista formában.
A koreai független filmeket bemutató kategóriában
két tendencia volt kitapintható: egyrészt a szélsőséges formai kísérletezés,
amit például Park Ki-yong mindössze két hosszúbeállításból álló filmje, A pokol
képe (Picture of Hell) képviselt,
illetve a koreai középosztály teljesítménykényszeres, nyomasztó világából való kitörés
témájának feldolgozása, amire Shin Dong-il filmje, a Jöjjünk össze (Come,
Together) szolgált erős példával.
A fesztivál tíz filmből álló retrospektív
összeállítással tisztelgett az ázsiai film idei nagy vesztesége, Abbas
Kiarostami előtt, valamint egy jellegzetes koreai rendezői életmű kapott
kiemelt helyet a programban. Az 1942-es születésű Lee Doo-yong irdatlan
mennyiségű filmet készített, s a lehető legkommerszebb műfajoktól egészen Velence
és Cannes versenyprogramjait is megjárt darabokig terjed a repertoárja.
1974-ben a Mandzsúriai tigris indította
el a speciálisan koreai küzdőtechnikát alkalmazó taekwondo filmek sorozatát, ugyanakkor
1981-ben A kunyhó (The Hut) című filmje a velencei
fesztivál különdíjasa lett, majd pedig 1983-ban az általa rendezett Spinning the Tales of Cruelty Towards Women lett
a cannes-i filmfesztivál történetének első koreai filmje.
Az idei fesztivál egyik fénypontja három
meghatározó ázsia rendező kerekasztalbeszélgetése volt az ázsia filmesek közti
szolidaritásról. Lee Chang-dong, Hou Hsiao-hsien és Hirokazu Kore-eda egyaránt
kiemelték a határokon átívelő együttműködések fontosságát, hiszen a közös
projektek teremthetnek lehetőséget arra, hogy egyesült erővel próbálják bevenni
a hatalmas kínai piacot. Természetesen ezen a beszélgetésen is felmerült a
busani fesztivál ügye, amivel kapcsolatban Kore-eda megjegyezte, hogy ezt a
válságos időszakot fel lehetne fogni egy lehetőségként arra, hogy minden
résztvevő elgondolkozzon azon, milyen fesztivált akar az elkövetkező húsz évben,
a válság talán éppen megújulást és megerősödést hoz. Úgy legyen.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 6 átlag: 5 |
 |
|
