FesztiválVerzióA reményrőlHoreczky Krisztina
A Verzió
nemzetközi emberi jogi dokumentumfilm fesztivál ismét bizonyította: a való
életnél nincs képzeletgazdagabb forgatókönyvíró.
A
dokumentumfilmes: „elefánt a szobában” – állítja Rokhsareh Ghaem Maghami. A negyvenéves
iráni rendezőnő egy idei The Guardian-interjúban beszélt mesterségéről a Sonita című, 2015-ös alkotása kapcsán,
és kinyilatkoztatta hitvallását, miszerint a dokufilmkészítő dönt, kreál,
cselekszik, ahelyett, hogy tétlenül szemlélődne, megfigyelne, pusztán rögzítene-dokumentálna.
Mint mondja, az elfogulatlan tárgyilagosság éthosz, míg az emberi történetek
mindig szubjektívek és személyesek. A dilemma, hogy a dokufilmkészítő beavatkozzon-e,
beavatkozhat-e az események, főleg a protagonista élete alakulásába, az
erkölcsi műfaj alfája és ómegája. A 13. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi
Dokumentumfilm Fesztiválon a fönti kérdésre a legradikálisabb választ a közönségdíjas
Sonita adta. A direktor a hazájából/szüleitől
Teheránba menekült, az unokanővérénél papírok nélkül élő afgán rapper, Sonita
Alizadeh féléves szabadságáért 2000 dollárt fizet. Az anya szerint gyereke,
akit először tíz-, majd tizenhat esztendősen adtak volna el feleségnek, 9000-et
kóstál. A pénzből a báty nősülne, elvéve azt, akit akar. A három évig készült,
vitára ingerlő opust nézve számomra mindvégig egyértelmű volt, hogy a zenés
videóját (Brides for Sales) a
YouTube-on közzé tevő, bátor és élelmes főhős nem csak azt tudja, mi az, amikor
a fehérnép „birka – árcédulával”, hanem azt is, hogy a filmcsináló elrendezi a
sorsát. (Egyszer neki is szegezi a kérdést: „Megveszel?” ). Ő állta a
stúdiófelvételt (1000 dollár), és a majdani klipet is, amelyet látva az utahi
Wasatch Academy ösztöndíjat ajánlott a korántsem kiugróan tehetséges, ma
tizenkilenc éves Sonitának, aki az USA-ba költözött, végleg maga mögött hagyva
azt a tálib közösséget-kultúrát, ahol a nők számára az éneklés (is) tiltott
tevékenység. Az Utah állambeli Sundance Filmfesztiválon a zsűri nagydíjával
kitüntetett, roppant felszínesen tündérmesének látszó opus kapcsán egy kérdés a
sok közül: a „tizenöt perc” hírnevet már bezsebelt, a siker-pénz-csillogás
szentháromságára vágyó, légvárépítésre hajlamos lány miről fog eztán protesztdalokat
írni?
A time-lapse dokut mesterfokon űző Helena
Třeštíková huszonhat évig követte hat házaspár életét (Manželské etudy /Házastárs
történetek), az ebből kiágazó Marcela
(2006) három évtizedig, a 2010-es Katka, melyet több mint százezren láttak
a csehországi mozikban, tizenöt évig készült. Utóbbi párdarabja a Mallory (2015), egy volt junkie tizenhárom
évig tartó küzdelme a heroinfüggőséggel,
a hajléktalansággal, a munkanélküliséggel, a depresszióval, a gyereknevelési és
párkapcsolati problémákkal. A zsáner egyik legnagyobb kiválósága gyökeresen
mást vall hivatásáról, mint Maghami, akinek a definíciója értelmében a cseh
maratoni időutazó „légy a falon”. Merthogy módszere a passzív, távolságtartó,
pártatlan elbeszélői technika. Třeštíková a Katka
apropóján a Still in Motion.com-nak adott, 2011-es nagyinterjúban elmondta:
ellentétben az új nemzedék számos képviselőjével, ő nem társadalmi aktivistaként
vagy segítőként tekint magára, ahogyan nem küldetése a világ
megváltoztatása-jobbítása sem. Részint ezért, hogy az ötvenhez közeli, prágai Miroslava
„Mallory” Neradová láthatatlan őrangyala nem ő, hanem Jiří Bartoška (1947-). Az
egyik legismertebb, és talán a legelegánsabb cseh színész, a Karlovy Vary-i
Nemzetközi Filmfesztivál elnöke kétszer is segít Malloryn: első alkalommal,
amikor késő éjszaka a Károly-hídon elegyednek beszélgetésbe, és megígérteti a várandós
nővel, hogy lejön a szerről, majd ad neki kétezer koronát. Rá tíz évre, válaszként
a szociális munkásnak készülő asszony levelére, a tanulmányait segíti. A sebezhető,
vagány, törékeny, bivalyerős, független, viktim alkatú, felelőtlen és
megbízható Mallory – e sallangok nélküli, összetett, ösztönösen intelligens egyéniség
– élete kötéltánc; részint ez adja a film sava-borsát: sosem tudhatjuk, hányadán
állunk vele, már az is feszültséget hordoz, amikor telefonüzenetet hagy a
rendezőnek, és csak a hangját halljuk.
„ –
Volt olyan vágya, ami valóra vált? – Nem. – Soha? – Soha.” A citált párbeszéd a
Használati útmutató a szabaduláshoz felütésében
hangzik el, amelyben a vágyaikat sorolják (önállósodás, munka, házasság,
gyermekvállalás, anyagi függetlenség) a szibériai Tyinszkoji Speciális Otthon
lakói. A krasznojarszki régióban lévő neuropszichiátriai központ sajátossága,
hogy az itt élők kikerülhetnek az intézmény gyámsága alól. Az orosz Alekszander
Kuznyecov 2016-os, francia dokuja négy évig követi az 1981-es születésű
Júlia/Julja Danyiluskina és a nálánál ifjabb Kátya útját a bürokrácia
útvesztőjében – a pszichiátriai szakvélemények elkészülésétől az emberi tényezőkre
fittyet hányó bírósági ítéletek kihirdetéséig. Ismert, az oroszoknál szakrális
mítosza van a szenvedésnek, nincs nép, amely konkurálni tud(na) velük a „tűrésben”.
Ennek az életérzésnek a sűrítménye az elégikus vérité-mű, mely szembesít azzal a helyzettel, amikor még arra sincs
mód, hogy valaki maga rontsa el az életét, mert azt is mások cseszik el
helyette. Fölkavaró az „enyhén retardált”-nak minősített, valójában rendkívüli
fegyelmezettségről, kitartásról, tudatosságról tanúskodó Danyiluskina búcsúja
az éjszakai vasútállomáson az otthon lakóitól, őt támogató vezetőitől, és
elindulása a félelmetes, rég’ álmodott szabadság felé – harmincnégy
esztendősen. A gyámság alatt maradt, zongoragyakorlatba menekülő, az elütéseket
újra-újra, elszántan korrigáló Kátya látványa torokszorító záróepizód.
„Homophobia
no, socialismo si!” – így a kubai LMBTQI-mozgalom szlogenje. Miközben az
országban szüntelen és lázasan épül a szocializmus Raúl Castro irányításával, az
elnök lánya, Mariela Castro civiljogi aktivista buzgalma eredményeként évente
egyszer öt nemváltó műtétet hajt végre egy holland, és egy belga plasztikai
sebész a fővárosban. A Legjobb Emberi Jogi Film díját elnyert német-holland-kubai
Havanna Tranzit a terápiával,
hormonkezeléssel, operációval (is) államilag támogatott transznemű közösség
három tagját mutatja be, köztük a férfiidentitásáért 1970 óta küzdő Juanít, aki
a péniszt Panchónak nevezi. Az általam látott kilenc fesztiválfilm legátütőbb
karaktere a magát az ország legjobb harckocsivezetőjének mondó, kecskepásztorként
dolgozó, még a saját mikroközösségéből is kirekesztett Odette, aki a műtőben
fekve fúj visszavonulót, elállva a bár olyannyira akart beavatkozástól – mely
ellen a hívő családja kézzel-lábbal tiltakozik. Daniel Abma filmjének legnagyszerűbb,
sőt, a mustra egyik legemlékezetesebb jelenete, mikor Odette az otthonául
szolgáló viskóban elővesz egy bakelitlemezt, a borítóján egy tütüs balerinával,
és fölteszi a Giselle balettzenéjét. Majd
közli, hogy választott nevét, az Odette-et A
hattyúk tava ihlette, második neve pedig a Giselle. Olyan abszurd és
jelképes erejű, nem „földi” mesterkedéssel kiprovokált pillanat ez, amely
sokadszorra bizonyítja, hogy a való életnél nincs képzeletgazdagabb
forgatókönyvíró.
A
baby-boom következtében négyszer annyi nyolcvanesztendős ember él majd Hollandiában
2024-re, mint napjainkban; részint ezért, hogy az Amszterdami Egyetem
kutatócsoportja egy érzelmi intelligenciával bíró gondozó robot fejlesztésén
munkálkodik. A 60 centiméteres, pisze orrú, fekete félhosszú hajú, zöld szemű Alice-t
elviszik az 1920-as években született Renkes, Schellekens-Blanke, és van
Wittmarschen asszony lakásába. Sander Burger alkotása nyomon követi, hogyan
igyekeznek „megtanítani” a küllemében kislányos, de egy érett nő hangján
beszélő „szociobot”-ot a gyengédségre, figyelmességre, s ezzel párhuzamosan miként
változik a hölgyek viszonya a kreatúrához. A
nevem Alice bizonyítékát adja, hogy a folyamatosan finomhangolt gép képes a
törődésre, miként a mélységes magány csillapítására is. Noha megvannak a „mentális
korlátai”, lehet vele focimeccset nézni, énekelni, fényképalbumot nézegetni,
figyelmeztet a gyógytorna-gyakorlatok rendszeres végrehajtására, emlékeztet a
válasz-képeslap megírására/elküldésére, közölve a helyes irányítószámot. Szép,
ahogyan kialakul a kapcsolat a kísérlet résztvevői között, de ez a kötődés egy
élettelen-lelketlen masinához fűzi az asszonyokat, akiknek a közeli
hozzátartozói meghaltak, vagy tőlük távol, külhonban élnek. Az
instant-melegséget nyújtó Alice helyettesít, pótol. Ezért ugyanannyira elkeserítő,
mint üdvös, hogy a trojka tagjaiban szeretet ébred iránta, és hiányozni fog
nekik. Mindennek apropóján sokadszorra mélázhatunk el a civilizált nyugati
világban mára patologikus formát öltő elszemélytelenedésen, és azon, hogy egyre
kiszolgáltatottabbá, mi több, függővé váltunk a gépektől.
Roman
Bondarcsuk ukrán-litván-német koprodukciójában Sztara Zburjevka falu sárga
zsigulis „seriffjei”, Viktor és Vologya polgárőri tevékenységén keresztül
leshetünk be a közösség hétköznapjaiba. Az Ukrán
seriffekben felettébb különösen venné ki magát a fönti holland dokuban
elhangzó alapkérdés: „Hogyan értékelné a társasági életét?” Túl a rögvalón, itt
olyan arcokat látunk, amelyek Pilinszky Apokrifját
idézik eszembe: „halott redő, ezer rovátka rajza, (…) És könny helyett az
arcokon a ráncok, /csorog alá, csorog az üres árok”. Az idei Oscar-versengésben
Ukrajnát képviselő remeklés érzelmi hullámvasút: a röhögtető jeleneteket váratlan
követi egy-egy megrendítő pillanat, s fordítva. A falu mihasznája, az élősködő,
kutyahús-evő, kriminális Vova társadalmi integrációja kudarcot vall; bármennyire
féli, börtönbe kerül, mint minden férfirokona. Nálánál jóval korosabb, megégett,
sebhelyes arcú, ütött-vert asszonya a levelét olvassa a kalyibában, a fekhelyén
ülve. Olyasmi emberi születik meg ekkor a nyomorúság epicentrumában, amilyen érzést
egyetlen robot sem tud előidézni sohasem. És ebben van valami vigasztaló, mint oly’
sokszor az arculütő igazságban.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 5 átlag: 5.4 |
 |
|
