KritikaIfjúságTavaly SvájcbanBaski Sándor
Ifjúság és elmúlás,
szépség és rútság, csillogás és pusztulás. Sorrentino egy pillanatnyi pihenőt
sem enged a néző érzékeinek.
Egy teniszpálya közepén áll,
pontosabban tántorog az obszcén módon elhízott Diego Maradona, és egy
teniszlabdát rugdos az ég felé, újra és újra. Szuszog és kínlódik, de a
szétfolyó testből néhány pillanatra sikerül újra előcsalogatnia az egykori
zsenit. Nem örömjáték ez, csak elkeseredett múltidézés, nosztalgia. Az
egyszerre groteszk és felemelő jelenet nem csak Paolo Sorrentino új filmjének, de
eddigi életművének is frappáns metaforája.
Maradona egyébiránt még
csak nem is mellékszereplője az Ifjúságnak
– az „isteni Diego” nem személyesen jelenik meg, egy argentin színész alakítja
–, csupán pár epizód erejéig tűnik fel, de figurája, sorsa a film főszólamát
nyomatékosítja. Ugyanannak a szanatóriumba oltott svájci luxushotelnek a
lakója, mint a két főszereplő, a visszavonult karmester (Michael Caine), és az
utolsó mesterművére készülő filmrendező (Harvey Keitel). Az eliramlott
fiatalságot, az elvesztegetett lehetőségeket siratják ők is két masszázskúra és
egy pezsgőfürdő között. A komponista már lezártnak tekinti karrierjét, a
visszatérés lehetősége akkor sem csábítja, amikor maga az angol királynő kéri
fel egy fellépésre, de mint az a lánya (Rachel Weisz) jelenlétének köszönhetően
kiderül, a sikerekért annak idején a családja elhanyagolásával fizetett meg.
Gyerekkori barátjának, a rendezőnek a személyes helyett inkább a szakmai számvetés
jelenti a kihívást, az új film forgatókönyvének megírása közben az életművét is
át kell magában értékelnie.
Következetesen
monomániás alkotóként Sorrentino most is ugyanannak a filmnek forgatta le egy másik
verzióját. Pályája kezdetétől fogva a múlton merengő, megcsömörlött vagy
kisiklott sorsú férfiegók érdeklik, legyen szó bukott popsztárról (A felesleges ember, 2001), a maffia
szolgálatába szegődött brókerről (A
szerelem következményei, 2004), hiénalelkű uzsorásról (A család barátja, 2006), visszavonult rockzenészről (Helyben vagyunk, 2011) vagy írói
tehetségét elkótyavetyélő playboyról (A
nagy szépség, 2013) – de Giulio Andreotti történetében is jobban izgatta az
antihős elmagányosodott alakja a közéleti vonatkozásoknál (Il divo – A megfoghatatlan, 2008). Még az sem újdonság, hogy
ezúttal megduplázza a központi figurát: a debütáló A felesleges emberben is két férfi sorsát követhettük párhuzamosan,
a lecsúszott popsztár (Toni Servillo) történetére egy ugyanazt a nevet viselő,
kiöregedett focista kálváriája rímelt.
Az Ifjúság valójában nem a témát, hanem a hangnemet illetően jelezhet
némi elmozdulást Sorrentino pályáján. Különc főhőseit eddig nem nagyon engedte
közel a nézőkhöz, szimpatizálni lehetett velük, azonosulni már kevésbé. Az első
angol nyelvű produkciójában, a Helyben
vagyunkban sem tett engedményeket a nemzetközi publikumnak: a fehérre
meszelt arcú, egérhangú Sean Penn élő elidegenítő effektusként mozgott a
filmben. Az Ifjúság karmestere sem éppen
egy hétköznapi személyiség, ha a rendező kedvenc színésze, Toni Servillo
játszaná, akkor sokkal közelebb állna A
nagy szépség dekadens és cinikus írójához. Michael Caine alakítása azonban
empátiát és melegséget visz a figurába – és ugyanez Harvey Keitel, Rachel Weisz
vagy Paul Dano játékáról is elmondható.
Ha karaktereit és a
szájukba adott dialógokat konvencionálisabbra hangolta is, azzal semmiképp sem
lehet Sorrentinót vádolni, hogy feladta volna sajátos stílusát. Az Ifjúság ugyanúgy tobzódik a képi
metaforákban, a szellemes beállításokban és a vizuális gegekben, mint eddigi
filmjei – az operatőr ezúttal is az állandó alkotótárs, Luca Bigazzi volt –, és
a banális popdalokból, illetve komolyzenei tételekből kikevert hangsávot is
hasonló bravúrral mixeli össze.
Az egyetlen helyszínen
játszódó Ifjúság világában is mintha
megdermedt volna az idő, a hagyományos dramaturgiát hangulatfestő állóképek,
klipszerű montázsok és ráérős dialógok helyettesítik. Ez a megoldás egyfelől
tökéletesen leképezi az ébrenlét óráit emlékezéssel, kontemplációval töltő
komponista és filmrendező élethelyzetét és lelkivilágát, az erősen l’art pour l’art
etűdök ugyanakkor felcserélhetővé válnak, vagyis a drámai feszültség fokozatosan
elillan. A kinematikus ínyencségekre fogékony nézők persze aligha unatkoznak,
Sorrentino a kétórás játékidő alatt egyetlen pillanatnyi pihenőt sem engedélyez
az érzékeknek, mégis árulkodó, hogy az a legemlékezetesebb, leghatásosabb
jelenet – Rachel Weisz többperces monológja –, amelyikben meg sem mozdul a
kamera. Ordas közhely, de nehéz vitatni: a kevesebb néha több.
IFJÚSÁG (Youth) – olasz,
svájci, brit, francia, 2015. Rendezte és írta: Paolo Sorrentino. Kép: Luca
Bigazzi. Zene: David Lang. Szereplők:
Michael Caine (Fred Ballinger), Harvey Keitel (Mick Boyle), Rachel Weisz (Leda), Paul Dano (Jimmy Tree), Jane Fonda (Brenda Morel). Gyártó: Indigo / Medusa / Film4. Forgalmazó: Mozinet. 118 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 30 átlag: 4.3 |
 |
|
