Magyar Műhely

Anyám és más futóbolondok a családból

„Lajos, te maradj ki a történelemből!”

Takács Ferenc

Ha film leveheti az átkot a magyar XX. századról, Fekete Ibolya négy generációs varázsmeséje megteszi.

Anya (Ónodi Eszter), Apa (Gáspár Tibor) és Berta, a kislányuk (Hovanyecz Petra) sétál felénk a film nyitóképén. Apa kezében szakajtó, benne tojások. A szomszéd faluban szerezték nagy nehezen – 1961-ben járunk, faluhelyen mindenki szűkében van a pénznek és az élelemnek –, de hát húsvét van, ilyenkor tojást festünk. Apa egyszer csak megáll. – Fogadjunk, hogy ha feldobok egy tojást, nem fog összetörni, amikor leesik. Anya tiltakozik, pontosan ki van számítva, hány tojásra van szükség, egyik sem nélkülözhető. De Apával nem lehet beszélni. Kivesz egy tojást a szakajtóból és feldobja jó magasra, aztán nézi, ahogy leesik. Majd lehajol és felemeli a földről az ép és töretlen tojást. Ő nyert, diadalmasan dacolva minden fizikai törvénnyel és matematikai valószínűséggel.

Evvel a kerek kis történettel kezdődik Fekete Ibolya új nagyjátékfilmje, az Anyám és más futóbolondok a családból. Voltaképpen példázat vagy allegória, a film egészének a közlendőjét, szellemét és módszerét összegzi és előlegezi afféle önreflexív emblémaként. Azaz kicsiben és jelképesen benne van mindaz, ami utána „nagyban” és konkrét formában következik: egy magyar család négy nemzedékének története a huszadik századi nagytörténelem gyilkos sodrában és pusztító viharában. A borzalom története ez, ahol a fizikai pusztulás és az erkölcsi megsemmisülés valószínűsége, sőt törvénye az úr, és – ez ennek a filmnek a váratlan és nagyszerű trouvaille-ja – egyben a valószínűtlen csoda története, annak története, hogy miként maradhattak ezek az emberek, a most kilencvenkét éves Anya (Berta – Danuta Szaflarska) és a rég halott Apa (Lajos) mégis épek és töretlenek, minden oddsz ellenére.

Borzalom és csoda: a tojásnak össze kell törnie – a tojás mégsem törik össze. Bűvészmutatvány ez, és Fekete Ibolya filmje ezt a bűvészmutatványt hajtja végre. Pontosabban maga a film ez a bűvészmutatvány, mesteri előadásban: egyszerre van jelen benne, mégpedig rezzenetlen egyensúlyban, a mindent eltipró Történelem nyersen és véresen földközeli realitása és a mindent szárnyára vevő Mese varázslatos lebegése.

De a film megtetézi ezt egy további, s még ennél is talányosabb bűvészmutatvánnyal: a Történelem és a Mese nem csupán egyensúlyban vannak benne, hanem mintha folyvást át is tűnnének egymásba, vagy helyet cserélnének egymással. Ez a súlyos dolgokról komolyan beszélő film ugyanis könnyed és vidám táncba viszi a nézőt: a papírforma szerinti erőltetett menet vagy laposkúszás helyett, lám, sasszézunk és keringőzünk, a csatatérből valami varázslat folytán táncterem lett, a Történelemből Mese, a Meséből Történelem.

A film következő jelenete is ezt hozza szóba. A jelenben vagyunk: Anya kilencvenkét évesen beköltözött a pesti bérházba, ahol Berta lánya lakik (ötvenkét éves alakjában Básti Juli alakítja). Berta a mama költözködési szenvedélyén tűnődik. Számítása szerint ez a huszonhetedik alkalom, hogy felpakolt és új helyre költözött, először szülőhelyéről, a Partium-beli Székelyhídról (mely 1920-ban Románia része lett), aztán tovább, újabb és újabb helyekre és helyekről, Budapestről vidékre, városból faluba, vissza a városba, majd újra Budapestre. „Kilencven évesen még kétszer költözött, más normális öregasszony belehalt volna, anyám éveket fiatalodott” – halljuk Berta képen kívüli hangját. „Frappírozta a költözés. Szeretett felkerekedni.” Aztán hozzáteszi: „De ha végiggondolom a költözéseit, anyámat igenis a történelem kergette végig az országon és a 20. századon.” Mesés bolondériája kergette Anyát egyre tovább, vagy mindenki másénál élesebb történelmi szimata súgta meg neki, mikor kell ismét félreugrani a Történelem útjából – nem tudjuk, melyik igaz a kettő közül. Talán egyik sem. Talán hol az egyik, hol a másik. Talán mindkettő egyszerre.

Talán éppen ez a felszabadító bizonytalanság, a közhelyes ítélkezés- és értelmezés-sémák derűs szétmállasztása, illetve félrelegyintése szavatolja az Anyám és más futóbolondok a családból markáns egyediségét az olyan tipológiailag rokon családtörténet-plusz-nagytörténelem-sémájú filmek társaságában, mint például A napfény íze (Szabó István, 1991) vagy a Glamúr (Gödrös Frigyes, 2000).

Hogyan is csinálja?

A második jelenet a történet jelenében helyezi el a nézőt. Anya, aki túlélte a huszadik századot (sírkövén, amelyre előre rávésette, hogy „Barkó Lajosné 19-”, ki kell javítani az évszámot, hiszen már a huszonegyedik században vagyunk) a pesti bérházi lakásban éli élete utolsó napjait. Idejét főleg lánya társaságában tölti, aki – emeleti szomszédja lévén – átjár hozzá, ápolja és gondozza édesanyját, közben tűri öreges szeszélyeit és megadóan bólogat, amikor az idős asszony összezavarja a családtagok nevét, rosszul emlékszik a rokonsági viszonyaikra, nem tudja, hogy van-e momentán háború, azt viszont hallotta a rádióban, hogy összeszedik a zsidókat és a katolikusokat. (Lánya közli vele, hogy ő református, de a mamát ez nem nyugtatja meg.)

Ez az intim kisrealizmussal ábrázolt helyzet és viszony (Danuta Szaflarska, a százegy éves lengyel színésznő-legenda és Básti Juli nagyszerű kettőse) a kiindulópont: innen indul a múltba, s ide tér vissza újra meg újra a film története vagy meséje. Az előadásmód az emlékezés rendjét követi, annak minden szeszélyével és bizonytalanságával. Olyannyira, hogy a mama ki-kihagyó, pontosabban kiszámíthatatlanul működő emlékezete, mely a családi múltat újabb és újabb változatokban állítja elő (lányának folyvást mintegy korrektúráznia kell elbeszélését), az emlékezés általános metaforájaként működik a filmben. Soha nem lehetünk egészen biztosak, hogy mi igaz az elénk táruló történetből, mi benne a történelem és mi a mese, hol végződik a krónika és hol kezdődik a legendárium.

Ezt a teremtő bizonytalanságot és tartalmas eldönthetetlenséget erősíti fel a film technikai értelemben vett előadásmódja is. Fekete Ibolya ezúttal merészen visszanyúl a klasszikus újhullámos bricolage-technikához: a maga film-elbeszélését dúsan fűszerezi más forrásokból vett, „idegen” és „készen talált” hangi és képi elemekkel, amelyek – gondolnánk első látásra – a múlt hiteles felidézését, a történelmi pontosságot vannak hivatva elvégezni, illetve szolgálni. A hangsávon például történelmi jelentőségű hangfelvételekből, politikai proklamációkból és hasonlókból hangzanak el eredeti részletek, operett-dalok követnek divatos slágereket, ország-gyarapításra buzdító irredenta indulók után szocialista munkateljesítményekre lelkesítő tömegdalok harsannak fel, s még Cseh Tamást is halljuk énekelni. Ugyanez történik képileg is: rajzfilmes animáció mutatja be az országhatár 1920 utáni elmozdulásait, dokumentumfilm- és híradó-részleteken látjuk a harmincas évek, majd az ötvenes évek budapesti utcai forgalmát, első és második világháborús harctéri felvételeken borzonghatunk, és követhetjük Horthy Miklóst, amint megszemléli a testőr-századot, vagy amint belovagol a „visszatért” Nagyváradra; s nem maradnak el a nyilas hatalomátvétel képei, mint ahogy az épülő-szépülő Tatabánya is megjelenik egy propagandisztikus filmhíradó-részleten.

Ám mindez nem csupán a korhűség (a retro) illúzióját szolgáló fűszerezés. A rendező a film több pontján is játékfilm-részleteket (mások játékfilmjeinek a részleteit) hasznosítja, látszólag a dokumentarista korfelidézés szolgálatában. Közülük két filmrészlet dokumentum és fikció, „másfilm” és „sajátfilm”, illetve végső fokon Történelem és Mese viszonyát teszi a teljes filmre kiterjedő tanulságú reflexió tárgyává. Az egyik jelenetben, a Zilahy Lajos rendezte Hazajáró lélekből (1940) vett részletben a zöldvendéglőben nótázó Karády Katalint és Páger Antalt látjuk, majd egy másik asztalnál (az eredeti filmképbe belemontírozva) Ónody Esztert és Gáspár Tibort. Két fikciós karakter vetül vissza a hetvenöt évvel ezelőtti történelmi valóságba – ám ez a valóság maga is fikció, a Zilahy-film fikciója. A másik ilyen dokumentumfilmként alkalmazott játékfilm-részletet Kovács András Októberi vasárnapjából (1979) emelte át a rendező, azt a jelenetet, amikor a nyilas puccs után a németek elfoglalják a Várat és letartóztatják Horthy-t az ott szolgáló katonákkal együtt. Az utóbbiak között van (a későbbi) Apa (Gáspár Tibor) is – egy mai játékfilm szereplőjeként visszaillesztve egy dokumentarista igényű történelmi filmbe, amely persze mégiscsak játékfilm, azaz fikció, azaz Mese.

És tulajdonképpen ez történik az egész filmben, elejétől végéig. A játékfilm-elemek dokumentum-státusra tesznek szert, a Mese Történelemmé lényegül át – de ugyanakkor fordítva is lezajlik mindez, a dokumentum-felvételek játékfilmként hatnak, a Történelem Mesévé szublimálódik. Úgy valahogy, ahogy ezt a film egyik megkapó jelenete példázza: a bányagép-kezelőként robotoló Apa az amerikai csomagban érkezett görkorcsolyát a cipőjére szíjazza, majd nekilendül és ahogy van, bőrkabátosan, szinte szárnyra kapva lassú és méltóságteljes görkorcsolya-balettet ad elő a bányász-lakótelep járdáján, vájárok és vájárnék épülésére.

„Lajos, te maradj ki a történelemből!” – rivall rá Anya Apára, amikor 56-ban a sztrájkbizottság berendeli a bányába. Hát, nem könnyű kimaradni belőle. Mint ahogy felébredni sem: Joyce Ulyssesének (1922) második fejezetében az ifjú esztéta- és író-palánta, Stephen Dedalus is hiába erősködik – „A történelem rémálom. Próbálok felébredni belőle”, bíztatja magát –, tudja, hogy nincs sok remény a sikerre.

Tudja ezt Fekete Ibolya is. De azért nem adta fel. Úgy gondolta, hogy ha már felébredni nem tudunk a rémálomból, legalább csináljunk belőle könnyű álmot, olyan álmot, amelyre szorongás, görcs és harag nélkül lehet emlékezni. Az Anyám és más futóbolondok a családból ilyen álom. Felszabadító és gyógyító hatású film. Rafinált, hiper-tudatos, mérnöki pontosságú, egyszerre súlyosan felelős, egyszerre játékosan könnyed munka, hibátlan kivitelben – és közben, mit ad Isten, egyszerű és mélyen emberi az egész.

Anyám és más futóbolondok a családból – magyar, 2015. Rendezte és írta: Fekete Ibolya. Kép: Gózon Francisco, Jancsó Nyika. Zene: Novák János. Vágó: Szalai Károly. Főszereplők: Ónodi Eszter (Gardó Berta), Gáspár Tibor (Barkó Lajos), Danuta Szaflarska (Mama), Básti Juli (Gardó Berta). Producer: Garami Gábor. Gyártó: Cinema Film. Forgalmazó: Vertigo Média. 108perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2015/12 32-34. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12499

Cikk értékelése:

szavazat: 45 átlag: 6.29