Művészmozi

Beszélgetés Peter Greenaway-jel

¡Que viva Eisenstein!

Szalkai Réka

Godard és Wenders él, de az európai filmművészet már halott.

Peter Greenaway Szergej Mihajlovics Eisensteinről (1898-1948), a szovjet film és montázselmélet atyjáról; az ő mexikói kalandjairól forgatta le Eisenstein Mexikóban című mozgóképes életrajzi esszéjét. Az angol mesterben most sem csalódtunk: sajátságos humora és féktelen lendülete ebben a filmben is tetten érhető, amely saját maga bevallása szerint csak első része egy, a szovjet rendező életét körülölelő trilógiának, amelyhez 2016-ban egy múzeumi filmes projekt is kapcsolódni fog.

*

A film szerint Eisensteinre óriási hatással volt a mexikói útja. Miért?

Van egy nagyon egyszerű tézisem: ha az ember elhagyja a saját országát, megváltozik. Szabadabb lesz. Ilyenkor kevesebb a kötelezettséged, több mindent megengedsz magadnak, olyan dolgokat is, ami a hazádban talán az eszedbe sem jutna. Meg ugye ki volt otthon Eisensteinnek: Sztálin bácsi és a dialektikus materializmus, amely tulajdonképpen ekkor az egyetlen alkalmazható munkamódszernek számított, hiszen a művészet az állam támogatását élvezte. A huszadik század két szörnyűsége Hollywood és a szovjet realizmus volt: mindkettő kollektív ötleteken alapult. Hol van ebből az egyéni érzékenység? A művész legyen individuum (vagy legfeljebb duó, mint például a kortárs képzőművészpáros Gilbert és George), ha bukik, egyedül esik el, ha győzedelmeskedik, megválthatja a világot.

Viszont Eisenstein zseniális filmjein a szovjet propaganda is nyomott hagyott: a 30-as évekig nem volt gondja a hatalommal.

Marx úgy vélte, a film a propaganda ideális médiuma. A korai Szovjetunió zömmel analfabéta népességének a meggyőzésére a képek nyilván alkalmasabbak voltak, mint az irodalom betűi. Nem vitatom, Eisenstein tényleg jobbára kiszolgálta a propagandát, mert azt csinálta, amit mondtak neki; ugyanakkor a tehetsége, képessége és filmes képzelőereje jóval efölé helyezte őt, nem kell emiatt lebecsülni. Vegyünk csak egy évszázadokkal korábbi példát: a Sixtus-kápolna sem tekinthető egyébnek, mint a római katolikus egyház propagandájának – ha Michelangelóra gondolunk, mégsem ez jut róla elsőre az eszünkbe, hanem az, hogy ő a reneszánsz egyik legkiemelkedőbb művésze.

Úgy hallottam, a filmjének lesz folytatása.

Tervezzük, igen. Sőt, két film is van a tarsolyban. Az egyik Eisenstein Vihar La Sarrazban című filmjének a rekonstrukciója lesz. Úgy tudjuk, az eredeti alkotás örökre elveszett. Az a filmtörténeti pletyka járja, az oroszok olyan éhesek voltak, hogy a nyersanyagra szánt pénzt inkább ennivalóra költötték, így a forgatás alatt nem volt film a kamerában. Bár egyes híresztelések szerint a mű később előkerült Japánban, de semmi sem bizonyított. A svájci La Sarrazban rendezték meg a világ első filmfesztiválját, 1929-ben. Eisenstein volt a leghangosabb szónok, és arról tartott előadást, a mozi vajon szórakozás csupán, vagy éppenséggel művészeti forma, ezért volt e téma fontos a számomra. A második tervezett művem pedig egyenesen a BBC megbízása lenne: azt szeretnék, csináljak filmet Eisensteinről Hollywoodban.

Kapcsolódik a mostani filmhez is múzeumi projekt?

Igen. The Eisenstein Handshakes a címe, már kész is a hozzávaló forgatókönyv, amelyben megtalálható mintegy száz ember képe, és a leírások hozzájuk. Velük találkozott Eisenstein az életére oly nagy hatással levő útján Moszkvából Mexikóba. Mindenki kezet akart rázni a szovjet rendezővel, annyira enigmatikus figura volt. Többen azonban ki nem állhatták, például Brecht utálta őt. Számára Eisenstein túl érzelmes volt, ezért azt javasolta, vagy hagyja abba a filmkészítést, vagy dobja sutba az emóciókat. Greta Garbóról viszont éppen Eisenstein nyilatkozott lekicsinylően: ostobának tartotta a színésznőt, mert nem tudta, ki Lenin. De találkozott a feministák ikonjával, Gertrude Steinnel is, vele például a leszbikusságról folytatott érdekes diskurzust. Mindenkiről megvolt a véleménye, amelynek általában hangot is adott: én pedig nem akarok eltagadni egyetlen szót sem, amely valaha is elhagyhatta Szergej barátunk száját.

Ön nincs híján a lendületnek.

Ugyan már, öreg vagyok. Ha szerencsém van, talán még négy filmet forgathatok le az életemben. A világ az energikus, fiatal művészeké. Eisenstein még húsz éves sem volt, már lekötötte a színház, sőt, például a kedvenc angol költőm, John Keats is: huszonhárom évesen már túl volt a legnagyobb művein. Az Eisenstein Mexikóban egyik jelenetében főhősünk élteti a fiatalságot. Ekkoriban már mögötte van a Sztrájk, vagy éppen a Patyomkin páncélos. És még mindig csak harminchárom éves. Ideális kor: még mindig van erőnk cselekedni, de már elég idősek vagyunk ahhoz, hogy ne csináljunk annyi hülyeséget.

Azért nem csak fiatal rendezők alkotnak még nagy műveket.

Igaza van, ugyanakkor Manoel de Oliveira több mint száz évig élt, viszont az utolsó filmjei nézhetetlenül unalmasra sikeredtek szerintem. Abban sem vagyok biztos, hogy az én filmjeimet egyáltalán még nézi valaki. Az európai film halott. Hol van már a nagy vizionárius időszak, a „dolce vita” világa elveszett birodalommá vált. Hatalmas, csodálatos művészemberekről beszélhettünk. Igen, sokuk még ma is itt van köztünk, az élők sorában. Wenders él még, Godard is. De mindkettejüket a korábbi, nagy filmjeik éltetik, mostanában már semmilyen jelentősebb művészi alkotásra nem voltak képesek. Egyszer egy német újságíró azt mondta nekem, egy rendező életébe legfeljebb három kiemelkedő film fér bele. Teljesen igaza volt. Csak annyi a különbség, hogy van, aki szinte egyszerre, egymás után csinálja meg ezt a triumvirátust, mint például Alain Resnais; van, aki pedig rendez egy nagy filmet a karrierje elején, a közepén, majd pedig a végén: ilyen volt John Huston.

Ön mit tart kiemelkedő filmnek?

Olyan alkotást, amely megújítja a film nyelvét. Ilyen innováció az extrém narrativitás Jean-Luc Godard Kifulladásig-jában, amely a saját időszakában úttörőnek számított. Vagy a látomásszerű képi világ, Fellini középső alkotói időszaka, például a Júlia és a szellemek, ahol a mester éppenséggel eltért a szigorú elbeszélői szerkezettől. Pasolini és Antonioni „új érzékenysége.” Ezek voltak az izgalmas pillanatok a világ filmtermeléséből. Mára viszont úgy érzem, belefáradtunk a filmekbe, a narrációba, már nincs, vagy nagyon ritkán van bennünk meg az az érzés, ilyet még sohasem láttam.

Gondolom, ez is kelthette fel a figyelmét Eisenstein iránt. Ő nagy újítónak számított a maga idejében.

Igen, nyelvújító volt, és most sikerült „újonnan megértenem” őt. Ugyanakkor a filmhez nem sok új találmány kötődik. A mozi, szoktuk mondani, felfedezte a „gaze”-t, a filmes tekintetet. De ezt már megtette Giotto, a tizennegyedik századi olasz festő is. Feltaláltuk a montázst – ennek egyik úttörője volt ugye Eisenstein. De hiszen nem ugyanerről van szó a költészeti hasonlatokban, metaforákban? A realista filmek borzalmairól inkább ne is beszéljünk. Nem is értem, miért érdekelne valakit is a világ egy az egyben való lemásolása filmre. Ha látni akarom, mi van a házam környékén, kinézek az ablakon. Ha a szomszéd lánnyal akarok találkozni, átkopogok hozzá, ahelyett, hogy filmet csinálnék róla. A film legyen mesterséges, csakúgy, mint minden egyes alkotóeleme, nem győzöm hangsúlyozni a nyelvi funkciók fontosságát.

A legutóbbi filmjét érték éles kritikák is, legelőször Oroszországban: ott sokan igencsak bicskanyitogatónak találták, hogy nyíltan megmutatja a szovjet film atyjának homoszexualitását.

Számukra egy üzenetem van csupán: 1963-ban, a női fogamzásgátlás feltalálásával nagyot fordult a világ. Igaz, korábban, az egyházak elvárásainak köszönhetően is az emberek sokkal kevesebb szexuális tapasztalattal rendelkeztek. Azért nyilván szeretkeztek, hiszen különben én sem beszélgetnék itt magával, bár Isaac Newton hetvennyolc évesen szűzen halt meg például, hála istennek ez korántsem volt hatással a tudományos teljesítményére, mint ahogy a homoszexualitás elnyomása sem Eisenstein művészetére. Lehet, akkoriban nem volt ildomos ilyen témákkal foglalkozni, de most már ötven év is eltelt ‘63 óta, más szelek fújnak. Jó lenne, ha ez Oroszországban is tudatosodna a társadalom összes rétegében.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2015/12 18-20. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12494

Cikk értékelése:

szavazat: 34 átlag: 6.5