KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
   2021/február
MAGYAR MŰHELY
• Beck András: Eltávozott ünnepnapok Kovács Kati a filmvásznon
• Darida Veronika: „Széthull darabokra” Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Kovács Kata: Lobogó gyász Pieces of a Woman
• Erdélyi Z. Ágnes: „Gyógyíthatatlan filmes vagyok” András Ferenc portrékötet
• Szekfü András: „Egyetlen snittben!” Beszélgetés Somló Tamással – 1. rész
KORTÁRS AUSZTRIA
• Schreiber András: A boldogság hervadó virágai Új raj: Jessica Hausner
• Nemes Z. Márió: Alpesi hullahegyek Elfriede Jelinek: Die Kinder der Toten
OROSZ TITKOK
• Baski Sándor: A diktatúra modellje DAU. Natasa
• Szíjártó Imre: Szívzűrök Orosz kórházfilmek
• Schubert Gusztáv: A megszegett eskü Kosztya Proletárszkij
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Greff András: Szerelem első olvadásig Craig Thompson: Blankets – Takarók
A FILMKRITIKA KLASSZIKUSAI
• Darida Veronika: Agamben mozija Pasolini, Godard, Debord
FILM + ZENE
• Pernecker Dávid: Nincsenek határok Nicholas Britell
FESZTIVÁL
• Pauló-Varga Ákos: Hétköznapi szorongásaink Anilogue 2020
KÖNYV
• Kelecsényi László: Baltával vágva Gál Mihály: Cezúrák és cenzúrák
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Introvertált melodráma Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt
• Fekete Tamás: A Föld hangja Az éjféli égbolt
TELEVÍZÓ
• Nevelős Zoltán: Öntudat, krónika, nosztalgia Steve McQueen: Kis fejsze
KRITIKA
• Forgács Iván: Termékenyítő esőre várva Milcso Mancsevszki: Fűzfa
MOZI
• Lovas Anna: Méz-Királynő
• Varró Attila: Kutyabaj
• Varga Zoltán: Lelki ismeretek
• Huber Zoltán: Wonder Woman 1984
STREAMLINE MOZI
• Baski Sándor: Szabad szavak
• Fekete Tamás: Vadember
• Kovács Patrik: A Breitner kommandó
• Benke Attila: Lélekvihar
• Tüske Zsuzsanna: Mezítláb a parkban
• Alföldi Nóra: Moszad
• Roboz Gábor: Bocs, hogy zavarom
• Varró Attila: Kis szemtanú
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Napos oldalak

             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film / Regény

Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt

Introvertált melodráma

Varró Attila

A fiatal vermonti írónő első regénye egy apokalipszis sci-fi ürügyén az emberi kapcsolatok entrópiájáról mesél.

 

Ray Bradbury páratlanul gyönyörű sci-fi életművében is kimagaslik szépségével a Kaleidoszkóp című novella, amelynek maroknyi asztronauta hőse űrhajójuk robbanását követően pár órás szkafander-menedékébe zárva szétspriccel a világűrbe, az egyre gyengülő rádiókapcsolat révén megosztva egymással utolsó érzéseiket, gondolataikat. A kezdeti rettegés és harag entrópiáját lassanként lecsillapítja az empátia érzése és miközben a gárdát széthúzza a Nap, a Hold, a Föld, a kisbolygóövezet tömegvonzása, életük közösségben leélt, túlságosan zajos magányát felváltja az egyedüllét csendes összetartozása. Nagyrészt ugyanerről a folyamatról, az emberi kapcsolatok fontosságának teljes és reménytelen elszigeteltségben történő felismeréséről írta első regényét hetven évvel később egy huszonéves vermonti világcsavargó, Lily Brooks-Dalton, méghozzá nemcsak Bradbury választott műfajához nyúlva, de kedvenc motívumait is felhasználva a Kaleidoszkóp széteső-összeálló űrhajós-közösségétől a Néma városok elárvult férfihősén át az A világ utolsó éjszakája melankolikus apokalipszis-feldolgozásáig. Az eredeti címét (Jó reggelt, éjfél) egy másik magány-specialista írónő, Jean Rhys megrendítő kisregényétől kölcsönző Éjféli égbolt két klasszikus science-fiction toposzt sző párhuzamosan egymás mellé: egy idős csillagász-fizikus magára marad egy rejtélyes kislánnyal északi-sarki kutatóbázisán a teljes világégés után („utolsó ember a földön”), miközben egy Jupiterről hazafelé tartó hatfős expedíció megpróbál rájönni, minek köszönhetik az egyéves visszautat kísérő földi rádiócsendet („űrodüsszeia”). Ezután mindkét szálat megtoldja némi túlélő-kalanddal (legyen szó vándorlásról a jégmezőn vagy űrbéli hajójavításról), végül megfejeli egy divatos drámai fordulattal – úgy tűnik, minden együtt van tehát egy sikeres lektűrhöz, amelyből takaros Oscar-esélyes multiplex-mozit forgathat majd valami hollywoodi szerző/sztár.

Brooks-Dalton azonban alig néhány fejezet alatt világossá teszi olvasói számára, hogy sem buja műfaji örömöket, sem feszült kalandélményeket nem kínál, sőt még a nagy duplacsavar meglepetését is elveszi a kezdettől biztos kézzel adagolt információkkal. Párszáz oldalas, szűkszavú regényét leginkább „introvertált melodrámának” nevezhetnénk, ha ez a kifejezés nem lenne vaskos oximoron. Az írónő egyfajta szisztematikus dekonstrukcióként minden zsánerjelleget lehámoz a sztoriról: az űrutazás tudományos pontossággal leírt hétköznapi eseményekből áll, a világégés oly annyira háttérbe szorul, hogy még az okára sem derül fény, a kalandok minden hősiességet vagy kivételes teljesítményt nélkülöző megpróbáltatások, a csattanó ismeretében bátran sok-zsebkendősre taksált finálé pedig a szereplők érdeklődése hiányában elmarad. Nem mintha az Éjféli égbolt nélkülözné az elsöprő érzelmeket, a nagy drámai szembesüléseket, ám ezek a külvilág hidege ellen vastagon szigetelt lélekmélyekben zajlanak és jórészt tárgyilagos megállapítások tudósítanak róluk. Brooks-Dalton visszafogott lírai eszköztárát inkább a tájleírásokra tartogatja, a jégvilág és világűr szépségeinek tömör megidézésére – miként első művében, a Motorcycles I’ve Loved című önéletrajzi írásában (amely húszas évei első felének eseménytelen, keleti parti kalandozásait meséli el három egymást követő motorkerékpáron), a költői képek többnyire a természettudományok józan, racionális világából kerülnek ki, akár egy naplementénél, akár egy revelációnál bukkannak elő. Világméretű eseményekről és sorsfordító felismerésekről ilyen halkszavúan, mégis szívhez szólóan beszámolni akkor is komoly írói teljesítmény, ha ezek az események éppen az érzelemkifejezések hiányáról számolnak be, precízen tartalomhoz igazítva a formát – az pedig kivételes bravúr, hogy a sci-fi történetének egyik legmelodrámaibb és sokmázsás szimbólumot bevető haláljelenetét sem rántja földre a giccs gravitációja.

 

Agave Könyvek, 2020


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2021/02 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14822