|
|
|
Streamline moziKis szemtanúVarró Attila
Witness
– amerikai, 1985. Rendezte: Peter Weir. Írta: William Kelley és Earl Wallace.
Kép: John Seale. Zene: Maurice Jarre. Szereplők: Harrison Ford (John Book),
Kelly McGillis (Rachel), Lukas Haas (Samuel), Danny Glover (McFee), Alexander
Godunov (Daniel). Gyártó: Paramount Pictures. Forgalmazó: HBO. Szinkronizált.
112 perc.
A
80-as évek posztmodern Hitchcock-lázában, ahol thriller-auteurök serege ontotta
magából a jobbnál jobb hommage-okat
De Palmától Richard Franklinen át Curtis Hansonig, szinte észrevétlen főhajtás
maradt a Suspense Mestere előtt az ausztrál Peter Weir álomgyári bemutatkozását
jelentő Kis szemtanú, amelyet
manapság – legjobb esetben – míves iparos munkának tartanak, miközben az
évtized egyik legcsodásabb iskolapéldája a hollywoodi szerzőiségre. A korábban
markáns látásmódú, enigmatikus művészfilmekkel hírnevet szerző Weir mintha csak
Hawks láthatatlan személyességét ötvözte volna a Hitchcock-életmű központi
motívumával, messze elkerülve a korszak harsány pastiche-ait: a Kis szemtanú veretes „menekülő
férfi”-thrillerében minden a nézés és nézettség kettősége körül forog, miközben
a történet felszíne alatt felsejlenek a sajátos Weir-víziók is.
A
drogüzér kollégái elől az amish-tanyavilágba rejtőző, sebesült philadelphiai rendőrtiszt
precízen illeszkedik az ausztrál rendező kortárs múltba tévedt modern hősei
közé, akiket egyszerre vonz az ősi zárványvilág emelkedett szépsége és riaszt
szigorú rendje, legyen szó a Last Wave
ügyvédjéről vagy a Veszélyes élet évének
újságírójáról – majd sorsformáló élményeik hatására „elvesztik árnyékukat”, szembenézve
a munkájukból fakadó sötétebb oldalukkal: becsvággyal, önzéssel, előítéletekkel.
Weir csendes tisztelettel adózik ennek az eleven múltnak, fejet hajtva a tiszta
kézműves világ előtt, ahol minden csapatmunka és a feltűnés, az egyéniség
látványossá tétele jelenti a legnagyobb vétket/veszélyt (miközben a legmélyebb
érzelmekről csupa vizuális információ árulkodik, levetett főkötőtől csupasz
kebleken át a beszédes tekintetekig). Az amishok – miként Hitchcock – úgy
hiszik, amit nézel, annak a részévé válsz (akárcsak az elidegenítő hatásoktól mentes
klasszikus mesemondásban), Weir azonban nem a bűntudat felől közelíti meg a
filmélményt – inkább (vágy)álomnak ábrázolja, amelynek csak szemtanúi lehetnek a
kívülálló hősök, egy rövidke, ám lélekemelő időre.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
|
|
