Orosz titkok

DAU. Natasa

A diktatúra modellje

Baski Sándor

Krzsanovszkij három évig forgatott totalitárius valóságshow-ja filmtörténeti kuriózum: nem csak feszegeti, le is dönti a műfaj határait.

Film vagy „film”? Ilja Krzsanovszkij rendezésével kapcsolatban elsőként ez a nem elhanyagolható kérdés merül fel. A DAU. Natasa mindenféle használati utasítás nélkül kerül mozikba, ami az avatatlan néző számára azt sugallhatja, hogy befogadása semmilyen előzetes felkészülést, háttértudást nem igényel, de a fesztiválszereplések és a díjak (Ezüst Medve a Berlinalén) is azt hivatottak jelezni, hogy az alkotás önállóan is megítélhető.

A DAU valójában nem egyetlen filmet, hanem tucatnyinál is több, már bemutatott vagy még bemutatás előtt álló mozgóképet jelent, amelyek elválaszthatatlanul összefonódnak egymással. A projekt hagyományos filmként indult, Krzsanovszkij – első rendezése, a Titanic Filmfesztivál fődíját elnyert 4 után – Lev Landau szovjet elméleti fizikus és feltaláló életéről akart forgatni professzionális színészekkel. Több ezer castingvideó rögzítése után, közvetlenül a forgatás megkezdése előtt döntött úgy, hogy inkább amatőrökkel dolgozik, Oroszország helyett az ukrán Harkovban, ahol Landau életének egy meghatározó időszakát töltötte.

A hónapokon át tartó castingfolyamat során 352 ezer jelentkező közül választották ki a több száz állandó szereplőt, akiket beköltöztettek egy 13 ezer négyzetméteres, a projekt kedvéért felhúzott, a külvilágtól hermetikusan lezárt stúdióba. A statiszták és a „színészek” jelentős része a komplexum területén élt és dolgozott az ötvenes-hatvanas éveket idéző lakásokban, korhű frizurákat és ruhákat viseltek (az alsóneműt is beleértve), a kornak megfelelő ételeket fogyasztottak, fizetségképpen pedig orosz rubelt kaptak. A beszámolók szerint semmilyen anakronisztikus technikai eszközt nem használhattak, sőt az adott történelmi periódusban még nem létező szavak használatáért is pénzbüntetés járt. A történelmi kulisszák és a szabályok ráadásul menetközben változtak, a fiktív történet ugyanis 1937-ben kezdődik és 1962-ben ér véget – Landau ennyi ideig élt a harkovi skanzen mintájául szolgáló titkos szovjet kutatóintézetben –, vagyis a szereplőknek alkalmazkodniuk kellett az időugrásokhoz is.      

A díszletváros működésének első félévében semmilyen mozgókép nem készült, sőt a teljes forgatási periódus alatt – 2009 és 2011 között – mindössze 700 órányi mozgóképet és 4000 órányi hanganyagot rögzítettek, vagyis a bentlakók az idő nagy részében háborítatlanul töltötték az (ál)szovjet hétköznapokat. Krzsanovszkij célja az volt, hogy a saját nevükön szereplő amatőr színészei ne csak eljátsszák, de meg is éljék a szerepeiket. Ebben az is segítette őket, hogy civil foglalkozásuk általában megegyezett a skanzenbélivel, nem csak a fizikai munkások, hanem a tudósok, művészek esetében is – több elismert matematikus, biokémikus, fizikus (köztük a Nobel-díjas David Gross) vállalta, hogy kutatásaikat a díszlet falai közt folytatják. Éjjel-nappal készen kellett állniuk rá, hogy megjelenik Jürgen Jürges operatőr és háromfős stábja, akik a lámpákba szerelt mikrofonoknak és a tükrök fényvisszaverő hatására építő világítási rendszernek köszönhetően bárhol és bármikor tudtak forgatni különösebb előkészítés nélkül. Hagyományos forgatókönyvet nem használtak, a lakók az előre megbeszélt szituációk alapján improvizáltak, de előfordult az is, hogy a rendező előzetes figyelmeztetés nélkül küldött be hozzájuk egy-egy új karaktert, akire reagálniuk kellett, vagy épp a „KGB” ügynökeit, akik el is hurcolták őket.  

A rögzített anyagokat a nagyközönség először 2019 elején, Párizsban, Londonban és Berlinben láthatta interaktív kiállítások keretében. A látogató egy vízum megváltása és a mobiltelefonja leadása után a harkovi (ál)intézethez hasonlóan berendezett, a szovjet időket idéző térbe került, ahol többek közt gyóntatófülke-szerű helyiségek fogadták. Bent, a térfigyelő kamerák képeihez hasonlóan, külön monitoron peregtek a jelenetek, és a néző maga dönthette el, melyiket nagyítja ki, és hogy melyik szereplő életének intim pillanataira kíváncsi. A tájékozódást a karakterek történetével kapcsolatos háttérinformációk, fotók, dokumentumok segítették.

Azok, akik az elsőként mozikba kerülő DAU. Natasát vagy bármelyik, már online elérhető filmet megnézik, még ennyi mankót se kapnak. Krzsanovszkij eredeti terve az volt, hogy mind a 15 elkészült filmet fesztiválokon mutatja be, de a koronavírus-járvány miatt erről lemondott, helyette a projekt weboldalán (dau.com) osztja meg őket. Útmutatás hiányában a nézőre van bízva, milyen sorrendben halad, és választásai a befogadói élményt is jelentősen befolyásolhatják. A DAU. Húrelmélet, amelyben Nyikita Nyekraszov elméleti fizikus a felesége és a szeretői közt őrlődik, például pluszréteget kap, ha már láttuk Nyekraszovot a nyitott házasság előnyeiről győzködni a nejét a DAU. Nyikita Tánya című, kamaradráma jellegű epizódban. Hagyományos dramaturgiája ugyanakkor egyik filmnek sincs, csak fókusza: minden részben más és más szereplő kerül reflektorfénybe, és aki az egyikben főszereplő, az egy másikban sokszor csak epizodista – a projekt alanya, a Daunak becézett Landau a legtöbb filmben fel sem tűnik (a neki szentelt, több ezer statisztát mozgató DAU. Daut a rendező utolsóként kívánja majd a nagyközönség elé tárni.) Esetleges az is, melyik ponton indul el és ér véget a „történet”, ami szintén azt sugallja, hogy a való életből kimetszett pillanatfelvételeket látunk, és a teljes kép, ha egyáltalán létezik olyan, csak a mozgóképes puzzle összes darabjának kirakásával tárulhat fel. Ezzel indokolható a látszólagos cselekménytelenség, a drámai sűrítés mellőzése is: a szereplők alkoholgőzös beszélgetései, vitái a hosszú, vágás nélküli snittekben sokszor banálissá, önismétlővé válnak. Kamera előtti létezésük valódisága – nem csak az evés, ivás, hányás, de a szex is élesben megy – a kulcspillanatoknak mégis egyfajta nyers intenzitást kölcsönöz.

Krzsanovszkij alighanem azért pont a DAU. Natasát választotta a projekt nyitófilmjének, mert több hasonló drámai momentum is van benne, ráadásul a történetének is van valamiféle íve. A címszereplő a kutatóintézet kantinjának vezetője, aki jóval fiatalabb beosztottjával, Olgával néha tettlegességig fajuló vitákat folytat, máskor pedig közösen részegednek le a munkaidő után, vagy még alatta. Ami közös bennük, hogy szívesen töltik szabadidejüket az intézet tudósainak társaságában, Natasa pedig egy alkalommal még le is fekszik az egyik francia vendégkutatóval. Nem sokkal később berendeli a titkosszolgálat, és közlik vele, hogy bűnt követett el, amikor egy külföldivel szexelt. A negyvenperces jelenet kezdetén Natasa még olyan, amilyennek megismertük, öntudatos és kimért, a sima modorú vallatótiszt azonban előbb lelki, majd fizikai erőszakkal megtöri az ellenállását, a megalázott nő pedig végül nem csak az együttműködési nyilatkozatot írja alá, de a túlélés érdekében flörtölni is kezd a kínzójával. Az epizódot az teszi megrázóan hitelessé, hogy a film első másfél órájának naturalizmusa után a néző a fogdabéli erőszakjelenetek valódiságát sem tudja megkérdőjelezni. A két amatőr színész összjátéka emellett Krzsanovszkij (pre)koncepcióját is alátámasztja: a rendező a projekttel többek közt azt akarta illusztrálni, hogy a „szovjet mentalitás” akkori is előhívható az egykori Szovjetunió területén élő szereplőkből, ha ők már egy más rendszerben nőttek is fel.

A DAU-projekt ebből a szempontból akár a hírhedt stanfordi börtönkísérlet mozgóképes megfelelőjének is tekinthető, a karaktereikkel azonosult szereplők ugyanis – ahogy az a későbbi nyilatkozatokból kiderült – önállóan rögtönözték a kínzási és a behódolási stratégiákat. Krzsanovszkij innen nézve nem hagyományos értelemben vett filmrendező, hanem a szálakat a háttérből mozgató antropológus-bábmester. A DAU. Natasa ettől függetlenül dokumentarista-játékfilmként is befogadható, köszönhetően elvitathatatlan esztétikai értékeinek, az aprólékosan megmunkált kulisszáknak, az átgondolt, klausztrofób képi világnak és a zsigeri színészi jelenlétnek. A stáblistán ugyan az eredeti szakmáját illetően sminkes Jekatyerina Oertel van társrendezőként feltüntetve, de az egyenrangú alkotótárs valójában Jürgen Jürges operatőr (A félelem megeszi a lelket, Furcsa játékok), aki Krzsanovszkij távollétében – a rendező a forgatások idején soha nem volt jelen a helyszínen – 35mm-es kézikamerájával egyedül keretezi a történetet, hol a szereplők intimszférájába belemászva, hol rideg objektivitással figyelve.

A DAU. Natasa, illetve a DAU-sorozat ezzel együtt aligha az elnyomás természetéről tett, nem túl újszerű állításai miatt írhatja be magát a filmtörténetbe, hanem megszületésének körülményei és a kísérlettel kapcsolatban felmerülő morális aggályok miatt. Hasonlóan a Charlie Kaufman-féle Kis-nagy világ színházi rendezőjéhez, aki egy gigantikus raktárban színészekkel teli városszimulákrumot húzott fel, Krzsanovszkij megalomán projektje sem feltétlenül mutat túl önmagán. Már csak az a kérdés, kudarcnak tekinthető-e, hogy a kísérletet övező mítoszok egyelőre izgalmasabbak, mint a projekt tárgya maga, vagy kezdettől ez volt a rendező mesterterve.

DAU. NATASA (DAU. Natasha) – orosz, 2020. Rendezte és írta: Ilja Krzsanovszkij és Jekatyerina Oertel. Kép: Jürgen Jürges. Szereplők: Natalja Berezsnaja (Natasa), Olga Skabarnya (Olga), Alekszej Blinov (Blinov), Anatolij Szidko (Paics), Luc Bigé (Luc). Gyártó: Phenomen Films. Forgalmazó: Mozinet Kft. Feliratos. 138 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2021/02 30-32. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14794

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -