KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
   2021/február
MAGYAR MŰHELY
• Beck András: Eltávozott ünnepnapok Kovács Kati a filmvásznon
• Darida Veronika: „Széthull darabokra” Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Kovács Kata: Lobogó gyász Pieces of a Woman
• Erdélyi Z. Ágnes: „Gyógyíthatatlan filmes vagyok” András Ferenc portrékötet
• Szekfü András: „Egyetlen snittben!” Beszélgetés Somló Tamással – 1. rész
KORTÁRS AUSZTRIA
• Schreiber András: A boldogság hervadó virágai Új raj: Jessica Hausner
• Nemes Z. Márió: Alpesi hullahegyek Elfriede Jelinek: Die Kinder der Toten
OROSZ TITKOK
• Baski Sándor: A diktatúra modellje DAU. Natasa
• Szíjártó Imre: Szívzűrök Orosz kórházfilmek
• Schubert Gusztáv: A megszegett eskü Kosztya Proletárszkij
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Greff András: Szerelem első olvadásig Craig Thompson: Blankets – Takarók
A FILMKRITIKA KLASSZIKUSAI
• Darida Veronika: Agamben mozija Pasolini, Godard, Debord
FILM + ZENE
• Pernecker Dávid: Nincsenek határok Nicholas Britell
FESZTIVÁL
• Pauló-Varga Ákos: Hétköznapi szorongásaink Anilogue 2020
KÖNYV
• Kelecsényi László: Baltával vágva Gál Mihály: Cezúrák és cenzúrák
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Introvertált melodráma Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt
• Fekete Tamás: A Föld hangja Az éjféli égbolt
TELEVÍZÓ
• Nevelős Zoltán: Öntudat, krónika, nosztalgia Steve McQueen: Kis fejsze
KRITIKA
• Forgács Iván: Termékenyítő esőre várva Milcso Mancsevszki: Fűzfa
MOZI
• Lovas Anna: Méz-Királynő
• Varró Attila: Kutyabaj
• Varga Zoltán: Lelki ismeretek
• Huber Zoltán: Wonder Woman 1984
STREAMLINE MOZI
• Baski Sándor: Szabad szavak
• Fekete Tamás: Vadember
• Kovács Patrik: A Breitner kommandó
• Benke Attila: Lélekvihar
• Tüske Zsuzsanna: Mezítláb a parkban
• Alföldi Nóra: Moszad
• Roboz Gábor: Bocs, hogy zavarom
• Varró Attila: Kis szemtanú
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Napos oldalak

             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Anilogue 2020

Hétköznapi szorongásaink

Pauló-Varga Ákos

A két etapra osztott 18. Anilogue első, az online térben megtartott felvonása leginkább napjainkról szólt.

 

Meglepő, de üdvözlendő fejlemény, hogy 2020-ban egy animációs filmfesztivál mert és tudott is kifejezetten aktuális lenni. A programban szereplő három egész estés, valamint ötvenkét rövidfilm közül több alkotás kiindulópontja is egy-egy tipikus jelenkori létállapot volt, melyet aztán többnyire egyszerű, mégis hatékonyan működő szimbolikával és kreatív képi megoldásokkal öntöttek formába a készítők. Az idei etap rövidfilmes versenyének fődíját elnyerő Kötelékek is ilyen. Dina Velikovszkaja minimalista stop motion-animációja a felnőtté válás, azon belül is a szülőkről leválás kérdésével foglalkozik. A főhősnő elköltözik otthonról, távozása azonban nem várt következményekkel jár anyja és apja számára. Velikovszkaja nem tesz mást, mint hogy a címül választott átvitt értelmű kifejezést szó szerintivé alakítja vissza, így farag belőle egy evidens, de okosan kijátszott narratív és vizuális panelt, mely összetartja a szüzsét. A 3D-pennel létrehozott szereplők vonalai egymásba kapcsolódnak, a főhősnő fizikai távolodásával pedig nemcsak a szülők és az őket körülvevő világ kezd szép lassan elbomlani, de ő maga is. A rendező így az elszakadás mindkét oldalát megmutatja a Kötelékek bő hét perce alatt: az otthon maradók számára hirtelen idegenné, funkcióvesztetté válik az a tér, melyben korábban együtt élt a teljes család, míg a fészekből kirepülő fiatal azért küzd, hogy megtegye az utolsó lépést a függetlenedés útján, ám az érzelmi kötődés nem szűnik meg azonnal. Így aztán el kell szakítani a képzeletbeli, a film világában nagyon is valóságos köldökzsinórt, hogy mindkét fél megtanuljon a másik nélkül élni, ha már ez az élet rendje. A Kötelékekhez hasonlóan egyfajta leválástörténetként működik Darabos Éva Pá, kis panelom! című filmje is, mely emellett keserédes óda a lakótelepi életformához. A hősnő az első jelenetben megtudja, hogy a család eladja az eddig életteréül szolgáló panellakást, ennek hatására pedig mintegy összegzi a lakótelepen szerzett élményeit. A Pá, kis panelom! couleur locale-motívumokat sorjáz remek ütemben, melyeket a rendező felnagyít, eltorzít és kiforgat. Így aztán az abszurd helyzetkomikumon alapuló humor működteti a filmet, miközben mindegyik kis szkeccsből árad a hamisítatlan kelet-közép-európai lakótelep hangulata. Darabos Éva a pletykáló nyugdíjasoktól kezdve az izgága, folyton siető irodistán, a padon ejtőző öregurakon, a túlsúlyos galambokon és a szotyihéjon át minden olyan elemet feldolgoz, melyek alapjaiban határozzák meg a panellét fanyar ízét.

A 2020-as táv-Anilogue programjában több alkotás alaptémája is a túlhajszoltság volt, melynek okait, például a fárasztóan ingergazdag, egyre radikálisabban az online térbe helyeződő életvitelt, valamint fő következményét, az elszemélytelenedést és kiégést is bemutatták a filmkészítők. A válogatás egyik legpesszimistább hangvételű darabja Reinhold Bidner Time o’the Signs-a volt, mely a márkák és technikai eszközök bűvöletében élő 21. századi ember kisszerűségéről készít látleletet, loopszerű narratív szerkesztést alkalmazva. Bidner arctalan és névtelen hőse egy automatizált, folyamatosan fáradt, fásult férfi, akinek minden napja ugyanúgy zajlik: az unalmas, számítógépen végzett irodai munka előtt és után az okoseszközein lóg, onnan intéz mindent, magányosan. Bidner egy fokozatosan gyorsuló, ritmusos montázsban ábrázolja a főhős kilátástalan küzdelmét a mókuskerékben, mely egy felszínes, tartalmatlan, mesterséges fényektől áztatott, fárasztó és roppant lehangoló életet jelent. A Time o’the Signs a disztópikus hangulat mellett a címben foglalt jelképek remixelésében jeleskedik: az óriási techcégek vagy különféle szolgáltatások logói és funkciói keverednek izgalmasan a film világában. A HR-munkatársként dolgozó főszereplő a munkája során például egy randialkalmazáshoz hasonló felületen „húz” jobbra vagy balra álláskeresőket (akik apró, de vicces utalásokként focisták vagy épp a Beatles tagjainak keresztnevét viselik), de a zenestreaming-szolgáltatások és a rendelős appok is terítékre kerülnek. Sőt, Bidner meta szintekre téved, amikor a Vimeo „Staff Pick” jelvényét vagy épp a filmfesztiválok pálmaleveles ikonját hasznosítja újra, kifejezetten pimaszul. Míg a Time o’the Signs nem sok bizakodásra ad okot a technológiától függő, loopban ragadt átlagember sorsát illetően, addig a szintén a versenyprogramban szereplő Signs már optimistább kicsengésű alkotás. Dustin Rees rövidfilmjének főhőse egy idősödő technikus, aki éjszakai műszakban helyezi üzembe a város neonreklámjait és világító tábláit. E mű is egy körkörös narratívára, a főhős napi rutinjára épül, ám Rees a szakember és a felesége közötti kapcsolatra koncentrál. A férfi mindig akkor ér haza, amikor párja elindul dolgozni, így aztán az egymással ellentétes hétköznapi rutin miatt hamar eltávolodnak egymástól. Úgy tűnik azonban, hogy a kellemesen melankolikus Signs alkotói hisznek az emberi kapcsolatok erejében, hiszen a lélektelenül robotoló főhős visszatalál a házasságába, amikor munkájának köszönhetően rájön, hogy feleségét kirúgták. Lantos Júlia Incognito című hétpercese ezzel szemben mintha épp a kiugrás lehetetlenségét húzná alá. A film fiatal hősnője, Katinka, a Time o’the Signs és a Signs protagonistáihoz hasonlóan a hétköznapi rutincselekvések kiszámítható spiráljában éli életét. Munkája unalmas, a földszinti idős hölggyel kötelező érvénnyel cseveg, rejtőzködik a postás elől a befizetetlen csekkek miatt. A madár- és növénymotívumra épülő Incognito azzal a gondolattal játszik el, hogy mi lenne, ha a túlhajszolt, kiégett milleniál egyszer csak gondolna egyet és elrejtőzne a világ elől: senkinek nem nyit ajtót, telefonhívásaira nem válaszol, nem megy be a munkahelyére. Lantos a szabadság szimbólumaként vezeti végig a filmen a főszereplő mellett megjelenő madarat, míg a lakásba be-befurakodó, burjánzó növényzet mintha a természet(esség)hez való visszatérésre utalna. Azonban az Incognito hőse is elbukik, a rendező arra a következtetésre jut, hogy a felnőtt életbe nem fér bele a teljes elvonulás, a szabadságnak legfeljebb az illúziója tartható fenn.

·          

A 18. Anilogue első etapja során vetített egész estés alkotások kevésbé a mai korszellemből indultak ki. Inkább olyan, általánosabb érvényű témákat propagáltak ezek a filmek, mint a környezettudatosság vagy az állatokkal szembeni szeretetteljes bánásmód. Ayumu Watanabe filozofikus hangvételű kétórás öko-animációja, A tenger gyermekei gazdag szimbolikával, gyakran experimentális betétekkel és szemkápráztató képi megoldásokkal mesél el egy klasszikus felnövés-sztorit. Ruka kiskora óta élénken érdeklődik a tenger élővilága iránt, tinédzserként pedig két, dugongok által felnevelt fiúval, Umival és Sorával hozza össze a sors. A srácok a vízben érzik magukat igazán otthon, Ruka pedig általuk nyer bepillantást a tenger páratlanul gazdag élővilágába, miközben Watanabe ezzel párhuzamosan a teljes univerzum megértésének igényére hegyezi ki a sztorit. A tenger gyermekei a komótos tempó ellenére is hihetetlenül telített darab, a rendező Miyazaki szellemiségét megidézve a legapróbb részletekig kidolgozta ezt a különös világot, melynek megjelenítésében a klasszikus japán animációk formanyelvére támaszkodott, hogy aztán a játékidő előrehaladtával experimentálisabb irányba mozduljon el. Különösen az utolsó fél órára szabadul el a film, amikor is Ruka már az univerzum és a tengerek rejtett összefüggéseit kutatja, melyet impozáns látványorgia keretében tár elénk a rendező. Remélhetőleg A tenger gyermekei eljut majd a mozikba, a mutatós képi világ és a kiváló hangkeverés mindenképp nagyvászonért kiáltanak. Kevesebbet vállal, ám Watanabe művéhez hasonlóan kísérletező kedvű munka a Marona csodálatos kalandjai, mely a kutyás családi filmek legismertebb, csontig rágott toposzait hasznosítja újra leleményesen. Anca Damian rendező az egyensúlyra törekszik: a címszereplő kutya élettörténete az absztrakt, sokszor szürreálba hajló formanyelv ellenére, főleg a narrációnak hála a felnőttek mellett utat talál a fiatalabb közönséghez is. Damian számtalan apró, sokszor csak az idősebb korosztály számára észrevehető geggel színesíti művét, miközben feltárja az ember-állat kapcsolat komplexitását. A történet a címszereplő identitása körül forog. Az első jelenetben haldokló eb mindentudó elbeszélőként összegzi életútját, melyben hol szeretetre méltó, hol elviselhetetlen embertársakkal hozza össze a sors, a később Maronának keresztelt kutya pedig minden stációnál új nevet kap éppen aktuális gazdájától. A mű nagy erénye a narratívát összetartó név-szimbolikán túlmenően az, hogy a rendező izgalmas művészi eszközökkel mindvégig a kutyák szemszögéből láttatja az őket körülvevő világot. Így aztán az emberek figuráinak alkata tükrözi tulajdonságaikat, de a különféle helyszínek hangulatát is hűen adja vissza az aprólékos tervezés, legyen szó lerobbant külvárosi negyedről, otthonos családi házról vagy épp egy művészgarzonról. A Marona csodálatos élete olyan film, mely meghozza a néző kedvét a kutyatartáshoz, miközben kihangsúlyozza az azzal járó felelősséget is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2021/02 48-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14815