KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
   2021/február
MAGYAR MŰHELY
• Beck András: Eltávozott ünnepnapok Kovács Kati a filmvásznon
• Darida Veronika: „Széthull darabokra” Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Kovács Kata: Lobogó gyász Pieces of a Woman
• Erdélyi Z. Ágnes: „Gyógyíthatatlan filmes vagyok” András Ferenc portrékötet
• Szekfü András: „Egyetlen snittben!” Beszélgetés Somló Tamással – 1. rész
KORTÁRS AUSZTRIA
• Schreiber András: A boldogság hervadó virágai Új raj: Jessica Hausner
• Nemes Z. Márió: Alpesi hullahegyek Elfriede Jelinek: Die Kinder der Toten
OROSZ TITKOK
• Baski Sándor: A diktatúra modellje DAU. Natasa
• Szíjártó Imre: Szívzűrök Orosz kórházfilmek
• Schubert Gusztáv: A megszegett eskü Kosztya Proletárszkij
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Greff András: Szerelem első olvadásig Craig Thompson: Blankets – Takarók
A FILMKRITIKA KLASSZIKUSAI
• Darida Veronika: Agamben mozija Pasolini, Godard, Debord
FILM + ZENE
• Pernecker Dávid: Nincsenek határok Nicholas Britell
FESZTIVÁL
• Pauló-Varga Ákos: Hétköznapi szorongásaink Anilogue 2020
KÖNYV
• Kelecsényi László: Baltával vágva Gál Mihály: Cezúrák és cenzúrák
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Introvertált melodráma Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt
• Fekete Tamás: A Föld hangja Az éjféli égbolt
TELEVÍZÓ
• Nevelős Zoltán: Öntudat, krónika, nosztalgia Steve McQueen: Kis fejsze
KRITIKA
• Forgács Iván: Termékenyítő esőre várva Milcso Mancsevszki: Fűzfa
MOZI
• Lovas Anna: Méz-Királynő
• Varró Attila: Kutyabaj
• Varga Zoltán: Lelki ismeretek
• Huber Zoltán: Wonder Woman 1984
STREAMLINE MOZI
• Baski Sándor: Szabad szavak
• Fekete Tamás: Vadember
• Kovács Patrik: A Breitner kommandó
• Benke Attila: Lélekvihar
• Tüske Zsuzsanna: Mezítláb a parkban
• Alföldi Nóra: Moszad
• Roboz Gábor: Bocs, hogy zavarom
• Varró Attila: Kis szemtanú
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Napos oldalak

             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Képregény legendák

Craig Thompson: Blankets – Takarók

Szerelem első olvadásig

Greff András

Craig Thompson képregénye az első szerelem mágiáját idézi fel, szószátyár korunkban szavak helyett csenddel és testbeszéddel.

 

Kevés dologtól irtóznak ma úgy a popkultúrában, mint az üres terektől és a csendtől. Bármerre nézünk, bárhova figyelünk, a folyamatosan áradó, minden apró szegletet betöltő hadarás és jelhalmozás kábulatához jutunk a levegővételnyi szünet nélkül szavakat zubogtató hiphoptól a félpolcnyi, rendre két-három további kötettel megtoldott regénytrilógiákon át a potenciálisan végtelenné nyitott játékfilm-szériákig. A korszak vezető művészeti formája és egyúttal egyfajta tömegkultúrális óriásmetaforája, mindent magához hasonító, teremtő-pusztító ereje a tévésorozat – ami már-már definíció szerint mindig egy-két epizóddal (vagy akár évaddal) hosszabb a kelleténél.

A képregényipar immunrendszere ebből a szempontból semmivel sem ellenállóbb: a kor meghatározó, nálunk is népszerű rajzos teljesítményei közül a The Walking Dead – Élőhalottak 193, gondosan telefecsegett szám után vánszorgott el zombimód a célvonalig (már túl a videójáték- és a tévéverzión, valamint több spin-off-sorozaton), a Saga 54 karneváli lapszám után épp pihenőt tart az újabb nagy, sok éven keresztülkacskaringózónak ígérkező képzeletroham előtt, de még a magát egykor a fősodor trendjeivel szemben meghatározó amerikai underground comix-színtérről kiemelkedett Art Spiegelman is szükségét érezte, hogy főművéhez, a(z eredetileg sem a kopárságával tüntető) Maushoz betűktől és rajzoktól is csak úgy roskadozó lábjegyzetet illesszen MetaMaus címen. Ennyi szöveggel és rajzzal persze vitán felül igen sok minden kifejezhető, ábrázolható. Van azonban egy terület, ahol ez a fajta mániákusan halmozó, be nem álló szájú, a tényleges vagy képletes rajzpapír utolsó miliméterére is ábrákat kanyarító – vagyis a művészettörténeti korszakhatáron túlbucskázva továbbra is mélyen a posztmodernhez kötődő – eljárásmód hirtelen tökéletesen alkalmatlanná válik az igaz és a szép felmutatására. Ez pedig nem más, mint a szerelem, amelyről mindennapos, kínzó tapasztalataink szerint vagy nem tudunk mondani semmit (csak a közhelyeket soroljuk), vagy túl sokat mondunk (infantilisan ömlengünk). Nem találjuk a szavakat, amelyek igazságot szolgáltathatnának a megrendítő eseménynek, a csodaszerűnek érzékelt másiknak, pedig csakis erről szeretnénk beszélni – és bizonyára nem kevesen vannak, akik szerint másról nem is igazán érdemes.

Az önmaga és az ő nagy érzéseinek kifejezésére törő emberi lény világnagy ravaszságában két megoldást is kieszelt a problémára. Az egyik a költészet, a másik pedig a szavak teljes elhagyása a némaságában is oly sokatmondó testbeszéd kedvéért. Képregényalkotók számára, nem nehéz belátni, nyitott és igen jól járható az út mind a kettő felé – nincs hát mit csodálkozni rajta, hogy az angolszász képregény utóbbi két évtizedének legjelentősebb szerelmeskönyvében, a Blankets – Takarók című graphic novelben Craig Thompson író-rajzoló éppen ezeken az ösvényeken közelíti meg a legfontosabb pillanatokat.

 

Mindent beborít

Az 1975-ben született Thompson nagyszabású műve rajzos memoár, amely nem csupán a szerelmek szerelméről, vagyis az első szerelem mágiájáról beszél, hanem egyúttal bevezeti olvasóját egy eléggé zárt, mereven vallásos wisconsini kisközösség miliőjébe is, amelyben a szerző a gyermek- és a kamaszkorát töltötte. A témaválasztásról, a hangsúlyos személyességről, a bármiféle bántási szándéktól mentes mindent kibeszélni vágyásról, valamint a fekete-fehér, markánsan stilizált, ikonikusan redukált tusrajzokról könnyen eszünkbe juthat a nagyjából ugyanakkor, 2003 tájt világhódító útjára indult Persepolis, Marjane Satrapi iráni ifjúkorának emlékezetes krónikája. Míg azonban a Persepolis egy szélesebb társadalmi-politikai korképet is érzékletesen felfest, addig a Blankets mindvégig megmarad a legszűkebb, legintimebb körben, a főszereplő én-elbeszélő érintésnyi közelségében: látóköre lényegében csak azokig a pontokig terjed, amelyek beférnek még úgymond egy szép, nagy, de azért véges takaró alá.

A kötetcímet is átmelengető, rendkívül következetesen és változatosan alkalmazott takarómotívum az elbeszélés megannyi szakaszában jelentőségteljes szerephez jut. A fiútestvérek több szempontból is rideg otthonában a takarók megbízható menedéket nyújtanak a gyerekeknek, összekötik őket és örvendetesen üres felületet kínálnak számukra a kalandos fantáziáláshoz, később pedig Raina, Craig kamaszszívének választottja is egy gazdagon hímzett takarót ajándékoz a fiúnak, mely végül afféle textilből formált Madeleine süteményként a kapaszkodókat kereső emlékezet kincse, szent és sérthetetlen kegytárgya lesz; mindeközben hótakarók fedik be a tájat és kerítik el jótékonyan hőseinket tágabb környezetüktől. A motívum ugyanakkor – az alkotói szándékoktól gyaníthatóan függetlenül – Thompson teljes további pályájára is ráteríthető. A Blankets ugyanis nem csupán a szerző legsikeresebb munkája (amely a megjelenése óta eltelt évek során olyan stabil és széles körben használt referenciaponttá vált a képregénykultúrában, hogy a kötet magyar kiadója jobbnak látta megtartani az eredeti angol címet is), hanem egyúttal az összes további könyvét így vagy úgy, de lepelként mindenképpen érintő – és némiképp talán be is árnyékoló – főműve. Hiszen nem csupán a Blankets sajtókörútja során született, vázlatosságában is elbűvölő útirajzkötet, a Carnet de Voyage érintkezik vele nyilvánvalóan, hanem Thompson következő nagylélegzetű alkotása, az ezúttal fiktív, ám úgyszintén gyerekszereplőket mozgató Habibi is, amelynek ismét fontos rétegét képezi a szembenézés a nagy világvallások ellentmondásos – kultúraépítő, az egyén szabadságának kibontakozását azonban megannyiszor gátló – szerepével. A sokszáz oldalas kötet rajzai pedig hiába zsúfoltabbak és ornamentálisabb természetűek, alapvetően a Blankets kézjegyszerű absztrakciós szintjét ismétlik.

A 2015-ben megjelent Space Dumplins energiától majd szétrobbanó színes rajzokban és egy űrmese korlátlanabb közegében mozgat újfent gyerekszereplőt, mesél családi történetet és választ ezúttal is kívülálló főhőst, hogy végül eljussunk a jelenleg is futó, tizenkét részesre tervezett Ginseng Rootsig, amelyben Thompson a Blankets közvetlen párdarabját írva-rajzolva tér vissza saját gyerekkorának különös viszonyaihoz. De ma már a szerző 1999-es belépőjét jelentő Good-bye, Chunky Rice-t is szinte lehetetlen nem a Blanketsben részletezően megalkotott szőttes gobelinvázlataként szemlélni. Távolról sem csupán azért, mert egy ponton afféle vándormotívumként felfedezhetjük a Blankets Rainájának sok kis darabból egybeszőtt ajándéktakaróját, hanem mert bár fantázialényeken (egy erősen antropomorfizált teknős- és egy egérfigurán) keresztül, önmagától és a tárgyától is némiképp távolságot tartva, de már abban is a gyerekkor mágikus világáról, barátságok és szerelmek édes óráiról, magányosság és elveszettség örök hegeket hátrahagyó sebeiről beszél. Nyelvezetét jellegzetesen leegyszerűsített, a kulcspontokon hol vadul expresszív, hol pedig finom, lírai, eseménytelen, ám érzelemdús rajzok és szabad panelkezelés jellemzi – bár a formai elemekre vonatkozó szokatlanul intenzív figyelem és játékosság kétségkívül csak a rákövetkező főműben válik szinte az összes képkocka meghatározó jegyévé, amivel Thompson a kifejezőerő maximumához jut el.

 

Két héten át, örökké

A Blankets lapjain Craig sorsfordító eseményeket él át. A sítáborban megismert, másik államban élő Raina kezét fogva első alkalommal lép ki saját közegének rendkívül szűkös keretei közül, megismeri a vágyakozást, a két ember közötti testi és lelki érintkezések varázslatát, és ráébred, hogy tapasztalatai nem összeegyeztethetőek merev Biblia-olvasatokkal tájékozódó családjától és tanáraitól készen kapott, minden percben a kárhozattal fenyegető és elfojtásokra hívó létszemléletével. A történet végére a szó legszorosabb értelmében új emberré válik. Kívülről – és főleg a hétköznapi csodákra már gyakran vak felnőttszemmel – nézve azonban csupán annyi történik vele, hogy a téli szünetet kihasználva két hetet tölt ellenkező nemű kortársa családjának házában. Ezért aztán kulcsfontosságú, hogy az olvasó otthonosan elfészkelhesse magát Craig belvilágában – hiszen csakis így válthat jegyet a nem mindennapi utazásra és juthat el a katarzisig.

Amit ezért, az olvasó bevonásáért és megmozgatásáért ebben a kötetben Thompson megtesz, még a rendkívül kifinomult technikákkal dolgozó képregényes élvonalban is egészen kivételes: egyetlen olyan építőeleme sincs ugyanis a képregénykockának, amit érintetlenül hagyna, amit ne csatolna be a jelentésképzés folyamatába. A legfontosabb talán, ahogyan a hátterekkel és a képkockák keretével bánik. Érzelmileg különösen telített pontokon ugyanis teljesen üresen hagyja a kockát a figurák mögött, s e finoman erőszakos gesztussal (a nézőnek nem áll szabadságában, hogy bármi másra figyeljen) azonosulásra késztet minket egy-egy olyan pillanatban, ahol éppen a viharosan hullámzó érzelmek miatt jól érezhetően megnyúlik a belső idő. Különösen igaz ez a Raina és Craig érintéseit, simogatásait, öleléseit, csupa ártatlan, de szikrázó gesztusát kiemelő rajzokra, amelyek már-már kívül kerülnek az időn, és egyfajta örökkévalóság-buborékban lebegnek a két kamasz közös története és egyúttal az olvasó feje körül. A példás arányérzékkel csakis indokolt esetekben alkalmazott fogás bravúrosságát fokozza, hogy mivel a történet havas vidéken, vagyis a rajzolt világban eleve nagy fehér foltok között bonyolódik, a váltás a legkevésbé sem zökkenti ki az olvasót.

A képkeretek formájának megalkotásánál, illetve a panelelrendezés kiválasztásakor Thompson úgyszintén nagyfokú tudatossággal jár el. A szülői szigor alatt görnyedező kisgyerekeket szűkös panelekbe börtönzi, egy ponton a sablonos anyai gondolatokhoz pedánsan szabályos panelkiosztást választ, Raina és Craig pedig nem sokkal a megismerkedésük után a kötet egész gondolatiságát gyengéden magába sűrítő ábrázoláson nemes természetességgel kisétál a képkockából. De fontos szerepet kaphat itt a belső keretezés (például egy ablak keresztformája alá-mögé terelt, kint a szabadban, ragyogó fehérben, önfeledten játszó gyerekek képénél, amely ráadásul még kontrasztba is kerül egy sötét falon függő feszülettel), a hol a havazásban elkenődő, hol fájdalmasan széteső vagy a szereplőket glóriaszerűen körülfogó szövegbuborék és még a képkockák keretét kijelölő vonal is, amely a Blanketsben az intimitás, a sebezhetőség felvállalását sugallva szabadkézzel megrajzolt, így diszkréten bizonytalan.

A leheletfinom képköltészet mellett a líra direktebb formákat öltve is fel-felbukkan a könyvben. Néha még az írott szövegben is tetten érhető, például ahogyan a Rainával először egy autóban utazó – és persze a bimbózó szerelem árnyékában vibráló – Craig intonál: „Miközben [Raina apja a volánnál] beszélt, megfigyeltük, hogyan változik számunkra a levegő íze és súlya egymás jelenlétében.” De inkább a rajzok rétegét járja át, például ahogy a csúcsponton a kecsesen ívelő vonalakkal megrajzolt Raina alakja szinte énekelni látszik, és szerepet (szólamot) kap egy kizárólag képekből: fokozatosan egyre absztraktabbá kavarodó havazások, óvatosan és gyengéden mozgó kamasztestek és kábító ornamentikájú takaróminták rajzaiból összeolvadó szimfóniában. Amely csúcspont után az ereszkedő szakaszt a szerző úgy zárja le végül, hogy radikális, ám teljesen természetesnek ható gesztussal felszámolja a képeket, megszünteti magát az alkotást. Van, ahol már nem lehet mit mondani, és ez mondja el aztán a legtöbbet.

*

Az élet azonban – Craig és Raina épp csak virágba borulni kezdő életétől a szüleik rutinokkal egybentartott vagy éppen árnyékos zsákutcába futó létezéséig – nem áll meg, és a kiüresített oldalak után kicsit még a Blankets is továbblapozható. Az első szerelem viszont, ki ne tudná, kétségkívül véget ér. De vajon elmúlik-e valaha is? Craig Thompson képregényének zárlatát nem a keserűség mossa át. Éppen ellenkezőleg: a Craig-figura által megtalált bizonyosság azon a nézeten alapul, hogy még ebben a világban, ahol a legszentebb dolog is mulandó, sem felesleges nyomokat hagyni. Egymásban, egy takaró felületén – vagy a hófehéren szikrázó rajzlapon. Így ez a páratlanul gazdag kötet felvázolja végeredményben egy alkotóművész ifjúkori önarcképét is.

 

Vad Virágok Könyvműhely, 2018.

 

 

 

 

 

 

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2021/02 36-40. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14816