KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
   2021/február
MAGYAR MŰHELY
• Beck András: Eltávozott ünnepnapok Kovács Kati a filmvásznon
• Darida Veronika: „Széthull darabokra” Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Kovács Kata: Lobogó gyász Pieces of a Woman
• Erdélyi Z. Ágnes: „Gyógyíthatatlan filmes vagyok” András Ferenc portrékötet
• Szekfü András: „Egyetlen snittben!” Beszélgetés Somló Tamással – 1. rész
KORTÁRS AUSZTRIA
• Schreiber András: A boldogság hervadó virágai Új raj: Jessica Hausner
• Nemes Z. Márió: Alpesi hullahegyek Elfriede Jelinek: Die Kinder der Toten
OROSZ TITKOK
• Baski Sándor: A diktatúra modellje DAU. Natasa
• Szíjártó Imre: Szívzűrök Orosz kórházfilmek
• Schubert Gusztáv: A megszegett eskü Kosztya Proletárszkij
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Greff András: Szerelem első olvadásig Craig Thompson: Blankets – Takarók
A FILMKRITIKA KLASSZIKUSAI
• Darida Veronika: Agamben mozija Pasolini, Godard, Debord
FILM + ZENE
• Pernecker Dávid: Nincsenek határok Nicholas Britell
FESZTIVÁL
• Pauló-Varga Ákos: Hétköznapi szorongásaink Anilogue 2020
KÖNYV
• Kelecsényi László: Baltával vágva Gál Mihály: Cezúrák és cenzúrák
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Introvertált melodráma Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt
• Fekete Tamás: A Föld hangja Az éjféli égbolt
TELEVÍZÓ
• Nevelős Zoltán: Öntudat, krónika, nosztalgia Steve McQueen: Kis fejsze
KRITIKA
• Forgács Iván: Termékenyítő esőre várva Milcso Mancsevszki: Fűzfa
MOZI
• Lovas Anna: Méz-Királynő
• Varró Attila: Kutyabaj
• Varga Zoltán: Lelki ismeretek
• Huber Zoltán: Wonder Woman 1984
STREAMLINE MOZI
• Baski Sándor: Szabad szavak
• Fekete Tamás: Vadember
• Kovács Patrik: A Breitner kommandó
• Benke Attila: Lélekvihar
• Tüske Zsuzsanna: Mezítláb a parkban
• Alföldi Nóra: Moszad
• Roboz Gábor: Bocs, hogy zavarom
• Varró Attila: Kis szemtanú
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Napos oldalak

             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Orosz titkok

Kosztya Proletárszkij

A megszegett eskü

Schubert Gusztáv

Az irodalom bő száz éve jelzi az orosz egészségügy kisiklását. Egy magyar dokumentumfilm szerint a 6-os számú kórterem ma is működik.

 

„Esküszöm, hogy orvosi hivatásomhoz mindenkor méltó magatartást tanúsítok. Legfőbb törvénynek tekintem a betegek testi és lelki gyógyítását, a betegségek megelőzését. Az emberi életet minden megkülönböztetés nélkül tisztelem. Orvosi tevékenységem soha nem irányul emberi élet kioltására.”

A hippokratészi eskü kezdődik így. Világos, tiszta beszéd, nincs benne semmi fellengzősség, semmi álszentség, világmegváltó allűr. „Csak” természetesnek tekintett emberi együttérzés és szakmai felelősségérzet.

A koronajárvány kevés pozitívumainak egyike: az orvosok, ápolók áldozatos küzdelme a betegek életéért Vuhantól Bolzanóig megerősítette az eskü hitelét.

Ebben a felfordult, széteső, acsarkodó társdalomban az orvoslás az egyik utolsó biztos pont és az utolsó olyan szakma, amelynek hitvallását, esküjét nem szokás könnyedén feladni. Az orvos eredendően humanista, nem tud más lenni, ha mégis megszegi esküjét, hivatása is szertefoszlik: az embergyűlölő, emberpusztító orvos horrorisztikus ellentmondás.

És mégis, az elképzelhetetlen időről-időre valósággá válik. Kosztya Proletárszkij élete és halála súlyos látlelet egy sarkából kifordult egészségügyről.

2009. június 19-én, este hat órakor, a szentpétervári Botkin kórházban Kosztya Proletárszkij, droghasználó és HIV/AIDS aktivista tuberkulózis következtében elhunyt. Korai halálát az oroszországi karéliai 4-es számú fegyenctelepen töltött három év alatt elszenvedett kínzások és a gyógykezelés megtagadása okozta.” – összegzi hőse balvégzetét a Verzió fesztiválon bemutatott félórás dokuportré rendezője Takács István Gábor.

Hátborzongató már ez is, de lehet fokozni, és a nagy orosz valóság fokozta is.

Maga Kosztya Proletárszkij meséli el traumáit Anya Sarang jogvédőnek (ő a film narrátora): „Amikor megérkezel a börtönbe, hogy rád ijesszenek, és megmutassák ki a főnök, melegvízben elkevert klórt és ammóniát öntenek ki mindenhová. Olyan erős ez a kotyvalék, hogy majdnem elájulsz. Marja a szemed, nem kapsz levegőt, hab tör föl a gyomrodból. Tisztára, mint egy gázkamra.” Ez egy egészséges embert is hazavágna, a kábítószerezés miatt fegyenctelepre küldött Kosztya azonban három betegséggel is küzd, a drogfüggőségével, a közösen használt injekciós tű miatt szerzett HIV-fertőzéssel, és ráadásul TBC-s is.  A börtönben egyetlen betegségét sem gyógyítják, és emiatt egyre súlyosbodik az állapota. A TBC-je miatt átküldik ugyan a börtönkórházba, de ott sem kúrálják, besuvasztják a pincében berendezett „elkülönítőbe”, majd pár hét múlva – mindenféle kezelés nélkül – „gyógyultan” visszaszállítják a fegyenctelepre.

Ki a felelős ezért az embertelen bánásmódért? Talán a „rossz” orvosok és felcserek? Dehogy. Ők is áldozatok, a hatalom már rég megtörte, bedarálta őket. Itt nem az egészségügy beteg, hanem a politika, amely ezt tette vele, kiforgatva az orvostudományt és intézményeit valódi szerepkörükből. A „6-os számú kórterem” e posztszovjet változata egyáltalán nem a gyógyítás, hanem a pusztítás, a büntetésvégrehajtás eszköze.

A drogfüggő e neandervölgyi ideológia fényében (pontosabban sötétjében) nem szenvedélybetegnek, hanem bűnözőnek, sőt selejtnek látszik: miért kellene őt gyógyítani, minek neki tűcsere-program, kemény drogokról leszokni segítő metadon-kúra, dögöljön meg. De addig is szabadítsuk meg a gonosztól a mi kicsattanóan egészséges társadalmunkat. Zárjuk börtönbe, üssük, alázzuk meg.   

A legrémesebb, hogy ez a borzalom nem a cáratyuska és a petróleumlámpa, nem is a Cseka idejében, hanem itt és most esett meg. A recept persze régi. A nagy Szovjetunióban az akkor még illegálisan tevékenykedő ellenzékiek, főleg –másként gondolkodó, tehát „félkegyelmű” – tudósok, írók megfélemlítésének és kiiktatásának egyik leggyakoribb eszköze volt, hogy börtön helyett a kórházak elmeosztályára hurcolták őket. Aki nem hiszi, olvasson utána a Medvegyev testvérek visszaemlékezéseiben (Ki az őrült?).

Mindez rajzban elbeszélve. Erős a történet, de Rontó Lili rajzaitól lesz szívszorítóan átélhető, hogy egy emberi életet (sőt életeket, mert Kosztya sorsában máig sok százezren osztoznak) sorvasztanak el a tömlöcök, taposnak el hatalmas bakancsok. Utánuk nem nő fű, de film sem marad.

 

KOSZTYA PROLETÁRSZKIJ – magyar dokumentumfilm, 2019. Rendezte, írta, kép, zene: Takács István Gábor. Animáció, zene: Rontó Lili. Narrátor: Anya Sarang. Gyártó: Jogriporter Alapítvány. A Verzió fesztivál bemutatója. 30 perc.

 

 

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2021/02 35-36. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14820