Film / Regény

Az éjféli égbolt

A Föld hangja

Fekete Tamás

George Clooney hetedik rendezésében semmi nem fontosabb, mint az üzenet célba juttatása.

Az idén már 60 éves George Clooney pályafutása jellegzetes, és igen határozott ívet rajzol ki: pályáját televíziós vígjátéksorozatokban kezdte, majd megkapta a Vészhelyzet főszerepét, mely az igazi sikert jelentette számára. Vámpírokkal harcoló szökött bankrablón, Batmanen, valamint romantikus vígjátékon és akciófilmen át vezetett az út Soderbergh-hez és a Coen fivérekhez, miközben producerként, rendezőként, végül már forgatókönyvíróként is munkába állt, mostanra pedig már szinte egyértelműen alkotóként igyekszik meghatározni magát. Az éjféli égbolt előtt utoljára 2016-ban láthattuk mozifilmben (Pénzes cápa), a következő évben bemutatott Suburbicon pedig az első olyan rendezése volt, melyben semmilyen színészi szerepet nem osztott magára. Egyre határozottabban szeretné tehát saját üzenetét eljuttatni a nézőkhöz, és egyre kevésbé vágyik a puszta közvetítő szerepére (amint arra mind határozottabb és hangosabb közéleti megszólalásai is utalnak, különösen nálunk, ahol új filmje helyett jóval több szó esett az annak kapcsán odavetett egyik félmondatáról). Ugyanígy jelenik meg új filmjében is: a kapcsolatfelvételért küzdő főhős a Föld egyetlen szószólója, csakis az ő hangja képes átszelni a végtelen űrt, és a némaságban egyedül ő az, aki érvényes beszámolót tud adni.

Az éjféli égbolt Clooney hetedik saját rendezése; a 2002-es Egy veszedelmes elme vallomásai óta óramű pontossággal, háromévenként szállítja saját filmjeit. Amilyen változatosságot mutatnak a forrásaik (regény, történelmi ismeretterjesztő munka, eredeti forgatókönyv), és a műfajok (életrajz, dráma, thriller, vígjáték, történelmi kalandfilm vagy éppen szatíra), közös jellemzőjük, hogy mindannyian Amerikában játszódnak, az 1920-as évektől egészen napjainkig. A félmúlt felidézése kapcsán pedig minden alkalommal a korszak (és természetesen jelenünk) valamilyen égető problémáját járta körül – legyen szó az ’50-es évek feketelistázásáról, a kisvárosi sövények mögötti látens rasszizmusról, a CIA ’70-es évekbeli működéséről, vagy éppen kortárs politikusaink képmutatásáról és köztörvényes bűncselekményektől sem visszariadó gátlástalanságáról.

A Lily Brooks-Dalton regényéből készült film Clooney első sci-fije rendezőként. Bár az eredeti mű az évszámot elhallgatja, az adaptáció már megnevezi azt: pontosan mostantól egy emberöltőnyire, 2049-ben járunk, három héttel egy szándékosan homályban hagyott eredetű és természetű ökológiai katasztrófa után. A cselekmény a könyvhöz hasonlóan két szálon fut; az egyik főhőse az evakuáció helyett a sarkvidéki kutatóbázist és a magányt választó Augustine, aki néhány nap elteltével nem várt társaságot kap, egy nyolcéves kislány, Iris személyében, akit a jelek szerint a kimenekítés zűrzavarában ott felejtettek. A történet másik része az Aether fedélzetén játszódik, amelynek öttagú legénysége egy többéves, sikerrel zárult Jupiter-expedíció után tart vissza a Földre.

Brooks-Dalton könyve maroknyi szereplőjének nem csupán hátteret, hanem átélhető dilemmákat is ad: van-e értelme élni, illetve visszatérni a Földre, ha ott az emberiség már kihalt, egyáltalán, létezik-e bármiféle életcél ilyen helyzetben? Az adaptációból ezek a kérdésfeltevések teljesen hiányoznak, a szereplők szinte csupán űrben lebegő, vagy éppen hóban csúszó-mászó testekké válnak. A legénység tagjai konfliktus nélkül, idilli összhangban folytatják útjukat a csillagok között, a regényben magába zárkózó és befelé forduló, a maradást leginkább passzivitásként és lemondásként választó és a pozitív tudományt minden emberi kapcsolat fölé helyező Augustine pedig szinte az első perctől kezdve aktív, világmegmentő szereplőként jelenik meg, akit szinte csakis az hajt, hogy jelet küldjön az űrhajónak. A vívódások szinte teljesen eltűnnek, ahogy a regény egyik legszebb allegóriája sem kap helyet a filmben, melyben a főhős többször is rokonságot talál az érzelmeket nem ismerő, pusztán túlélést kereső jegesmedvével. Ezek hiányában Az éjféli égbolt is olyan élmény lesz, mint a hasonlóan sokat ígérő, de végül alig valamit teljesítő Műkincsvadászok: egy tökéletes kivitelezésű kalandfilm, ahol mindenki a küldetést teljesíti, így a vállalkozás kimenetele nem kérdéses, de az igazi izgalmat az annak szükségességével és létjogosultságával kapcsolatos, ki nem mondott dilemmák jelentenék.

AZ ÉJFÉLI ÉGBOLT (The Midnight Sky) – amerikai, 2020. Rendezte: George Clooney. Írta: Lily Brooks-Dalton regényéből Mark L. Smith. Kép: Martin Ruhe. Zene: Alexandre Desplat. Szereplők: George Clooney (Augustine), Felicity Jones (Sully), David Oyelowo (Adewole), Tiffany Boone (Maya), Kyle Chandler (Mitchell), Demian Bichír (Sanchez), Caoilinn Springall (Iris). Gyártó: Smokehouse Pictures / Anonymous Content. Forgalmazó: Netflix. Feliratos. 118 perc

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2021/02 53-54. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14821

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -