KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
   2021/február
MAGYAR MŰHELY
• Beck András: Eltávozott ünnepnapok Kovács Kati a filmvásznon
• Darida Veronika: „Széthull darabokra” Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Kovács Kata: Lobogó gyász Pieces of a Woman
• Erdélyi Z. Ágnes: „Gyógyíthatatlan filmes vagyok” András Ferenc portrékötet
• Szekfü András: „Egyetlen snittben!” Beszélgetés Somló Tamással – 1. rész
KORTÁRS AUSZTRIA
• Schreiber András: A boldogság hervadó virágai Új raj: Jessica Hausner
• Nemes Z. Márió: Alpesi hullahegyek Elfriede Jelinek: Die Kinder der Toten
OROSZ TITKOK
• Baski Sándor: A diktatúra modellje DAU. Natasa
• Szíjártó Imre: Szívzűrök Orosz kórházfilmek
• Schubert Gusztáv: A megszegett eskü Kosztya Proletárszkij
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Greff András: Szerelem első olvadásig Craig Thompson: Blankets – Takarók
A FILMKRITIKA KLASSZIKUSAI
• Darida Veronika: Agamben mozija Pasolini, Godard, Debord
FILM + ZENE
• Pernecker Dávid: Nincsenek határok Nicholas Britell
FESZTIVÁL
• Pauló-Varga Ákos: Hétköznapi szorongásaink Anilogue 2020
KÖNYV
• Kelecsényi László: Baltával vágva Gál Mihály: Cezúrák és cenzúrák
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Introvertált melodráma Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt
• Fekete Tamás: A Föld hangja Az éjféli égbolt
TELEVÍZÓ
• Nevelős Zoltán: Öntudat, krónika, nosztalgia Steve McQueen: Kis fejsze
KRITIKA
• Forgács Iván: Termékenyítő esőre várva Milcso Mancsevszki: Fűzfa
MOZI
• Lovas Anna: Méz-Királynő
• Varró Attila: Kutyabaj
• Varga Zoltán: Lelki ismeretek
• Huber Zoltán: Wonder Woman 1984
STREAMLINE MOZI
• Baski Sándor: Szabad szavak
• Fekete Tamás: Vadember
• Kovács Patrik: A Breitner kommandó
• Benke Attila: Lélekvihar
• Tüske Zsuzsanna: Mezítláb a parkban
• Alföldi Nóra: Moszad
• Roboz Gábor: Bocs, hogy zavarom
• Varró Attila: Kis szemtanú
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Napos oldalak

             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

András Ferenc portrékötet

„Gyógyíthatatlan filmes vagyok”

Erdélyi Z. Ágnes

Végkiárusítás címmel jelent meg a Magyar Művészeti Akadémia filmrendezői sorozatának legújabb kötete András Ferencről.

 

Veri az ördög a feleségét (1977), Dögkeselyű (1982), A nagy generáció (1986): András Ferenc a szocialista világ, a szocialista életérzés legjobb látleleteit készítette el korai filmjeiben, mondhatni trilógiájában, aztán valahol megállt a sikersorozat, forgatókönyvei nem valósultak meg, mégis elkészült filmjeit fanyalogva fogadta a kritika. Vajon a szerencse fia a 79. évébe lépő rendező, vagy a sors üldözöttje?

András Ferenc örök optimista, és szerencsés embernek vallja magát, mert azzal foglalkozhat, amit egész életében rajongva szeretett: a filmkészítéssel. Közben átélte a 20. század második felének legfontosabb történelmi eseményeit, kisgyerekként a háborút, iskolásként a Rákosi-korszakot, kamaszként 1956-ot, aztán – ahogy fogalmaz, s ezzel csak egyetérteni lehet –: a világ legnagyobb felszabadító áramlatát: a rock and rollt. A magyar film egyik legszebb korszakában indult el a pályája, az első filmes nagy generáció tagjaitól tanulhatott: Fábri Zoltántól, Gertler Viktortól, Makk Károlytól, a mozikban és filmklubokban pedig Fellini, Bergman, Godard műveit nézhette. Nagy sikert aratott filmjeivel bejárta az egész világot akkor, amikor az utazás még nem volt a mindennapok része.

Szerencsés azért is, mert míg más rendezőkről egy sem, róla mindjárt két színvonalas könyv jelent meg, az egyik, a Még mindig veri az ördög a feleségét 2006-ban (Kelecsényi László összeállítása), a másik, a Végkiárusítás 2020-ban, a MMA Kiadó új köteteként, Barabás Klára igényes szerkesztésében.

A siker azonban gyakran kihívja maga ellen a sorsot: sok kedves filmtervét, amelyeken rengeteget dolgozott, végül nem rendezhette meg. Anyagi vagy politikai okokból, ki tudja? Változatos a paletta. Szerencsétlen véletlen (vajon tényleg az?), hogy a Dögkeselyűvel az egyik legjelentősebb olasz elismerésre, Donatello-díjra jelölték, de a felelős vállalat rossz minőségű kópiát küldött ki a megmérettetésre, így a diadal – és vele egy csomó nemzetközi lehetőség – elmaradt. És balszerencse volt az is, hogy legnagyobb vágya, a Szerb Antal regény megfilmesítése, az Utas és holdvilág már ott volt a megvalósulás kapujában – aztán mégis meghiúsult.

 

„18-tól 25 éves koromig egyáltalán nem aludtam”

Folytathatjuk a számvetést: András Ferenc szerencsés, mert Magyarország legszebb táján, a Balaton-felvidéken nőtt fel, szülővárosa a varázslatosan szép Sümeg. Ahol nagyapjával minden nap elballagott Kisfaludy Károly szülőháza, sírja előtt. Azt mondja, ez tartást, méltóságot adott. (Ma már a város díszpolgára.) A vidéki közegben ismerősen mozgó fiú kamasz korában Budapestre kerül, és egy percig sincsenek beilleszkedési problémái, bár a közvetlen közelből átélt és megtapasztalt ’56-os forradalom annyira kiborítja, hogy szülei egy időre visszaviszik a nagyszülőkhöz.

A filmekért régóta rajongó ifjú már évek óta dolgozik a televízióban, amikor felveszik a főiskolára (akkoriban csak négyévenként indult rendező-osztály). Végigjárja a ranglétrát a kifutófiútól az asszisztensi feladatokig, ahogy akkoriban mindenki: a főiskoláról kikerült rendezők nem kaptak azonnal filmet, előbb fejlődniük kellett egy idősebb mester oldalán. András Ferenc annyira szereti a filmet, hogy mindent vállal, és egyre több feladatot bíznak rá – ha nem a filmgyárban, akkor a televízióban. Persze a film az örök szerelem, de a tévének is ugyanakkora lelkesedéssel dolgozik. És jelentkezik a szerencse. A szakma vezetése megújul, fiatalítani akar, lehetőséget adni egy új nemzedéknek: elfogadják a Veri az ördög a feleségét forgatókönyvét, de utána mintha megijednének, húzzák az időt, kevés nyersanyagot biztosítanak. A filmelfogadási procedúra során nagy a siker, de még semmi sem biztos, mert az a kérdés, mit fognak szólni az elvtársak?

 

Truffaut 100 kedvence

A Veri az ördög a feleségét (ami valóban egy fiatal nemzedék jelentkezése, forgatókönyvét a rendező Bereményi Gézával és Kertész Ákossal írta, az operatőr Koltai Lajos) szerencsés módon berobbant a köztudatba, óriási sikert aratott a kritikusok és a nézők körében is (az első héten 110 ezren váltottak rá jegyet). Díjakat nyer külföldön, François Truffaut a 100 kedvenc filmje között tartja számon, ami András Ferencnek a teljes megdicsőülés, hiszen az új hullám francia rendezőjét istenei közé sorolja. Ha újranézzük a filmet, ugyanolyan frissnek, elevennek és kesernyésen mulatságosnak találjuk, mint elkészülte idején. Jól érezhető benne – és ezt egy interjúban András Ferenc is megerősíti – a hetvenes években kifejlődő dokumentarista hullám hatása. A színészek nem civilek ugyan, mint a Budapesti Iskola rendezőinek (Dárday István, Szalai Györgyi, Vitézy László, Wilt Pál) klasszikusaiban (Jutalomutazás, Vörös föld), de olyan színészek (kivéve Pécsi Ildikót), akik addig nem játszottak filmben (Pásztor Erzsi vagy Szabó Lajos). András Ferenc itt kezdi el, és későbbi filmjeiben sem mulasztja el soha megmutatni – a szereplők kisszerűségének ellenpontjaként – az örökké időtlen és lenyűgözően szép dunántúli, Balaton-felvidéki pannon tájat, a fenséges Szent György-heggyel, a csillogó Balatonnal. Mindehhez képest már az első képeken groteszk villanások: készülődés az augusztus 20-i ünnepre, ami vallási és állami ünnep egyaránt, delikát kettősség a szocializmus idején: az árus sátrak pultjain Jézus Krisztus és Korda György színezett, giccses képe egymás mellett szerepel. A dokumentarista szemlélet mellé tehát bejelentkezik a cseh filmek fanyar iróniája, szelíd derűje is – ugyancsak vállaltan.

Ekkor szerencsétlen fordulat következik: sokakkal együtt András Ferenc is aláírja a Charta 77 elnevezésű kiáltványt, emiatt mozifilmre öt évig nem kap lehetőséget. (Közben ugyan elkészíti a kötet címadó tévéfilmjét, a Végkiárusítást, amelyben Margitai Ági remekel, s amellyel milliós nézettséget ér el a televízióban.) Állítása szerint észre sem veszi, hogy szilenciumon van – hiszen dolgozik! Máshol viszont némi keserűséggel említi meg, hogy éppen legtermékenyebb évei maradtak ki így az életéből.

 

Történelmi mélypont, filmes csúcspont

András Ferenc sosem ült fel egyik divathullámra sem, de megvoltak a kedvencei.  Ahogy a Veri az ördögben… a csehek előtt tisztelgett, Munkácsi Miklós Kihívás című kisregényében meglátta a lehetőséget egy Kifulladásig-típusú film noir elkészítésére. A nagyváros Budapesten ugyanolyan otthonosan mozog már, mint vidéken. Ekkor kezdett el Cserhalmi Györggyel dolgozni és együtt megteremtettek egy emblematikus figurát: a 80-as, 90-es évek budapesti értelmiségijét, aki aztán több filmben is vissza-visszatér. Bár az 1982-ben mozikba kerülő Dögkeselyű főhőse éppen nem értelmiségi vonásaival válik magányos hőssé, hiszen erőszakos cselekedetet kell elkövetnie, hogy bizonyítsa igazát. Két elegáns rózsadombi úriasszony kifosztja a mérnök létére taxisként robotoló Simon Józsefet, akinek ezt senki nem hiszi el: sem a rendőrség, sem a saját apja. Magyar filmben még sosem látott fehér galléros bűnöző, az elegáns és kifinomult Kowarski (Bács Ferenc) az egyetlen, aki komolyan veszi és segít neki. Még messze voltunk a rendszerváltástól, de a gmk-kal lazító szocializmusban már megjelentek az elkövetkező kapitalizmus jellegzetes szereplői, kíméletlen hiénái. „A helyzet akkor – a 80-as évek elején, a brezsnyevi pangás idején – teljesen kilátástalan volt. Talán az volt a mélypont.” – nyilatkozta később András Ferenc, és valóban, Kovács György lüktető, energikus zenéjével és Ragályi Elemér a komor és lepusztult Budapestet megidéző képeivel együtt a reménytelenség érzése határozza meg a film sötét alaphangulatát, a helyzet miatt fokozatosan növekvő düh pedig nyílegyenesen vezet az öngyilkos lázadás felé. A filmet a művészfilm/közönségfilm kategóriáinak bűvkörében élő kritika egyszerű krimiként kezelte, de a jó filmek nem tűnnek el: a Dögkeselyű megállíthatatlanul folytatja diadalútját a modern hordozókon, DVD-n, internetes oldalakon is.

 

A csalódások kora

A nagy generáció a rendező 60-as évekbeli varázslatos ifjúkorából meríti témáját. Abból az időből, amikor barátaival a korszak jellegzetes helyszínein múlatta az időt, az Eötvös-klubban Omegát hallgatva, avagy a Muskátli presszóban világot megváltó beszélgetéseken. De egyszer minden fiatal felnő, és A nagy generáció 1986-ban azzal vet számot, hogy a régi barátok közül ez kinek hogyan sikerült. Sajnos úgy, hogy van, aki külföldre menekült (ahogy akkoriban mondták: „disszidált”), van, aki korán meghalt, más pedig alkoholista lett. De valójában az élete egyik utolsó szerepét játszó Major Tamásnak van igaza, aki nekik szegezi: „Mind úgy csináltok, mintha élnétek.” Ez a generáció nem azt a pályát futotta be, amit elképzelt magának. És ez még csak a kezdet…

A Vadon, bár kosztümös film, mégis ugyanezt a témát dolgozza fel 1988-ban. Az elbukott 1848-49-es forradalom és szabadságharc után tíz évvel újraéledő remény idején vezérszerepet vállaló Batiszy Kristóf századost (Oszter Sándor) a rendező szándékai szerint Cserhalmi György játszotta volna. Kár, hogy nem így lett, ő más hangsúlyokat tudott volna adni a filmnek, amelybe András Ferenc szavai szerint illúzióvesztő ’56-os emlékei is jócskán belejátszottak. De a Dögkeselyűben megismert Maria Gladkowska emlékezetes alakítást nyújt a szerelemre vágyakozó gyönyörű nő szerepében. A film szinte visszhang nélkül folytatta útját, hiszen 1989. március 15-én mutatták be, amikor az emberek nem moziban ülve, hanem az utcán vonulva fejezték ki a történelemmel kapcsolatos elképzeléseiket. A magyar film hagyományos kosztümös paraboláira már nem volt szükség.

Az utolsó nyáron 1991-ben mintha folytatná A nagy generációt, de a különbség hatalmas. Az akkori fiatal felnőttek már kiábrándult középkorúak, s az egyetlen, akitől mindannyian valamiféle megoldást (megváltást?), pártalapítást vagy okos elemzéseket várnak, a Cserhalmi György játszotta Horváth Imre nem vállalja el a feladatot. A Balaton-felvidéki házakkal rendelkező befutott értelmiségi társaság találkozója értelmetlen ivászatba fullad. „Már nem vagyunk reménység” – ismerik fel kiábrándultan, és tudják jól, hogy soha többé nem lehetnek „elszánt földönfutók”. A Csengey Dénes jegyezte tartalom meggyőző, de a film sajnos nem tud magával ragadni. (Szép hommage, hogy egy rövid jelenetben feltűnik Nádasi Myrtill, a hatvanas évek gyereksztárja, akivel a kis András Ferenc nyilván több szereplőválogatáson is találkozott.

A Törvénytelen című film pedig mintha a Dögkeselyűt kívánná folytatni 1995-ben, a rendszerváltás utáni zavaros világban, a Balaton-felvidéken. Újra Munkácsi Miklós az író, újra Bács Ferenc a rossz ember és Cserhalmi György a jó. De ez alkalommal valóban krimi lett az ötletből – fordulatos történettel, titokzatos verses rejtvénnyel egy régi bibliában (pedig hol volt még a Da Vinci kód!), furcsa szektával, szép fotografálással, remek epizódszereplőkkel (Igó Éva, Daniel Olbrychski), gyönyörű kastéllyal – de „csak” mozi. Ha András Ferenc ezen az úton haladhat tovább, talán készülhettek volna a rendszerváltás valódi mibenlétét megvilágító filmek, amelyekkel azóta is adós a magyar filmtörténet.

*

András Ferenc soha nem akart lehorgonyozni egyféle stílusnál, szándékosan arra törekedett, hogy kipróbálja különböző filmműfajok lehetőségeit. De témái, az őt legjobban foglalkoztató gondolatok következetesen visszaköszönnek filmjeiben. Sajnálatos, hogy pályája épp az annyira áhított rendszerváltással futott mellékvágányra. Felbomlott a jól működő stúdiórendszer, a bizonytalanság mérgezően hatott mindenre. Az egyik legnagyobb veszteség, „lelke örök hiátusa”, hogy nem készült el az Utas és holdvilág: „…az életem, minden idegszálam, gondolatom. 20-25 éven keresztül minden évben végigjártam a helyszíneit, Gubbiót, Folignót, Spellót, Spoletót, afféle betegség volt ez nálam – és ugyanúgy nem tudnám már leforgatni, mint a Dögkeselyűt, mert megszűnt az olasz városoknak az a varázsa, ami a nyolcvanas évek derekán még megvolt.” – nyilatkozta még 2013-ban is a Filmvilágnak. Nagyon szerette Gion Nándor műveit: a 80-as években tévéfilmet rendezett A kárókatonák már nem jönnek vissza című regényből, és ő volt a forgatókönyvírója Szabó László Sortűz egy fekete bivalyért című filmjének. A legtöbbször nem is a szándék hiányzott a döntéshozókból, hanem az elkészítésre fordítható pénz. Így nem lett film a Gion Nándor regényeiből írt Latroknak is játszott című forgatókönyvből. Vagy Vladimir Páral egyik legjobb regényéből, A száz százalékos nőből. Nem forgott film Zichy Mihályról, Kölcseyről, nem készült el a Veri az ördög… második része, nem lett tévésorozat a Szeretve mind a vérpadig című Jókai-regényből, amelynek főszerepét, Ocskay brigadérost természetesen Cserhalmi György játszotta volna. András Ferenc nem csatlakozott sehová, nem panaszkodott senkinek, továbbra is csak filmeket akart csinálni. Most is. Végkiárusítás a kötet címe, de ez csak a filmek szereplőire vonatkozik, az életmű végéről szó sincs: András Ferenc, a „gyógyíthatatlan filmes” – a Törvénytelen bemutatója kapcsán nevezte így magát – még dolgozni akar.

 

MMA Kiadó, 2020.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2021/02 14-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14793