Új raj

Új raj: Rebecca Zlotowski

Magamon innen és túl

Rudas Dóra

Új drámájának főhősnője megszenvedi, hogy mindig csak statiszta lehet a saját életében, ő azonban rejtett főszereplője minden filmjének.

Rebecca Zlotowski egyike azon szerencsésebb francia rendezőnőknek, akik már karrierjük elején felhívták magukra a figyelmet. A diplomamunkájának szánt, 2010-es Rózsatövisben már indításképp Léa Seydoux-ot rendezi – meglehetősen közelről –, amivel azonnal ki is vívja a kritikusok „érdemes lesz rá odafigyelni” címkéjét. Az azóta eltelt években további négy filmmel jelentkezett, amelyekhez sikerült olyan rendszerességgel A-listás színészeket leszerződtetnie, hogy a nézői figyelmet fenn tudja tartani. Szerzői filmjei néhol fantáziafilmek, néhol dokumentarista ambíciókra törnek, de még az utóbbi esetben is egyfajta költőiség jellemzi őket – főleg (vagy kizárólag) a kötetlenség, a kifejtés hiánya és a pillanatnyiság, illékonyság tekintetében. A nehezen kivívott figyelemre pedig igyekszik is érdemesnek maradni, drámái mind színvonalasak, és látványosan képviselnek egy bizonyos szándékot.

Zlotowski ugyanis – távolabbról nézve a képet jól láthatóan – minden történetében önmagát rejtette el, különböző időkben és jelmezekben. Hogy ez valóban tervezett-e vagy csupán alkotói fantáziájának egyfajta korlátjáról van szó, az kérdéses. Témáiban látszólag alig akad egyezés, de mintha a direktor és forgatókönyvíró saját álmait mesélné el ezekben a filmekben, amelyekben hol anyját gyászoló, gyászát elvadulásba fojtó fiatal nő (Rózsatövis), hol sugárzó femme fatale (Az erőmű), szexideál árnyékában nyiladozó tinilány (Egy emlékezetes nyár), vagy akár okkultista halottlátó (Planetárium) szerepében tűnik fel. És bár e világokban elsőre úgy tűnhet, tényleg nemigen van közös, valójában mind egy univerzum részének tekinthető, melynek alapja (feltehetően) a rendezőnő magánélete, aki – úgy tűnik – munkásságát elsősorban élmény-és traumafeldolgozási műhelyként tartja fenn.

Családállítás a vásznon

A „családállítás” pszichológiai módszer, amiben pszichodrámai eszközökkel idegenekkel, vagy a „társulat” tagjaival játszatják el a vizsgált alany családját, aki ettől újraél dolgokat. Ennek az a célja, hogy traumákat oldjanak fel, és Zlotowski kis túlzással pont ezt teszi a filmjeiben. A rendező nemigen aprózza a dolgot átvitt értelmekkel, apró karakterjegyek átemelésével vagy jelzésértékekkel, teljes családi életét filmre viszi. Így történhet, hogy az anya hiányát majd’ minden filmjében tematizálja: a Rózsatövisben egyenesen alapkonfliktusként, míg a Planetáriumban inkább a két nővér egymásra utaltságának katalizátoraként használja, de még az Egy emlékezetes nyár Sofiájának könnyelműségét is az anyátlansággal mélyíti. Emellett az apa figuráját (több filmjében szerepelteti saját édesapját), illetve az általa képviselt zsidóságot is gondos odafigyeléssel szövi bele a filmjeibe.

A legkiemeltebb szerepet azonban a testvéri, pontosabban nővéri viszony kapja, amely a drámák történetét és a cselekményét egyaránt formáló elemi erőként van jelen. Az erőműben ugyan nem helyeződik kifejezetten előtérbe, mindenhol máshol azonban kulcsfontosságú a kapcsolat, amely a főszereplő és lánytestvére, vagy az akként funkcionáló női alak közt burjánzik. A testvéri viszony egyébként is mostohán kezelt filmes téma, úgy pedig, ahogy Zlotowski láttatja, egészen ritka. A nővér itt ugyanis testvéri feladatain túl – talán az anyai hiányra is reagálva – egyfajta lelki vezető szerepében is tetszeleg, és ha megvizsgáljuk a Rózsatövis vagy pláne az Egy emlékezetes nyár idevágó, testiségben és meztelenségben (gyakran jócskán öncélúan) dúskáló jeleneteit, még egyfajta szexuális vonzalom feltételezése sem lenne légből kapott. Persze a jelenség a „téged akarlak” és „olyan akarok lenni, mint te” közötti skálán erősen utóbbi felé hajol, inkább csak, mint a feminitás megélése iránti vágy vagy jelen.

Nagy szavak

Zlotowski filmjeit gyakran egy, a miénkről időben vagy térben leváló kontinuumban teszi értelmezhetővé (az említett költőiség is ennek jól szolgáló eszköze – vagy eredménye), amelyek így szabadulnak a számos nyűgként lehúzó elvárástól. Ilyen „külön világ” egy vakáció buborék jellege, az élet és halál közötti ismeretlen közeg vagy épp egy atomerőmű.

A szerelem és a halál mindenkor az irodalom és a filmművészet két legtöbbet használt keresőszava, és aki egyszerre, rokon fenoménokként dolgozza fel őket, az sem jár messze a valóságtól, ugyanakkor a dolog extrémitása és a téma rongyosra koptatottsága miatt a befogadó már joggal fogadja fenntartásokkal az ilyen irányú próbálkozásokat. A rendezőnő szinte minden művében egymást erősítő erőként, hovatovább adott esetben szinonimaként értelmezi a két végletet. A Rózsatövisben az elkapkodott szerelembe és szexbe fojtja a gyászt, a Planetáriumban szó szerint élőt holttal összekötve keresi az igazit, legszemléletesebben mégis Az erőműben mutatja be a jelenséget. Amellett, hogy ebben a drámában sikerült valóban szinte dokumentarista jelleggel vizsgálnia egy olyan különleges és izolált világot, mint az ott dolgozókét, remek metaforát választott a halál és szerelem hasonlóságainak ábrázolására. A toxikusság élethez (kis túlzással) elengedhetetlen és ezzel arányosan pusztító jellege ritkán kerül ilyen hétköznapian mégis kifejezően, és egyszerűségétől erőteljesen bemutatásra. Ám Az erőmű nem csak e jelkép kortárs felhasználásából, de a rendezőnő filmográfiájából is kiemelkedik.

Mások gyerekei

A fentiek ismeretében legújabb, ötödik nagyjátékfilmjének számos aspektusa, akár megtekintés nélkül is kitalálható. A család kiemelt szerepe, a lánytestvér, mint a nőiség vágyott állapotának megtestesítője, a zsidóságot képviselő apafigura és bizony a szerelem elmúlással való társítása is jelzi, hogy Zlotowski fejében járunk. Olyannyira, hogy a Mások gyerekei gyakorlatilag a direktor első filmjének folytatásaként is értelmezhető. A Rózsatövis lázongó tinédzsere immár a negyvenes évei elején jár, tanárként dolgozik, úgy tűnik megtalálta a helyét. Családjával továbbra is szoros a kapcsolata, gyermeket azonban nem tervez. Hiánya pedig addig nem is tűnik fel neki, míg meg nem ismeri Alit, a sármos kisgyerekes apukát, aki mellett az eddig csöndben suhanó biológiai órája egyszeriben hangosan zakatolni kezd. Míg Zlotowski eddigi filmjeiben legtöbbször igen szűk, szubjektív világokba nyújtott betekintést, ezúttal egy komoly, társadalmi szintűre duzzadt problémáról beszél – ám, ahogy egy interjúban elmondta, ezt is saját traumájának feldolgozásaképp teszi. Hiszen ő maga is megküzd annak a döntésnek a következményeivel, mely 40-50 éve még nyílt ellenállásnak számított, 20-30 éve bátor húzásnak, és csak az utóbbi évtizedben lett elfogadott, bevett szokás. Nevezetesen, hogy a nők a gyermekvállalás helyett önmagukat és a karriert részesítik előnyben, ami magában hordozza annak kockázatát, hogyha mégis változtatnának a döntésükön, már túl késő lesz.

A téma megkérdőjelezhetetlenül fontos és égetőbb, mint valaha, a rendező pedig beérni látszik saját ambícióihoz, emellett a főszerepet játszó Virginie Efira is csodás (a színésznő egyes jelenetekben, mintha a húszas éveiben járna, majd észrevehetetlenül öregszik a pozícióhoz, amit végül saját életében betölteni kényszerül), a film mégsem rengeti meg sem a benne lévők, sem a néző világát. Sőt mi több, a fő konfliktusnál jóval nagyobb potenciálnak tűnik a film azon szála, melyben a nevelőszülőség határait, korlátait firtatja, igazán azonban ebben sem mélyülünk el. Míg a Mások gyerekei számos aspektusban hasonlít Zlotowski korábbi filmjeire, ebben leginkább: nemigen hatol mélyebbre a szépen fotózott női test, a nehéz, de túlélhető helyzetek, a sokat feltételező, de nem túl mélyreható tekintetek és a párizsi utcán magassarkúban futás élményénél vagy egy forró kávénál a Champs-Élysées-n.

MÁSOK GYERMEKEI (Les enfants des autres) – francia, 2022. Rendezte és írta: Rebecca Zlotowski. Kép: George Lechaptois. Zene: Robin Coudert és Gael Rakotondrabe. Szereplők: Virginie Efira (Rachel), Roschdy Zem (Ali Ben), Chiara Mastroianni (Alice), Yamée Couture (Louana). Gyártó: Les Films Velvet / France 3 Cinema. Forgalmazó: Mozinet Kft. Feliratos. 103 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2023/02 26-27. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15670

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -