Magyar Műhely

Varga Zoltán: Macska-egér játékok

A mű vére

Hirsch Tibor

Rég várt monográfia a kultikus Macskafogó rendezőjéről.

Varga Zoltán a magyar és a nemzetközi animáció legmegbízhatóbb hazai elemzője, kreatív szemléletmódja mellett alapossága a legfőbb erénye, és ez látszik legújabb monográfiáján is. Varga Ternovszky portrékönyve tisztelettel bánik a Mesterrel. Vagyis: nem intimpistáskodik vele, nem mesél rajzfilmes kulisszatitkokról. Továbbá nem szedi ízekre kegyetlenül az életmű darabjait, leszólva az egyiket, szigorú normához mérve süvegelve meg a másikat. A szerző számára minden Ternovszky darab megszentelt korpusz, szépséges test, amit a kortárs recenzens valaha talán csúnyán meggyötört, neki még szabad volt, de nem így a visszatekintő monográfusnak. Ő mást csinál. Keres gondolatot, elméletet, asszociációt, igazán mindent, ami a vicces és kultuszos, játékos, és a filmeket odabent, mélyen a felszín alatt működteti. Nem kritizál, a művek testét békén hagyja, arról ír, ami odabent kering. „Por dios gracias! Mi nem enni bátor egérke. … Mi csak kiszívni szép piros vérét.”

Animációról könyvet, ha a szerzőt nem a művész élete, hanem a művek érdeklik, így érdemes írni. Amit ilyenkor mégis a művészről magáról tudunk meg, az viszont az egész magyar animációs közösségről való tudás. Hogy tudniillik, itt valaha a Pannonia Stúdió hegyoldali elvarázsolt kastélyában senki sem volt egyedül. Hogy egy Nepp-sorozat az ugyanis kicsit Ternovszky-sorozat, a Ternovszky-film kicsit Nepp-film is, és akkor még ott van örökös alkotótárs Jankovics Marcel, Mézgára, Bubóra pedig rá se ismernénk az örökbecsű Romhányi-rímek nélkül. „A legtöbbet Jankovicstól tanultam, a legtöbbet Neppnek köszönhetem” idézi a szerző magát Ternovszkyt, aki viccel a szerzőség titkával, amiről persze ez a könyv sem lebbenti föl a fátylat. Igaz, ez a Kádár-kor szerzői filmes paradicsomában élőszereplős produkcióknál sem volt másképp, de ha animációról van szó, végképp nem érti a civil kívülálló az elmosódó határokat. Hogy ahol minden rajz, ott meddig tart a forgatókönyvírói kompetencia? Mekkora művészi szabadságot is jelent epizódrendezőnek lenni, ha a teljes sorozat más neve alatt fut? Egyáltalán: hány kulcsrajzoló-ötletember, hány kibic-dramaturg, hány büfében gegeket csereberélő kolléga segítsége van benne egy egészestés rajzfilmben? Végül Varga sem kívánja könyvében mindezt úgy szétszálazni, hogy szigorúan kijelentené: a Mester benne volt ugyan, de ez azért már nem a Ternovszky életmű része. Biztos, ami biztos: a monográfus belevesz mindent. Ezért kapunk majdnem olyan alapos elemzést rögtön az elején a Nepp-jegyezte Modern edzésmódszerekről, mint az első önálló Ternovszky-rendezésről, a Tartson kutyát című díjnyertes opuszról, a Mézga család, vagy a Kérem a következőt legendás sorozatairól, ahol mindenféle minőségben fölbukkan a monográfia tárgya és alanya – miközben Varga finoman folyamatosan bagatellizálja a rangsort és különbséget: ezek a vidám fiúk a puhadiktatúra álló idejében tényleg együtt sírtak, együtt nevettek, és főleg együtt játszották azt a többdimenziós szabadságjátékot, ami akkor az animáció művészeinek megadatott: mert nekik nem csak olyan szerzői rövid rajzfilmet volt szabad csinálni, ami a maga öt percében ezoterikusabb, vagy kódoltan rendszerkritikusabb akármelyik Balázs Béla Stúdióban készült élőszereplős kísérleti filmnél, de ők próbálkozhattak a másik végleten is, a szuperprodukció-gyanús műfajok oldalán, ami egy magyar játékfilmrendezőnek nem politikai, de anyagi okokból volt elérhetetlen. Ami élőszereplős változatban – pláne a CGI-korszak előtt – dollármilliókba került volna, mondjuk egy korongforma lapos bolygóról visszapattanó gumiűrhajó, konkrétan a zseniális Aladáré, vagy akárcsak Lusta Dick pásztázó kamerával mutatott repülőbalesete a dél-amerikai dzsungelben – az rajzolva semmivel sem drágább, mint ami odabent Mézgáék tucatlakásában történik, vagy amibe egy sültrealista konyhai egérlyuk-üldözés került volna – ha egyáltalán lenne ilyen a Macskafogóban. Varga Zoltán könyvében több alapos James Bond, Superman, Csillagok háborúja összehasonlítás közvetve ezt is jelzi: csak képzeljük el, hogyan örvendeztek a Mester és barátai, hogy nekik nem kell kontinensek közt forgatóstábokkal pendlizni, hogy mondjuk kövessenek egy hús-vér 007-est. Egy rajzolt Grabovszky ügynök hozzá képest fillérekből tudta kielégíteni a kelet-európai néző egzotikum-vágyait – idegen, előkelő, és közben mégiscsak magyar.

De hát megtudunk-e könyvből valamit a Mester művészetéről általában? Hogy mi is teszi felismerhetővé, egymáshoz hasonlatossá az életmű darabjait? Az első válasz: nem is kell, hogy megtudjunk. Ternovszky céloz olyasmire, hogy az ő alkotói védjegye nem a felismerhető stílus, hanem az ugyancsak felismerhető alázat és alkalmazkodó képesség – változó feladathoz és alkotótársakhoz. Van-e hát akkor ennek az emlegetett monográfus-vámpír vérvizsgálatnak valami általános tanúságként is levonható eredménye?

Azért akad. Hiszen volt egyszer egy derűs kedvű rajzművész, aki művészetének fázisrajz-cellekből hajtogatott szerény papírhajóján már a hatvanas évek derekától játékos kedvvel lavírozott a rendszer három hatalmas „T-betűt” formázó veszélyes szirtjei között – csak hogy mi magunk is animációban gondolkodjunk róla – ahogy nem is Grabovszky-Ternovszkyként, de egyenesen Lusta Dickként küzd az árral, mondjuk inkább a csak a Tűrés és Tiltás Szküllája és Kharübdisze között, miközben odalentről sznob kritikus krokodilok, és az örvényként mindent beszippantó és kiköpő animáció-immunis főhivatal (akkor: főigazgatóság) fenyegeti. Ő meg mindeközben – ez látszik most utólag – igenis már az elejétől keresi, ami izgalmasabb, mint ami a szembejön velünk a Kádár-kori szürkeségben. Ebből az egzotikum-gyűjtögetésből Ternovszkynál a látott, kitalált, végiggondolt dolgok katalogizálásának igénye lett: olyasmi, amit Varga könyvében tudósmód „szerialitásnak” nevez, és persze az is, egyszerű szerkesztési elv, ha a korai rövidfilmeket, ha megint a Modern edzésmódszereket, ha a Mester kedves kutyás-gazdás geg-gyűjteményét vesszük. De mintha ez a szemlélet később is maradna, immár tartalmi célokat szolgálva: A legendás Nepp-Ternovszky sorozatok, a Kérem a következőt, és főleg a Mézga-mesék minden egyes epizódja egy-egy nagy ötlet, melynek magjában mindig ott egy erkölcsi, filozófiai kérdés, egy jövőbe képzelt találmány, tudományos érdekesség, valami, amit kitalálója egy színesebb világból hozott ide a szürkébe. A színes világon pedig mindig mást kell érteni: Van úgy, hogy egyszerűen csak MZ/X jövő idejét, ezer fényévnyi távolságot, van, hogy csak egy magasabb fogyasztói kultúrát, ahol a vasfüggönyön túli gadgetek teremnek, van, hogy egy szabályos orvos-sorozathoz passzoló amerikai kisvárost, beszélő állatokkal, bagolydoktorral. Mindez átszüremkedik az egészestés filmek kalandsorába is – így azután Ternovszky egyik valóságos, életműegységesítő jellemzője az a bizonyos szerialitás, és nem csupán a korai darabokban. Nem stílusként, annál kevesebb és több: egy elvágyódó (csak erre-arra vágyódó?) művész világszemlélete, akinek újra és újra eszébe jut valami, ami messze van, és ezek a valamik sorozatot képeznek. Ha mást nem, zsáner-sorokat, annyifélét, hogy Varga alig győzi őket kiszemezgetni az ikonikus egészestés darabokból: csipetnyi gengszterfilm, nagyadag scifi, szuperhősfilm ízlés szerint, jön rá a katasztrófafilm réteg, az adventure, az expedíciófilm – kémfilm foglalatban az egész. De ha nem megyünk el a két Macskafogóig, akkor már az életmű korábbi szakaszában, nyomokban akár egy Bubó-epizód is tartalmazhat szerelmi melodrámát, egy Mézga-vakációs epizód bármikor felidézhet film noir hangulatot, vagy hitchcocki suspense-t, mondjuk a magyarázat nélküli eltünések, fenyegetések pillanataiban. Ternovszky monográfusa ezeket mind fölfedezi, nevén nevezi, belekortyolván abba, ami a gyerekeknek (is) való filmkorpuszok bőre alatt kering, aztán persze, minden fintorgás nélkül, azaz továbbra is tiszteletteljesen jelzi, hogy persze mindez csak vicc. Műfaj-paródiák, filmhangulat-karikatúrák, egzotikus kalandok idézőjelben, esetleg luxustárgyak, enteriőrök – animáció által groteszkké túlozva. Aztán megint kitekint a Kádár-kori kulturális környezetre, az élőszereplős mozira, és bár nem bontja ki, azért Almási Miklóst idézve céloz rá, hogy ez nem egyszerűen animációs jelenség, hanem sokkal több annál: „Közép-Kelet-Európa esztétikai anyanyelve” – ami az ab ovo derűs Ternovszky-univerzumra vonatkoztatva annyit tesz: a Mester művészete magyar és kelet-európai jelenség, és amit benne „érdekesség-katalogizálásként” és „elvágyódásként” próbálnánk leleplezni, az nem egyszerűen egyszemélyi karakterjegy, hanem megmutatja, hogy birtokosa az Örökös Elvágyódás földrajzi régiójából jön, a szatíra, paródia, abszurd földjéről, melyben az ő művészete is gyökerezik, és ahol természetes, hogy ami elérhetetlenül nagy, egzotikus, hollywoodi (műfajként kilógna az itt szokásos költségvetésből) azt – savanyú a szőlő alapon – idézőjelben, rajzban, kinevetve, átértelmezve ábrázolni szabad és mellékesen sikeres.

Varga könyve persze leginkább mégiscsak a Macskafogóról (1986) szól, annak titkáról: mitől volt, a hivatalos fanyalgás ellenére több mint sikeres, mitől vált kultuszfilmmé?

Nem írja le: csak kerülgeti az általános, egymondatos választ: Mert akkor reménnyel volt teli a levegő. A macskafogót magát, a minden rosszat megzabáló óriás-robotkutyáját nyilván senki sem szánta az események optimista előképének. Pláne nem rendszerváltás-szimbólumnak. Utólag mégis van miért összekapcsolni vele.

A nyolcvanas évek derekán, bár másolt kazettákon néztük még a Bond-filmeket, azért Egér-Amerika, Denevér-Mexikó és a pokiói Nishi-Azabu háromszöge immár lelkünkhöz közel volt, mesebeli, nagystílű, de mégis valószerű helyek, melyekkel összedolgozva hamarosan közös világot építünk majd, ha már eljutottunk a történelem végére. Merthogy az első Macskafogó fináléja Fukuyama professzor jövőképét erősítette, ahogy rosszakból sorra jók lesznek a teljes glóbuszon: Ezt a filmet azóta is szeretjük. A második Macskafogó – „nomen est omen”: a Sátán Macskája – ehhez képest maga a másik sztártörténész, a Samuel Huntington-féle történelmi lázálom, arról, hogy egész kontinensek maradnak ki a jóvá-tevés globális robotkutya-projektjéből, és hogy az agresszív macskaság nem csupán megváltoztatható állapot, hanem saját kultúra és saját civilizáció, ami végső világvégi csatában mérkőzik meg az Egér-kultúrával, Egér-civilizációval. Ez a gyereknek szóló, felnőttek szorongását ébren tartó mese 2008-ban fele akkora sikert sem aratott.

Az igazsághoz tartozik: idáig azért nem megy el a monográfus a Ternovszky-filmek rejtett aortáinak szipolyozásában. De hát hadd maradjon pár csepp vér a recenzensnek is.

MMA Kiadó, 2022.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2023/02 38-39. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15668

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -