Képregény-világok

Jonathan Hickman – Pepe Larraz: X-Men: Xavier világa / X hatványai

Poszthumán nemzetpolitika

Nemes Z. Márió

Jonathan Hickman egy antropológiai kivonulás és egy poszthumán nemzetállam keretei közt gondolja újra az X-Men jövőjét.

Az X-Men franchise-t 2019-ben újraformáló Jonathan Hickman-féle Xavier világa / X hatványai kötet drámai csúcspontján elhangzik egy, a szereplők által figyelmen kívül hagyott, ámde a történet ideológiai és kultúratörténeti hátterét megvilágító, „kiszólás”. A mutánsok élcsapata épp az emberiség evolúciós fenyegetésének elhárítására alakult nemzetközi techno-militáris infrastruktúra, az Orchidea, űrbázisára próbál behatolni. A különböző „emberérdekeltségű” stratégiai szervezetek (AIM, SHIELD, SWORD, HIDRA stb.) ugyanis a homo sapiens superiort faji riválisnak tekintik, mely biopolitikai veszélyforrást a Perszephoné nevű önmásoló, adaptív technológiájú Őrrobotgyár megalkotásával igyekeznek ellensúlyozni. Perszephoné képes lenne Cerberusokat, vagyis további mutánsellenes Őrrobotgyárakat termelni, de ennél is veszélyesebb, hogy aktiválása Nimród megszületéséhez, egy olyan technológiai paradigmaváltást jelentő mesterséges intelligencia kialakulásához vezetne, mely szinte elpusztíthatatlan. Az X-Men csapata öngyilkos küldetés keretében, de sikeresen szabotálja Perszephoné aktiválását, ugyanakkor a tudatára ébredő Őrrobotgyárnak a Napba belerobbanása előtt még van ideje egy első és egyben utolsó üzenetre: „Ha valóban az emberek teremtettek, akkor ők az istenek. Ti pedig torz másaik, titánok...De amíg ti egymást martátok, mi, gyermekek, ítéletet hoztunk eleink felett és mindkettőtöket méltatlannak találtunk. Hallod szavunk Olümposz? Elloptuk a tüzeteket és mindnyájatokat elégetünk vele.”

A gigantikus, emberfejre hasonlító Perszephoné Napba csapódása a kozmikus fenséges sci-fi esztétikáját idézi meg, miközben a jelenet – a szöveg által kihangsúlyozva – pszeudo-mitikus keretet kap. Egy olyan utalásháló feszül ki, mely a Prométheusz-mítosz motívumait írja bele az X-Men popkulturális szövetébe, hogy ezzel a humanizmus és poszthumanizmus közti (Hickman egész relaunch-projektjén áthúzódó) feszültséget kultúrtörténeti távlatokba helyezze. Az X-Men-franchise már a hatvanas évekbeli indulásától fogva lehetőséget adott allegorikus társadalmi olvasatokra, hiszen a mutánst mint marginalizált Másikat egyszerre lehetett a rendszerszintű rasszizmus, szexizmus és homofóbia metaforikus áldozataként értelmezni. Ez a szociális érzékenység a Chris Claremont által fémjelzett korszakban (1975-1991) vált dominánssá, és azóta is meghatározza az X-Men történetek jelentős részét, noha a társadalomkritikai kommentárok már sokkal szervesebben tartoznak hozzá a szuperhős képregények mainstream kontextusához is. Hickman ezt a „mutáns-metaforát” (Joseph J. Darowski) radikalizálja poszthumán irányba, ami többek között azt jelenti, hogy „emberi” és „nem emberi” csúszkáló differenciáját az emberközpontú humanizmuson túl, egy fajközi spektrumon ábrázolja, miközben a mutánsok perspektíváját egy antropológiai exodus keretében leválasztja az emberi civilizációról. A kivonulás politikai kontextusa a történetben a szuverén mutáns nemzetállam Charles Xavier és Magneto általi közös megalapítása, mely az X-men mint csoport esetében az emberiséggel szolidáris szuperhős identitástól való elhatárolódással jár együtt.

Perszephoné (a névválasztás az Őrrobotgyár non-humán „termékenységét” hivatott jelezni) Prométheusz-parafrázisa ebből a szempontból azért érdekes, mert a poszthumán jövőkép különböző – egymással versengő – stratégiái mentén rendezi újra a mitikus elbeszélést. A humanista modernség kezdetén, például a 18. századi „német titanizmusban”, a lázadó Prométheusz az ember metafizikai hatalmakkal szembeni szabadságharcának forradalmi hőse volt, vagyis az emberiség (illetve az őt képviselő „erőzseni”) metaforájaként működött, de Mary Shelley Frankensteinjében (1818) az ember már az elnyomó teremtő oldalára kerül, miközben az új Ádám biotechnológiai Mássága szörnyszerű vonásokat kap. Az Őrrobotgyár ezt az olvasatot fűzi tovább, hiszen ő már egy olyan mesterséges intelligencia képviselője, aki – saját eredettörténetét az elorzott tudással, a technológiai tűzzel felégetve – egyaránt elhatárolja magát a korrumpált emberi Teremtőktől, és torz hasonmásokként felfogott mutáns-titánoktól. Perszephoné felől nézve a földi élet megtestesült intelligenciájának minden formája „méltatlan”, vagyis be kell végezni az istenemberek mitológiáját, hogy egy transzhumán világégés után megtisztuljon a létezés története.

Az Orchidea terveinek szabotálásában életét vesztő Rozsomákot Küklopsz a „Nem volt nálad bátrabb ember!” mondattal búcsúztatja, ami a fentiek fényében megint csak zavarba ejtő. Akkor is végül ki ember(i), ki nem, mennyire és honnan nézve? A Hickman előtti X-Men történetfolyam kardinális konfliktusa a mutáns/ember viszonyokban eltérő politikát képviselő X-Professzor és Magneto szembenállása. Xavier a békés együttélés programját képviseli, aminek keretében az X-Men az emberiség érdekeit is képviselő pacifikációs szuperhős tevékenységet végez. Magneto ezzel szemben nem hisz az emberiség mutánsokkal kapcsolatos faji szolidaritásában, az antropocentrikus humanizmust kirekesztő és imperialista ideológiaként értékelve a mutáns felsőbbrendűség hatalmi érvényesítésére törekszik. (A szakirodalomban gyakran visszatérő toposz, hogy a két mutánsvezér alakját Malcom X és Martin Luther King Jr. felől értelmezik.) Ez az alapkonfliktus legtöbbször alternatív idővonalak mentén ábrázolt utópiák vagy disztópiák keretében dől el egyik vagy másik irányba: „Más szuperhősképregényekkel szemben a disztópiák elburjánzása az X-Men franchise-ban csaknem szükségszerű volt: a csapat alapelvét képező utópisztikus ideál (a mutánsok és az emberek békés egymás mellett élése) és ennek (a félelmekből fakadó előítéletek, a fajgyűlölet és a bigottság miatt való) elérhetetlensége révén kódolva volt az X-Men-képregények DNS-ébe. Az X-Men-történetekben mindig is fontos szerepet kaptak a társadalompolitikai kérdések, és a disztópiák (valamint utópiák) jellemzően ezekre adnak különféle spekulatív válaszokat: a társadalom szerkezetének valamilyen irányú átalakítási kísérletének következményeit mutatják be.” (Dunai Tamás: A gyűlölet mindig utat tör. X-Men-disztópiák, Prae, 2021/3.) Hickman úgy vágja át a gordiuszi csomót, hogy a mutánsok jövőjét egy utópia és disztópia közötti reálpolitikai megoldás segítségével gondolja újra. Xavier azért adja fel az asszimilációs elképzelést, mert az újjászületésre képes mutánsként lelepleződő Moira MacTaggert feltárja előtte ezen stratégia kikerülhetetlen kudarcának vízióját. A történetben dominál a jövő determinisztikus koncepciója, ugyanakkor a Hickman által bravúrosan egymásra helyezett idősíkokban (melyek egy egyre radikálisabb és széttartóbb poszthumanizálódás felé mutatnak) a mutánsok sorsa mégsem látszik egyértelműen rögzítettnek. Ami azonban biztosnak tűnik, az a huszonegyedik századi emberiségtől való függetlenedés és emancipáció szükségessége. A mutánstörténelem metaforikus olvashatósága ezzel se szűnik meg teljesen, hiszen nem véletlen, hogy Magneto épp Jeruzsálemben fedi fel a tervet az ENSZ bürokratáinak. A mutáns nemzetállam nacionalizmusa nem csupán eszmei, hiszen az evolúció poszthumán fejleményein alapszik, vagyis egy faji államról van szó: a közös identitás és állami szuverenitás megteremtése feltételezi, hogy a mutánsok politikai antropológiai értelemben deklarálják különállásukat az emberi fajtól. Ez pedig a humanizmussal való leszámolást is jelenti, amennyiben az emberi univerzalitáshoz már nem egy kisebbségi politika viszonyul kritikailag „belülről”, hanem egy másik, szuverén univerzalitás „kívülről”. Vagyis a mutánsok elhagyták az emberi és nem-emberi határvidékét, hogy önálló helyet foglaljanak el a kozmosz (hiszen az X-men viszonyai nem redukálhatóak a Föld bolygóra) heterogén létezői között. Ez azonban azt is jelenti, hogy az X-Men tagjai immár nem szuperhősök.

A szuperhős egy lehetséges definíciója a szuperemberség anti-nietzscheiánus morális elképzelése, miszerint esetében a humanitás hőséről van szó, aki egy antropocentrikus „társadalmi szerződés” alanya, mely a nem-emberi vonásokkal (is) rendelkező lény és az emberi közösség között létesül. A lény ennek során vállalja, hogy nem-emberi képességeit a közösség érdekeinek és értékeinek szolgálatába állítja. A közösség (melybe beletartoznak az olvasók is) mindezt azzal „fizeti meg”, hogy marginalizált szörny helyett emberi (méghozzá szuperemberi) hősnek ismeri el. Ennek a fiktív szuperhős-szerződésnek egyik velejárója a hős hasadtsága, a titkos „polgári” identitás fenntartásának kötelezettsége és egyben ajándéka. Természetesen sokféle értelmezése van Pókember / Peter Parker, Superman / Clark Kent stb. kettősségének, de a civil szerep megőrzése (vagy megteremtése!) a hős számára a humanitással való belső és külső kapcsolat ápolását, míg az olvasó számára az érzelmi azonosulást könnyíti meg. Az X-men tagjainak, hasonlóképpen a hatvanas években Stan Lee által kreált többi Marvel-hőshöz, „pszichológiai Achilles-sarka” (Grant Morrison) van, vagyis a szupergonoszok mellett traumákkal, morális dilemmákkal és szorongásokkal kell megküzdeniük. Ezek egy része a szuperemberség okozta hasadtságból fakad, illetve esetükben abból, hogy a mutánslét a polgári- és hősidentitás közti egyensúlyozást is megnehezíti. A képregényes „pszichológiai realizmus” mindenesetre segít a rehumanizálásban, ez a tradíció Hickmannél se változik meg, noha őt kevésbé az individuális viszonyok alakulása, mintsem a mutánsok közösségi identitásának megváltozása érdekli.

A leszámolás a szuperhős szereppel abban nyilvánul meg, hogy a mutánsok felmondják az ember-mutáns társadalmi szerződést, illetve ehelyett egy újat kötnek, hiszen a nem-emberi képességek ezentúl egy nem-emberi érdekközösséget szolgálnak, mely kívül helyezi magát az emberi törvényhozáson is. Ezt láthatjuk a gyilkossággal vádolt Kardfogú esetében is, akit csak Krakoa új törvényei (a legfontosabbak: 1. Tégy érte, hogy több mutáns szülessen 2. Ne ölj embert 3. Tiszteld e szent földet) mentén lehet megítélni, vagyis a poszthumán emancipációnak ez a formája nemcsak a szuperhősök, hanem a szupergonoszok státuszát is átalakítja. Politikai értelemben mindez egy etno-nacionalista izolacionizmushoz vezet, mely antropofugális szemléletváltás a történetfolyam alakulására is kihat, hiszen Perszephoné megsemmisítése és a mutáns állam ENSZ általi elfogadása után az emberiséghez kapcsolódó konfliktusok eltörpülnek az intergalaktikus sci-fi kalandokhoz képes. Illetve ahogy azt az epikus fantasy motívumokat mozgató X of Swords-ben láthatjuk, a mutáns nemzeti kultúra kiépítése a mutáns őstörténetbe – mint egy mitikus másvilágba – való átlépéssel jár együtt. Rosi Braidotti feminista poszthumanista filozófus szerint a poszthumanista szemlélet a nem-emberi világgal szembeni etikai-ismeretelméleti gondoskodásként, fajközi egalitarianizmusként és a kölcsönös egymásra utaltságból fakadó szolidaritásként nyilvánul meg. A mutánsok „egymás között” megvalósítják ezeket az elveket, hiszen a nemzetállam létrejöttének alapja Krakoa eleven mutáns-szigetével való szimbiotikus együttélés, mely a nem emberszerű természeti létező technokulturális hasznosításával jár együtt, mert Krakoa virágai teszik lehetővé a halott mutánsok újra élésztését, térkapuk, és önfenntartó életterek fejlesztését. Ugyanakkor az emberekre már nem vonatkoznak a Braidotti-féle etikai elvek, velük csak diplomáciai-gazdasági kapcsolatokat tartanak fent, vagyis a humanista univerzalizmusban rejlő elnyomó tendenciákra egy poszthumán anti-egalitariánizmussal, a faj(köz)i szolidaritás felmondásával válaszolnak. A gazdasági mozzanat azért is érdekes, mert a nemzetállam az élő sziget virágaiból készített biotechnológiai termékek által tud gazdaságpolitikai nyomást gyakorolni az emberi civilizációra, vagyis Hickman szerint a poszthumán emancipáció csak kapitalista körülmények között lehetséges. Mintha – Fredric Jameson sokat idézett gondolatát parafrazeálva – könnyebb lenne elképzelni az emberközpontú szemlélet meghaladását, mint a kapitalizmus végét.

Mindez nem azt jelenti, hogy Hickmannek ne lenne víziója, sőt, a Xavier világa / X hatványainak nagy érdeme épp az új mutánsvilág kulturális-technológiai-társadalmi kidolgozása. Ennek során gyakran hagyatkozik az elbeszélést megtörő diagram jellegű infografikákra, térképekre, magyarázó ábrákra és táblázatokra. A Tom Muller grafikus designer által tervezett ábrázolások előképei Hickman és Tomm Coker korábbi noir-horror képregényének, a The Black Monday Murdersnek az „adatlapjai”. Hickman szándéka szerint ezek az oldalak a képregényolvasás időbeliségét módosítva tehermentesítik a narratívát, vagyis olyan „operatív képekként” (Sybille Krämer) működnek, melyek absztrakt tárgyakat, fogalmakat és információkat térbelileg testesítenek meg, ezáltal ezek összefüggését – az így feltáruló spekulatív világot – nemcsak elképzelhetővé és megérthetővé teszik, hanem létre is hozzák. Az adatlapok tehát a mutáns világteremtés médiumaiként működnek, egységes dizájnjuk – mely a krakoai nyelv betűinek tipográfiáján alapszik – a faji-nemzeti utópia koherenciáját hangsúlyozza vizuálisan, vagyis egyfajta képpolitikai vetülettel is rendelkeznek. . A legbravúrosabb példa talán a Moira X megannyi élete, mely a különböző alternatív valóságszálak térbeliesítésével mutatja be a lehetséges történelmek egymás melletiségét és – az X-men történelemfilozófiai fatalizmusához híven – kikerülhetetlen párhuzamosságát.

A Xavier világa / X hatványai operatív képei a kortárs spekulatív fikcióban egyre erősebb designesztétikai trendbe is beilleszthetőek, miszerint a világteremtés a vizuális médiumokban egyre inkább elmozdul a totális dizájn (ruhák, eszközök, épületek stb.) által egységesített világtextúrák irányába. Denis Villeneuve Dűnéje (2021) ebben az értelemben egy designer sci-fi, ahol a spekulatív tárgy- és textúratervezés tisztán atmoszféraközpontú, mert nincs tekintettel Arrakis világának történelmi-társadalmi-kulturális összetettségére. Hickman ábrái ezzel szemben a képzelőerő, a kéz és a szem interakciója mentén közvetítenek érzékek és értelem között: az adatlapokon való elidőzés a történet folyamatos befogadását megtörve hozza létre a világ érzéki felszínének és jelentésmélységének összjátékát. A Xavier világa / X hatványai ezáltal lesz több, mint poszthumán testek látványos színrevitele, hiszen ezeket a testeket immár egy kulturális és politikai összefüggésrendszerben olvassuk, nézzük és tapintjuk egyszerre.

Fumax Kiadó, 2021.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2023/02 13-15. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15669

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -