KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
   2021/március
MAGYAR MŰHELY
• Lukácsy György: Küzdők, naphéroszok, alkimisták Beszélgetés Jankovics Marcellel
• Varga Zoltán: A cethal nemezise Gyulai Líviusz: Jónás
• Kovács Ágnes: „Nem úgy volt szánva” Színdramaturgia: Tarr Béla: Őszi almanach
• Szekfü András: „Egyetlen snittben!” Beszélgetés Somló Tamással – 2. rész
• Bartal Dóra: Őszinte és sérülékeny Beszélgetés Dér Asiával és Haragonics Sárával
MODERN NOMÁDOK
• Sándor Anna: Szabadulás a falak nélküli börtönből Amerikai őslakók a kortárs amerikai filmben
• Pethő Réka: Távolodva a civilizációtól Modern nomád családok
• Roboz Gábor: A hiányzó lehetőségek hazája Új raj: Chloé Zhao
• Varró Attila: Szellem a városképben Városi nomádok a horrorfilmben
KÉPREGÉNY-LEGENDÁK
• Benke Attila: Vadnyugat francia módra Jean-Michel Charlier – Jean Giraud: Blueberry
KIM KI-DUK
• Vincze Teréz: Az erőszak örvényében Kim Ki-duk (1960-2020)
• Jordi Leila: Néma fájdalom Kim Ki-duk: A sziget
DAVID BOWIE
• Déri Zsolt: Csillagporos elmék David Bowie-filmverziók
• Déri Zsolt: Bowie-t játszani David Bowie szerepében
FILM / REGÉNY
• Huber Zoltán: A játék súlya Walter Tevis győztesei
LATIN AMERIKA
• Orosdy Dániel: Tarka tabló Kino Latino - Latin-amerikai filmrendezőportrék
• Bácsvári Kornélia: Karibi krónikás ének Beszélgetés Vörös Eszterrel
• Csantavéri Júlia: Kolumbusztól Guevaráig Lénárt András: Film és történelem Latin-Amerikában
KRITIKA
• Varró Attila: A föld sava Simon Stone: Ásatás
(TÁV) MOZI
• Varró Attila: Rosa esküvője
• Baski Sándor: Zuhanás
• Fekete Tamás: Freaky
• Kovács Kata: Szuperagy
STREAMLINE MOZI
• Vajda Judit: Malcolm és Marie
• Barkóczi Janka: Szabadon
• Alföldi Nóra: 20 évesen meghalsz
• Pazár Sarolta: Lejtmenet
• Varró Attila: A kapitány küldetése
• Sándor Anna: Tolkien
• Greff András: Segítő kezek
• Lichter Péter: Henry – egy sorozatgyilkos portréja
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Képkockákba zárt életek Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Latin Amerika

Beszélgetés Vörös Eszterrel

Karibi krónikás ének

Bácsvári Kornélia

Vörös Eszter dokumentumfilmje Gabriel García Márquez és Kolumbia eleven zenei-szóbeli hagyományainak vonzásában készült.

Közgazdászként végeztél, majd újságíró, szerkesztő, videós lettél. Carlos Saura Tangója vitt téged közel a legmélyebb latin-amerikai tánchoz és inspirált professzionális zenélésre kedves hangszereden, a bandoneónon. Más műfajban is volt ilyen meghatározó találkozásod a latin- amerikai kultúrával?

Igen. A tangó után beleszerettem a salsába és a karibi zenébe. Wenders Buena Vista Social Clubjának hatására 2001-ben el is mentem Kubába, egyedül, egy minidisc felvevővel és mindenfelé zenét gyűjtöttem. Aztán jött a Bossa Nova, amit a jazzen keresztül fedeztem fel (kamaszkorom óta nagy jazz-rajongó vagyok), de csak 2003-ban, Brazíliában ismerhettem meg igazán. Azóta is, bizonyos hangulatokban a legfontosabb társam.

És García Márquez könyvei. Amióta elolvastam a Száz év magányt, szerettem volna eljutni Macondóba. Sok dél-amerikai országba el mertem menni egyedül, de Kolumbiába nem. 2013-ig kellett várnom a lehetőségre, hogy első alkalommal ne egyedül menjek.

Gabriel García Márquez Új Úságírásért Alapítványánál (F.N.P.I.) nyertél ösztöndíjat.

Azért is pályáztam oda, mert az ösztöndíj kifejezetten zenei témájú volt, kulturális újságíróknak szólt. Ehhez Gabo műveinek ismerete, szeretete is kellett, de a kurzus inkább az író populáris (hagyományos, „mély”) kultúrához kötődésére koncentrált: arra, hogy munkássága nagy részben az ottani zenére, ritmusokra, a tánc és a zene alkotta lüktetésre, egy igen speciális karibi identitásra, életérzésre épül, ami nagyon összetett. Ha valaki meg akarja érteni, hogy miért úgy írt és miért arról, akkor a populáris kultúrát is meg kell értenie.

Aminek fontosságát ő maga mindig hangsúlyozta a magaskultúra híveivel szemben. Mindez filmed – személyes életutadból következő – sajátos nézőpontját is kijelölte. Mint ahogy az író egyik állítása is, aki – hogy kontinense káprázatos valóságát megragadja – mindenben az elbeszélés lehetőségeit kereste, (újságírás, énekelt zenei műfajok, film,) és meghökkentő állításokat is tett ezek helyéről az életművében. („Egész életemben újságíró voltam.” Vagy:”Jobban szeretem a zenét az irodalomnál.” Illetve annak története, hogy a filmiparban elszenvedett csalódásai nélkül meg sem írta volna a Száz év magányt.) A te összetett, érzékeny filmnarrációdnak pedig az író egyik metaforája az alapja.

Igen, ami szerint „a Száz év magány nem más, mint egy 365 oldalas vallenato”. Egy karibi dalforma. A hírmondó vándorénekesek műfaja, amit három hangszer kíséretével énekeltek, melyek egyben a helyi hármas kultúrát szimbolizálják: a dob az afrikai, a guacharaca az őslakos, a harmonika pedig az európai hatást képviseli. Ezek a krónikások énekelték el a legfrissebb pletykákat. Ki kibe szerelmes, ki lett öngyilkos, ki halt meg. Gabo imádta ezeket a dalokat, eljárt olyan helyekre, ahol együtt énekelt az énekessel, és ahol újabb történetek születtek a pillanat hevében. Sokat merített ezekből a dalokból. Lenyűgözte őt, hogy milyen tömörséggel tudtak egy történetet három percben elmesélni.

Gyerekkori álma volt, hogy vándorénekes legyen; később, íróként fesztivált szervezett az azóta már kulturális világörökséggé vált vallenatónak. Hogyan éltél e műfaj lehetőségeivel a filmbeli narráció során?

A vallenato csak később lett a film fontos alkotóeleme. A 2014-es forgatás alatt még inkább a karibi identitás megragadására koncentráltam, három évvel később – amikor még mindig elégedetlen voltam és éreztem, hogy hiányzik valami – megszületett az ötlet: a zene lesz az, ami kerek egésszé formálja majd a filmet. Nem csak azért, mert Gabo munkáira elmondása szerint ez volt legnagyobb hatással szülőhazájából, hanem azért, mert az én életemben is a zene az egyik legfontosabb dolog. Ezzel tudok hozzá és az ő világához igazán kapcsolódni és azt hitelesen bemutatni.

Így lett filmed címe: A Nagy Parranda – Történetek Gabriel García Márquezről, amely az elbeszélés lehetőségeinek keresése is. Az idősíkok összetettségével egyrészt Márquezt idézi, másrészt érzelmi utazásodat is, középpontjában egy Gabóról szóló vallenato megszületésének, majd későbbi rögzítésének számodra kitüntetett pillanataival.

Megpróbáltam legalább három szinten mesélni: egyrészt az elbeszélő emberekkel bemutatni Gabót és azt, ahogy ő látott, érzékelt. A való életből is szerettem volna valamennyit megmutatni ugyancsak a megszólalók segítségével, saját életükön keresztül, és azt is, hogy én, aki egy másik kultúrából jövök, hogyan látom az ottani életet. Így van, hogy egy városi jelenet mond el valamit a hétköznapokról, máskor egy dalszöveg, megint máskor egy visszaemlékezés, vagy a narrációm. Sok mindent rögzítettem, sok történet bontakozik ki, több síkon, ezért is éreztem egy idő után, hogy ez olyan, mint egy nagy parranda, az a vallenato parti, ahol csak szól a zene és mesélnek, mesélnek egészen hajnalig.

Munkád másik „főszereplője” ez a mesefolyam. A hétköznapi szóbeliség, az írónak ehhez szorosan kötődő elbeszélésmódja s annak visszahatása a mindennapokra. E folyam végtelensége. Benne olykor: a „racionalizáló fikció”, amivel beszélgetőtársaid „varázstalanítják” az író mágikus motívumait. Rebeka földevésének és a sárga pillangók eredetének „magyarázata”, ami tömény fikció.

Gabo művei és a karibi emberek élete tulajdonképpen oda-vissza hat(ott) egymásra. Sokakban felvetődött Aracatacában, hogy a város második neve Macondo legyen, hiszen mindenki csak így ismeri a regény alapján. Pedig létezik egy igazi Macondo, úgy 20 kilométerrel odébb; jóval az író születése előtt alapították. Több vallenato is szól García Márquezről, nem mindegyik pozitív felhanggal. Az egyik (pozitív) valóban épp a filmem során születik meg.

Mindenkinek van vele egy története, annak is, aki nem ismerte soha. Santa Martában egy kávéház alkalmazottja mesélte, hogy 2014 áprilisában egy nap bement dolgozni, és a vidék több híres szülöttének falra kitett fotói közül Gabóé a földön volt, összetörve. Leesett. Utána tudta meg, hogy Gabo aznap halt meg. Ott ezek a történetek teljesen természetesek. A csoda a valóság része.

De minden Gabo-féle csodatörténet mögött ott van a valóság. Ezt gyerekkori barátja el is mondja: „Mindennek, amiről Gabo ír, a legtöbb része valóság. Tudom, mert mi megéltük.” Rengeteg „macondói történetet” meséltek az emberek. Ami mind valóság. Ők annak is élik meg. Gabo által vált mágikussá az ő valóságuk. Hivatalosan. Ez visszahat a hétköznapjaikra és azok megélésére.

Téged mi hívott Macondóba?

Az a különös, fojtott, forró, szinte kietlen, de szenvedélyes élettel teli légkör, amit a Száz év magány megjelenít. Régóta szerettem volna eljutni abba a faluba, ahol a regény játszódik. Bár Macondo több Aracatacánál, Gabo szülővárosánál. Több várost, a karibi vidéket sűríti ebbe a képzeletbeli településbe. Aracataca pedig nem is olyan, ahogy annak idején elképzeltem, noha ott van a levegőben egyszerre az elhagyatottság és a varázslat is.

Az igazi főszereplőkről, az emberekről, kapcsolatuk minőségéről nem csak a beszélő fejek, gesztusaik, de lírai vágásaid is mesélnek. Érzékelted kapcsolataikban a regénybeli magányt?

A magányt inkább társadalmi szinten éreztem. A magára hagyatottságot. Egy évtizedekig tartó fegyveres konfliktus több százezres, ártatlan áldozataiban, egy békeszerződés pillanatnyi reményében, majd annak szertefoszlásában. Benne a szegények, az őslakosok, a civil vezetők, a városok, a falvak, és valahol az egész dél-amerikai kontinens magára hagyatottságával.

Az emberi kapcsolatokban kevésbé éreztem ezt. Sőt, sokkal elevenebb kommunikációt, kapcsolatot láttam az emberek között, mint mondjuk itthon.

Kevés helyen olyan szélsőségesen szubjektív az idő, mint Latin-Amerikában. Az időből kihullás, az időben szétfolyás állapotai, ugyanakkor a létezés pillanatnyi impulzusainak ereje: a spontaneitás. Minek a segítségével ábrázoltad ezeket a filmedben?

A spontaneitásra épülő társadalom és élet óriási türelmet, alkalmazkodási és elengedési készséget kíván – nagy tanulási lehetőség –, de egészen csodálatos dolgok is születnek belőle. Hamar hozzá lehet ott szokni, és akkor tényleg visz, mint egy hullám.

Ezt az időtlenséget, illetve az idő felgyorsulását és lelassulását legerősebben szerintem a zene határozza meg és idézi elő a filmben. Egyrészt az ott felvett élő zenék visszatérő szerkezete, akárcsak egy parrandán, másrészt, és talán nagyobb részben a komponált zene. Ez pedig Másik Jánosnak köszönhető. Ő az utolsó másfél évben kapcsolódott be a munkába. Egyrészt sok ötletet adott nem zenei kérdésekben, hiszen ő már sok film elkészülésénél jelen volt, másrészt az általa írt zenékkel egy teljesen új réteget teremtett a filmhez, ami a szemem láttára, vagy inkább a fülem hallatára emelte az addig meglévő anyagot egy másik szintre. Megváltozott a film tempója, a hang és a kép viszonya összetettebb lett. A zenei betétek eltérnek az ottani zenei világtól, mégis passzol az egészhez és többletjelentéssel bír. Fantasztikus volt ezt a folyamatot megtapasztalni zenészként is.

Abban is bízom, hogy a képekkel is sikerült az időt érzékeltetni, a különböző városokban másként telt az idő. Ami pedig a spontaneitást illeti, az egész film alakulása leginkább arra épült. Nagyon kevés tervezés volt benne, én sem tudtam, hogy kikhez jutok el, merre visznek a történetek.

De végül létrejött a te nagy parrandád Gabóval.

Nem akarom a film végét lelőni. A parrandákon az emberek valós történetekről, valós szereplőkről improvizálnak énekelve. Sok helyre eljutottam, ahol Gabo járt, vagy élt, vagy fontos dolgok történtek vele. Az egyik ilyen egy hatalmas magánház volt, ahol városszerte híres parrandákat tart a házigazda, García Márquezék barátja, már 25 éve. Gabo ezeken, ha tehette, ott volt. Sokszor éreztem úgy, mintha ott lenne mellettem, de ott különösen erős volt ez az érzés. Ott valahogy összeállt bennem az, hogy mi lesz az a történet, amit egy képzeletbeli parrandán én fogok elmesélni.

Mikor lesz a filmed bemutatója?

Március 6-án, García Márquez születésnapján teszem elérhetővé a Vimeón egy mozijegy áráért. Beneveztem fesztiválokra is, eddig az Országos Függetlenfilm fesztiválon kapott kategória díjat, és egy amerikai, női alkotók számára rendezett fesztiválon a hivatalos versenyprogramban van. Nyitott vagyok bármilyen megoldásra, ami abban segít, hogy értéket képviselő csatornákon jusson el a film a közönségéhez.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2021/03 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14844