KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
   2021/március
MAGYAR MŰHELY
• Lukácsy György: Küzdők, naphéroszok, alkimisták Beszélgetés Jankovics Marcellel
• Varga Zoltán: A cethal nemezise Gyulai Líviusz: Jónás
• Kovács Ágnes: „Nem úgy volt szánva” Színdramaturgia: Tarr Béla: Őszi almanach
• Szekfü András: „Egyetlen snittben!” Beszélgetés Somló Tamással – 2. rész
• Bartal Dóra: Őszinte és sérülékeny Beszélgetés Dér Asiával és Haragonics Sárával
MODERN NOMÁDOK
• Sándor Anna: Szabadulás a falak nélküli börtönből Amerikai őslakók a kortárs amerikai filmben
• Pethő Réka: Távolodva a civilizációtól Modern nomád családok
• Roboz Gábor: A hiányzó lehetőségek hazája Új raj: Chloé Zhao
• Varró Attila: Szellem a városképben Városi nomádok a horrorfilmben
KÉPREGÉNY-LEGENDÁK
• Benke Attila: Vadnyugat francia módra Jean-Michel Charlier – Jean Giraud: Blueberry
KIM KI-DUK
• Vincze Teréz: Az erőszak örvényében Kim Ki-duk (1960-2020)
• Jordi Leila: Néma fájdalom Kim Ki-duk: A sziget
DAVID BOWIE
• Déri Zsolt: Csillagporos elmék David Bowie-filmverziók
• Déri Zsolt: Bowie-t játszani David Bowie szerepében
FILM / REGÉNY
• Huber Zoltán: A játék súlya Walter Tevis győztesei
LATIN AMERIKA
• Orosdy Dániel: Tarka tabló Kino Latino - Latin-amerikai filmrendezőportrék
• Bácsvári Kornélia: Karibi krónikás ének Beszélgetés Vörös Eszterrel
• Csantavéri Júlia: Kolumbusztól Guevaráig Lénárt András: Film és történelem Latin-Amerikában
KRITIKA
• Varró Attila: A föld sava Simon Stone: Ásatás
(TÁV) MOZI
• Varró Attila: Rosa esküvője
• Baski Sándor: Zuhanás
• Fekete Tamás: Freaky
• Kovács Kata: Szuperagy
STREAMLINE MOZI
• Vajda Judit: Malcolm és Marie
• Barkóczi Janka: Szabadon
• Alföldi Nóra: 20 évesen meghalsz
• Pazár Sarolta: Lejtmenet
• Varró Attila: A kapitány küldetése
• Sándor Anna: Tolkien
• Greff András: Segítő kezek
• Lichter Péter: Henry – egy sorozatgyilkos portréja
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Képkockákba zárt életek Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film / Regény

Walter Tevis győztesei

A játék súlya

Huber Zoltán

A sakktábla és a biliárdasztal Walter Tevis regényeiben egyszerre áldás és átok, az önmagunkkal vívott harc csatatere.

„Beth egy csipeszes írótáblát szorongató nőtől értesült édesanyja haláláról.” – Walter Tevis (1928-1984) ezzel a tökéletes első mondattal indítja az 1983-ban megjelent A vezércsel (The Queen’s Gambit) cselekményét, azonnal az események középpontjába katapultálva az olvasót. A Netflix azonos címen futó sikersorozata kapcsán újra az érdeklődés kereszttüzébe került amerikai író szövegeiben a mondatok úgy épülnek egymásra, mint egy feszült sakkjátszma lépései. Vagy mint az egymást folyamatosan helyzetbe hozó biliárdgolyók tánca. A nemrég képernyőre vitt A vezércsel, illetve A svindler és A pénz színe korábban megfilmesített regénykettőse Tevis jellegzetes hőstípusának három egyformán izgalmas megközelítése.

A sakkzseni Beth Harmon és a biliárdot mesteri fokon űző Eddie Felson történetei az első felületes pillantásra profi sportregényeknek tűnhetnek. Tevis végtelenül letisztult, kellemesen egyszerű stílusban ír. A karakterek néhány vonással életre kelnek, a miliőábrázolás takarékos és pontos, a cselekményszövés gördülékeny. Fantasztikus mesélő, akit könnyű olvasni, miközben igen súlyos témákat boncolgat. Az izgalmas meccseken, váratlan irányváltásokon és személyes drámákon keresztül Tevis a szimbolikussá emelkedő játék univerzális törvényeit kutatja.

Beth Harmon és Eddie Felson nagybetűs játékosok, a szónak abban a mélyebb és összetettebb értelmében, ahogyan többek között Dosztojevszkij is használta. Hősei az adott játékban kétségtelenül a legjobbak, ami egyszerre áldás és átok számukra. Kirobbanó tehetségük elidegeníti őket a hétköznapi világtól, a fekete-fehér sakktábla és a zöld biliárdasztal a valódi otthonuk. A játék menedékként és célként egyszerre nélkülözhetetlen a számukra, ám éppen ezért erősen függnek is tőle. A nagy meccsek alatt önmagukra találnak, a játszmák közötti kínzó ürességet alkohollal, szexszel vagy gyógyszerekkel próbálják csillapítani. Tevis nem idealizált portrékat tár elénk, nem heroikus csúcsra érésekről mesél. A győzelem és vereség elválaszthatatlan kettőssége, a tehetség természete és az önmagunkkal vívott harc érdekli.

Walter Tevis hat regényt és több tucat rövidebb szöveget írt, többségében tudományos-fantasztikus történeteket. Ezek közül A földre pottyant férfi (1963) és A sokszavú poszáta (1980) a legismertebb, előbbiből Nicolas Roeg rendezett filmet 1976-ban, David Bowie főszereplésével. Az idegen bolygóról érkező űrlény alapjában nem sokban különbözik Tevis játékosaitól. Földöntúli tudásuk birtokában mindannyian kívülállók, magányra és folyamatos küzdelemre kárhoztatva. A földre pottyant férfi címszereplőjének azonban a pillanatnyi megnyugvás sem adatik meg. Számára az alkoholizmus marad az egyetlen kiút.

Tevis nem véletlenül vonzódik épp ezekhez a figurákhoz. Leghíresebb regényei saját élményanyagból születtek, hősei segítségével a saját démonaival is birkózott. Tehetséges íróként nappal különböző közép-nyugati iskolákban és egyetemeken tanított, biztonságos polgári életet teremtve a családjának, miközben rengeteget dohányzott és ivott, illetve játszott. Kártyát, sakkot és biliárdot. Bár profi szinten soha nem űzte egyiket sem, élete végéig kiváló amatőr sakkozónak számított, a legjobb barátja pedig egy biliárdszalont üzemeltett, amit természetesen az író is gyakran látogatott.

A svindler (The Hustler, 1959) nemcsak a legjobb regény, amit a biliárdról olvasni lehet, de a győztessé válás kíméletlenül pontos természetrajza. Az eredeti címben szereplő „hustler” szó hangulata kevésbé csibészes és egyszerre jelent prostituáltat is. Tevis első regénye valóban nem táplál hamis illúziókat a bemutatott mikrovilággal kapcsolatban. Maga a történet hűen követi a sportfilmek ismerős fordulatait, az ezek mentén kibomló karakterdrámák igen fajsúlyosak. A fiatal és éhes „Fürge Eddie” Felson fantasztikus biliárdjátékos és első rangú szélhámos. Megnyerő modora és kiváló emberismerete miatt könnyedén csalja ki a pénzt az ellenfeleitől. A füstös lebujokban és kocsmákban a megfelelő viselkedéssel, szándékoltan rossz játékkal srófolja fel a téteket, hogy a döntő pillanatban „véletlenül” megnyerje a tétmeccseket. Mindez azonban csak afféle felkészülés. Hősünk Chicagóba tart, hogy megmérkőzzön a biliárd legnagyobb játékosával.

Bár egyértelműen ő a legjobb, a kifogástalan öltözékű és megjelenésű Minnesota Fats ellen mégsem győzhet. A megszállottan játszó Eddie képtelen felismerni a vékony határvonalat magabiztosság és önteltség között. A tehetség önmagában kevés, a győzelemhez jellemre és önismeretre is szükség van. A totális megsemmisítő vereség után Eddie megismerkedik egy nővel és a viharos kapcsolatba menekül. Az alkoholista Sarah szerelme mégsem versenyezhet a biliárd iránti szenvedéllyel. A férfi találkozik egy profi szerencsejátékossal, aki felkínálja a visszatérés lehetőségét. Bert Gordon jéghideg logikával vezeti le a vesztesek és győztesek közötti különbséget. A segítsége elhozza ugyan Eddie számára a vágyott győzelmet, a csúcson lenni azonban korántsem olyan, mint azt képzelte.

Tevis csodálatos közelségbe hozza a vidéki bárok és városi biliárdszalonok világát. Az olvasó szinte belélegezheti a krétapor és dohányfüst illatát, hallja a biliárdgolyók csattanását, az ujjbegyén érzi a zöld posztó tapintását. A regény sem véletlenül indít a chicagói Ames biliárdszalon érzékletes leírásával. Az először nappali fényben bemutatott terem jóval több, mint a sorsdöntő játszmák helyszíne. A biliárdszalon a beavatottak számára a hétköznapokból kiszakított szakrális tér, a maga sajátos szabályaival és szertartásaival. Ez az avatatlan szemnek láthatatlan katedrális valódi megváltást ígér a kiválasztottaknak. Ide tart Eddie és minden jótanács ellenére itt ragad, hogy először a vereség, majd a győzelem árával szembesüljön.

A férfit természetesen nem a pénz motiválja, a szédítő tétek serkentőként segítik fókuszáltabbá válni. Eddie Felson tudja magáról, hogy mestere a játéknak, a totális kontrollt azonban csak kitüntetett pillanatokban képes érezni. Ilyenkor tökéletesen feloldódik a biliárdban, eggyé válik a játékkal. Igaz, csak a zöld posztós asztalon, de istenné válva magasabb létállapotba kerül. Tevis tökéletesen képes átadni a flow élményét és játék intenzív szenvedélyét még azoknak is, akik soha nem raktak el a jobb sarokba egy trükkös helyzetben ragadt csíkos golyót. A kétszáz oldalas regény sodró lendületű cselekménye folyamatosan oszcillál az izgalmas meccsek és a súlyos személyes dilemmák között, komplex egzisztencialista drámává emelve Eddie Felson útját.

A svindler azon ritka esetek egyike, mikor a könyv és a belőle készült film egyformán és a saját jogán is kiváló. A mozgóképes adaptációt levezénylő Robert Rossen nem véletlenül kapta el tökéletesen a miliőt, hisz korábban maga is biliárdozásból élt. A film készítésekor már veteránnak számító rendező írt is egy darabot a témában, Tevis műve ezért nyilvánvalóan közel állt hozzá. A svindler sokáig rendkívül hűen követi a regény cselekményét. Eddie egy árnyalattal szimpatikusabb, köszönhetően Paul Newman sármjának, Bert Gordon kíméletlenebb figura, hála George C. Scott izzó tekintetének. Az utolsó harmadban azonban Rossenék jelentősen eltérnek Tevis regényétől, sokkal élesebb kontrasztban mutatva Eddie sorsát.

Tevis tömör, mégis rendkívül érzékletes leírásaihoz tökéletes illenek a kontrasztos fekete-fehér képek. Rossen New York-i helyszíneken forgatott, a statisztériát valódi arcok alkotják. A svindler hatalmas kritikai- és közönségsikert aratott, holott 1961-ben kifejezetten provokatív alkotásnak számított. Az erejéből a film azóta sem veszített és ma már hamisítatlan klasszikusnak számít. A film és a könyv nemcsak a biliárd népszerűségét lendítették fel, de Tevis fiktív karaktere, Minnesota Fats is önálló életre kelt. A profi játékos Rudolf Wanderone olyan sikeresen átvette a becenevet, így később tévesen már őt tartották a figura ihletőjének.

Tevis közel negyedszázad után továbbgondolta Eddie Felson történetét. Egyszerre tragikus és szép, hogy a pályaindító regény kései folytatása az író utolsó regénye lett. A pénz színe Tevis halálának évében, 1984-ben jelent meg és érdekesen szövi tovább A svindler drámáját. Bő húsz évvel vagyunk a nagy Felson-Fats meccs után. Eddie épp válófélben, kénytelen eladni a régi fényét vesztett biliárdtermét és próbálja kitalálni, merre tovább. Mai szóhasználattal akár életközepi válságnak is nevezhetnénk a helyzetét, ám az ötvenes férfi nemcsak az öregedéssel kénytelen szembenézni. Eddie körül természetes közege szűnik meg a szalonok füstös mikroklímája, a nagynevű játékosok tűnnek el.

A pénz színe ráérősen kacskaringózó szöveg, éles ellentétben A svindler szikár töménységével, ám épp ezért izgalmas folytatása és különös párdarabja az energikus fiatalkori regénynek. Eddie Felson útkeresése egyszerre olvasható az öregedésről szóló ráérős vallomásként és az örök játékos optimista természetrajzaként. Tevis nagyon aprólékos portrét fest a főszereplőjéről, miközben a biliárdos szubkultúra tanulságos változását is megörökíti. A változások elől Eddie Felson kezdetben a múltba menekül, bemutató meccsekre hívja egykori ellenfelét, akit ezúttal képtelen legyőzni. A biliárdasztal mellett a floridai nyugdíjasok életét élő Minnesota Fats újra a régi fényében tündököl, a játéka finom eleganciáját azonban csak maroknyian értékelik. A plázákban és parkolókban lebonyolított meccsek közvetítését még egy jelentéktelen közép-nyugati tévécsatorna is visszadobja.

A szimbolikus dupla vereség után Eddie ezúttal is megismerkedik egy nővel. Az egyetemi titkárnő bevezeti a férfit a közép-nyugati város értelmiségi társaságába és Eddie újra felfedezi, milyen kiválóan ért az emberekhez. A pár mindezt kihasználva belekóstol a műkereskedelembe és próbál valamiféle hétköznapinak tekinthető életet felépíteni. A műtárgyak vétele és eladása ugyanúgy működik, mint a tétek felhajtása. A professzorokkal való csevegés is csak szélhámosság, a játék nélkül ezek a készségek azonban csak mérsékelten pumpálják az adrenalint. Eddie végül kénytelen azzal szembesülni, az egyedüli és kizárólagos terepe a biliárd szűk, mégis végtelen univerzuma.

Tevis érzékletesen írja le, ahogyan a férfi újrakárpitozza az egyetemi menza szomszédságába száműzött biliárdasztalokat. Féltve őrzött belga kárpitot használ és a legapróbb részletekre is odafigyelve, nagy műgonddal dolgozik. A betévedő diákok azonban még csak észre sem veszik a különbséget. Ráadásul maga a biliárd is megváltozott. A stratégiára és játéktudásra nagyban építő straigh pool helyett a jóval gyorsabb és látványosabb 9-es pool a divat, ahol tiszta szerencsével is győzhet valaki. Az új játékosok és svindlerek a pia helyett kokaint tolnak, a kezdőlökést pedig mindig hatalmas erővel kell végrehajtani. Ebben a közegben a finomságával Eddie nem sokra megy. Újra kell tanulnia a játékot.

A pénz színe nem siratja a régi dicsőséget és nem fullad hamis nosztalgiázásba. Eddie Felson felméri a helyzetet és Minnesota Fats tanácsát követve újra belefog abba, amihez a legjobban ért. Szemüveget csináltat és világvégi kocsmákban kezdi, majd Nevada felé veszi az irányt, ahol országos bajnokságot rendeznek. A regény utolsó negyede végül visszatér A svindler nyomvonalára, de a füstös szalon helyett Eddie egy hatalmas kaszinókomplexumban keresi a megváltást. Ez a templomszerű tér is mesterségesen ki van szakítva a hétköznapokból. Nincsenek éjszakák és nappalok, csak süppedős szőnyegek, mesterséges fény és a szerencsejáték hangjai. A férfi valósággal újjászületik a természetes közegében. Meccsről meccsre jobban érzi a játékot és visszanyeri a magabiztosságát. Eddie Felson hazatalált.

Tevis nem véletlenül indítja messziről a történetet és jár be igen kacskaringós utat. Míg A svindler a csúcsra vezető út ellentmondásait veszi sorra, A pénz színe a tehetség örök tüzéről beszél. Tevis értelmezésében a biliárd művészet, az asztal az üres vászon, a nagy márványtömb, ami magában rejti a hajszolt remekmű, a tökéletes játék lehetőségét. A megszerzett tudás és tapasztalat elrepíthet egy bizonyos szintre, de ahhoz a bizonyos győzelemhez szükség van az isteni szikrára.

Az öregedő Eddie Felson arra döbben rá, a tehetség elől nincs menekvés. A férfinak nagy kerülőket kell tennie, míg végül megérti, legyűrhetetlen szenvedélye valójában nem a biliárdról szól. Hanem arról, amit a biliárd jelent a számára. A kaszinó szent csarnokában újra szakrális kapcsolatba kerül a játékkal és azon keresztül önmagával. Míg A svindler pontosan ragadja meg azt a kiábrándító ürességet, amit a nagy álom katarktikus megvalósítása után érzünk, A pénz színe a bölcsesség és megbékélés felé mutat.

A regényből maga Walter Tevis is készített egy forgatókönyvet, a forrásművet adaptáló Martin Scorsese végül szinte semmit nem használt az írótól. Az 1986-os filmet a címen és a főszereplőn kívül jóformán semmi sem fűzi Tevis írásához. A pénz színe Felson mellett két másik karakterre, a fiatal biliárdzsenire és annak barátnőjére koncentrál. Eddie felismeri Vincentben a tehetséget, de a huszonéves srácban nyoma sincs az alázatnak és eleganciának. Scorsese folyamatosan két világot, a régi iskolát és az új időket ütközteti, háttérbe szorítva Felson ötödik ikszes útkeresését. A pénz színe egyértelmű előképe a Nagymenők, a Casino és Az ír letűnt dicsőségeket megéneklő eposzainak, de Tevis írói világához vajmi kevés köze van.

Eddie Felson és a teremtője között nemcsak annyi a hasonlóság, hogy az író is művelte és csodálta a biliárdot. Hőséhez hasonlóan ő is úgy érezte, a valódi tétek komolyabb teljesítményre sarkallják. Negyvennyolc évesen Tevis feladta biztos egyetemi állását, hogy teljesen az írásnak szentelhesse magát. Másik játékos hőse, A vezércsel sakkzsenije azonban még Felsonnál is közelebb állhatott hozzá. Beth Harmon indulását és függőségét Tevis nagyon pontosan ismerte, gyerekként ugyanis ő is árvaházba került, ahol erős gyógyszerekkel kezelték. Az árván maradt kislány útja a sakktábláig, illetve a konkrét és szimbolikus győzelemig jóval sötétebb és meredekebb, mint a biliárdszalonok sűrű dzsungele. A vezércsel egyszerre ötvözi magában A svindler fajsúlyos és lendületes stílusát, illetve előlegezi meg A pénz színe nagy íveket és időtávokat átfogó nézőpontját.

A regény eredeti címe, a kedvelt sakknyitást jelentő The Queen’s Gambit egyszerre utal Beth több értelmű királynővé válására, illetve az ezzel járó súlyos áldozatokra. Beth egy férfiak uralta világba tör be, de számára a sakk nemcsak menedék és szenvedély, hanem létkérdés is. Az árvaház rémisztő sivárságát a sakklépések végtelen lehetőségei, az emberi kapcsolatok kiszámíthatatlanságát a hatvannégy kocka biztonsága ellensúlyozzák. Beth a játék nélkül élőhalott, a játék azonban egyre nagyobb szellemi energiákat követel tőle. A meccsek szépsége és intenzitása csak a szint növelésével tartható fenn. Az újabb dózisok törvényszerűen egyre nagyobb űrt hagynak maguk után, amit a lány nyugtatókkal és alkohollal kompenzál. Az árvaság motívumával ráadásul a játékszenvedély is extra dimenziót kap, hisz Beth szeretethiányát a sakk segítségével elégíti ki. Eddie Felsonnal ellentétben a játék Beth életének minden területét uralja, a sakk a lány szinte minden emberi kapcsolatát meghatározza.

A vezércsel az uralkodó korszellemet tükrözve nem mozifilmként, hanem hét epizódból álló sorozatként került mozgóképre. Tevis annak idején komoly figyelmet keltett regényével közel harminc éve birkóznak a filmesek, de a szöveg eddig ellenállt. Az extrovertált értékeket jutalmazó Egyesült Államokban az alapvetően magányos és befelé forduló sakk soha nem volt igazán népszerű, a regény főhőse pedig egy árván maradt gyógyszerfüggő lány. A Charles Dickens szellemét idéző fordulatos karriertörténetből nehéz bármit kihúzni, a különféle függőségek és személyes tragédiák szintén szétszálazhatatlanok. A csillapíthatatlan tartaloméhség és az új idők szele azonban produceri szempontból is vonzóvá tette Beth Harmon alakját, illetve a több órára elég alapanyagot. A Netflix és az alkotók számára is meglepő sikerhez azonban a tomboló pandémia is nagyban hozzájárult.

Talán mindennél többet elárul Walter Tevis történetmesélői képességeiről, hogy a hét részes sorozat gyakorlatilag szóról szóra emeli át a nagyjából háromszáz oldalas regényt. Az izgalmas epizódok valódi szerkezeti változtatások nélkül is működnek, a kifogásolható dramaturgiai megoldásokat pedig éppen a sorozat alkotói eszközölték. Az apró betoldások, változtatások és hangsúlyeltolódások egyértelműen tompítani hivatottak a regény sötétebb tónusát, ám Tevis komplex szövetébe nem lehet büntetlenül belenyúlni. A vezércsel hű és igényes adaptáció, mely épp annak ellenére működik, hogy itt-ott megpróbálták erőszakkal netflixesíteni.

Védhető persze, hogy a nagyobb közönségsiker kedvéért, a komformizmus parancsának engedve a közös maszturbálást kikényszerítő fekete tinédzser alakja kedves barátnővé szelídül. Az azonban már kevésbé érthető, miért bukkan fel ez a lány a semmiből Beth élete mélypontján, miközben a regényben a másnaposan fetrengő hősnő hívja fel, segítségért könyörögve. Hasonlóan igazolható döntés a könyvben tökéletes homályban hagyott szülői sors visszaemlékezős megmutatása, a sorozatba írt francia manöken azonban már Tevis sziklaszilárd struktúráját veszélyezteti. A fontos párizsi meccsen Beth ugyanis élete legjobb játékát nyújtva kap ki, ezért érthető a későbbi összeomlása. A sorozat alkotói azonban azt akarják elhitetni a nézővel, az első nagy tornája előtt Beth inkább feleseket dönt magába egy olyan lánnyal, akivel korábban csak egyszer találkozott. A fontos vereség így súlytanná válik, a karakter hitelessége pedig egyértelműen gyengül.

A legkülönösebb persze éppen az, hogy A vezércsel-sorozat takarékra csavarja Tevis harcos feminizmusát. A regényben ugyanis Beth folyamatosan szóvá teszi, miért nőként kezelik és nem sakkozóként. A riporterek visszatérő kérdése, milyen érzés nőként létezni ebben a férfiak dominálta világban, de arról soha, milyen kiváló sakkozónak lenni. A sorozat maga is beáll ebbe a sorba, hisz Beth csodálatos ruhakölteményekben jelenik meg. A lány irigyli a francia modell szépségét, a széria pedig azt sugallja, a szépség és a divat az önismeret fokmérője, ami éles ellentétben áll Tevis regényével. A sakk intellektuális izgalmai és az aprólékosan kidolgozott meccsek persze nyilván nagyon keveseket érdekelnének, a lány egyre nagyobb sikerét így a szebb bútorokkal és a kifinomultabb ízléssel próbálják érzékeltetni. Tevis története egyébként távolról Bobby Fischer életútját követi, az író azonban épp azért választott női főhőst, mert könyvével az okos nők előtt akart fejet hajtani. Beth ráadásul nemcsak intelligens, de az intelligenciáját habozás nélkül használja, ami sajnos még manapság sem feltétlenül magától értetődő döntés.

A Netflix akaratlanul is tökéletesen időzített. A férfiak világában érvényesülő fiatal lány felnőtté válása nyilván aktuális, de talán ennél is fontosabb a szimbolikus játszma központi motívuma. A világjárvány kiszámíthatatlan és rémisztő realitásában a sakk biztonságába menekülő Beth történetére nyilván sokkal erőteljesebben rezonálunk. Ahogyan a képlékeny valóság elől ő is a szigorúan szabályozott lépések csodálatos birodalmába merül, úgy mi is hasonló kiutakat, legalább pillanatnyi enyhüléseket keresünk. Nem véletlen, hogy a sorozat sokmilliós nézettsége mellett a sakk-készletek eladásai, az online kurzusok és játékoldalak népszerűsége is megugrott. Az univerzális értelemben vett játékra most nagyobb szükségünk van, mint valaha.

Walter Tevis regényeiben a győzelem mitikus fogalom. A sakktáblának és a biliárdasztalnak egyértelmű határai, átlátható és állandó szabályai vannak. A lehetséges kombinációk száma hatalmas ugyan, de véges. Bár Beth és Eddie látszólag az ellenfelekkel mérkőznek, valójában magányos játékot űznek. A tökéletes játszmát hajszolják, a hibátlan lépéseket és lökéseket, amihez az ellenfél csak csendben asszisztál. Hőseink a saját korlátaikkal és függőségeikkel küzdenek, a tehetségük mégsem engedi, hogy kiszálljanak. A vágyott győzelem elérése épp azért annyira keserű, mint amennyire édes, hisz ezekben a pillanatokban döbbennek rá, hogy végig önmagukkal harcoltak. Majd arra is ráébrednek, hogy ez a háború örökké fog tartani. Magányos vesztesek és heroikus győztesek egyszerre.

 

A VEZÉRCSEL (The Queen’s Gambit) – amerikai, 2020. Kreátor: Scott Frank és Allan Scott. Írta: Walter Tevis regényéből Scott Frank. Kép: Steven Meizler. Zene: Carlos-Rafael Rivera. Szereplők: Anya Taylor-Joy (Beth), Chloe Pirrie (Alice), Bill Camp (Shaibel), Marielle Heller (Alma), Moses Ingram (Jolene), Thomas Brodie-Sangster (Benny), Marcin Dorocinski (Borgov). Gyártó: Flitcraft / Wonderful Films. Forgalmazó: Netflix. Feliratos. 7 x 60 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2021/03 48-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14843