Kim Ki-Duk

Kim Ki-duk (1960-2020)

Az erőszak örvényében

Vincze Teréz

Nehéz búcsú a koreai filmművészet világhírű, de otthon mindvégig kiközösített, majd metoo-botránya miatt hitelét vesztett Kim Ki-duktól.

2020 decemberében koronavírus-fertőzést követően Lettországban hunyt el Kim Ki-duk, a kortárs dél-koreai film nemzetközileg egyik legismertebb alkotója. Karrierje az 1990-es évek második felében indult (első filmje 1996-os), nagyjából egy időben azokkal a rendezőkkel, akik az ezredfordulón a nyugati művészfilmes fesztiválokon csakúgy, mint a műfaji filmek rajongói között feltették a koreai filmet a világ mozitérképére. Ekkoriban indult Hong Sang-soo, Park Chan-wook, Lee Chang-dong, Kang Je-kyu, Kim Jee-woon, Im Sang-soo, Hur Jin-ho, és tőlük alig lemaradva 2000-ben Bong Joon-ho karrierje is. Ezek voltak azok az évek, amikor a koreai filmgyártás elkezdte bebizonyítani, hogy képes túljutni a válságon, amit a megelőző évtizedben a koreai filmes piacnak az amerikai stúdiók előtti megnyitása okozott. A válság leküzdése érdekében kormányzati programok indultak, ahol gyorstalpalókon filmes forgatókönyvírást lehetett tanulni, s új tehetségek felfedezése érdekében számos forgatókönyvpályázatot is kiírtak. Kim Ki-duk az új és friss hangok keresésének ebben az időszakában jutott lehetőséghez. A munkáscsaládból származó Kimet 16 éves korában, a középiskola befejezése előtt, apja kényszerítette, hogy munkába álljon, így sosem szerzett még középfokú végzettséget sem. Különféle fizikai munkákból élt, és a legkülönbözőbb területeken bizonyította átlagon felüli képességeit és kreativitását. Erőszakos apja elől menekülve 22 évesen beállt a koreai haditengerészet legkeményebb fizikai és mentális igénybevételt jelentő alakulatához, éppen akkor, amikor Koreát egy megtorló, durván militarista rezsim uralta az 1980-as évek elején. A haditengerészet megpróbáltatásai után menekülése következő állomása a baptista egyház lett, a papi szemináriumba járt, s prédikátornak készült. A festést, rajzolást fiatal kora óta űzte hobbiként, s ebben az időben kezdett komolyabban elköteleződni a művészet iránt, hogy végül az 1990-es évek legelején megtakarított pénzéből Párizsba repüljön, a festők Mekkájába. Három évet töltött Franciaországban, ahol utcai portrérajzolóként tartotta fenn magát. Az interneten található mindenféle életrajzai előszeretettel tüntetik fel a franciaországi éveket, mint „képzőművészeti tanulmányokat”, azonban formális művészeti tanulmányokat Kim soha, sehol nem folytatott, semmilyen végzettséggel nem rendelkezett, még középiskolaival sem. Miután hazatért Franciaországból a fent említett, a filmipart felpezsdíteni szándékozó kezdeményezések keretében egy hat hónapos forgatókönyvírói kurzuson vett részt, s ettől kezdve ontotta magából a forgatókönyveket, melyeket mindenféle pályázatokra benevezett. Első nagyjátékfilmjét két kezdő és vállalkozó szellemű fiatal producernek köszönhette, akik még arra is hajlandóak voltak, hogy a soha korábban filmkészítést közelről nem látott Kim meg is rendezze a saját forgatókönyvét.

Korai filmjei tulajdonképpen tökéletes megtestesítői a szerzői szubjektivitásnak. Egyfelől betekintést adnak a társadalom peremén élők mindennapjainak megpróbáltatásaiba egy kirekesztő, kegyetlen és erőszakos világban – s ezek a történetek sokszor alapulnak személyes tapasztalatokon, önéletrajzi elemeken. Másrészt szerzői kézjegyének szerves összetevője az a fajta fésületlenség, ami a formális filmes előképzettség hiányából adódik, ugyanakkor teret ad valamiféle különösen friss és egyedi látásmódnak, eredeti vizuális szimbólumteremtő készségnek. Szerzőisége abban is megnyilvánult, hogy élete végéig – összesen 25 filmet rendezett – maga írta valamennyi forgatókönyvét.

Első nemzetközi sikereit, köztük a Velencei Filmfesztivál egy kisebb díját, A sziget (2000) című filmmel aratta, s hamarosan az európai fesztiválok visszatérő sztárszerzője lett.

Koreában viszont mindvégig megkülönböztetett ellenszenv övezte, alacsony származása, iskolázatlansága, a koreai társadalom durva és kirekesztő vonásainak – az országimázst nem éppen jó irányba mozdító – ábrázolása mind-mind ellene dolgoztak. A helyzet furcsa iróniájához tartozik, hogy ezek után mégis ő lett az első dél-koreai rendező, aki a világ három legfontosabbnak tartott filmfesztiváljának (Cannes, Berlin, Velence) mindegyikéről fontos díjakat hozott el: a legjobb rendezés díját 2004-ben Berlinben A szamaritánus lányért, még ugyanebben az évben szintén a legjobb rendezés díját Velencében a Bin Jip – Lopakodó lelkek-ért kapta meg, majd 2011-ben a Cannes-i Filmfesztivál „Un Certain Regard” szekciójának fődíját az Arirang című munkája aratta le. 2012-ben aztán ő lett az első olyan dél-koreai rendező is, aki ezen fesztiválok valamelyikéről először hozhatta el a legjelentősebb elismerést: a Velencei Fesztiválon Pieta című filmje megkapta az Arany Oroszlánt.

A villámgyorsan, kis költségvetésből, saját produkciós cégének gyártásában alkotó rendező karrierje alatt évente legalább egy, de gyakran két filmet is készített, s folyamatosan jelen volt a világ filmfesztiváljain. A magyar közönség a hivatalos moziforgalmazásba elsőként bekerülő nemzetközi sikerfilmje a Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz (2003), majd nem sokkal később a Bin Jip (2004) kapcsán ismerte meg szélesebb körben a nevét. A magyar mozikban Kim tündöklése azonban nem is tartott sokáig, Az íj (2005) és az Idő (2006) bemutatása után a magyar nézők már csak filmfesztiválokon találkozhattak itthon a filmjeivel. Amikor 2020 decemberében érkezett a hír, hogy a nemzetközi hírű koreai rendezőt Lettországban érte a halál, a magyar filmkedvelők jelentős része valószínűleg a fenti filmek nyomán emlékezett elsősorban a nevére. Mivel az utóbbi időben nem játszottak tőle semmit a magyar mozik, nem sok szó esett róla a hazai filmes sajtóban.

A halála most sajnálatos apropót szolgáltat arra, hogy megemlékezzünk róla és munkáiról, azonban sajnos nem csak dicső dolgokra kell emlékeznünk. Kim Ki-dukot ugyanis nem véletlenül érte hazáján kívül a halál. 2018 óta lényegében önkéntes száműzetésben élt, főleg Kazahsztánban és Oroszországban, majd halála előtt három héttel a letelepedés szándékával érkezett Lettországba. 2017-ben a Moebius (2013) című filmjének forgatásán történtekkel kapcsolatban egy színésznő indított jogi eljárást Kim ellen a forgatás során alkalmazott erőszak, illetve szexuális zaklatás miatt. A 2017 őszén kirobbanó Weinstein-botrány, és a nyomában kibontakozó nemzetközi metoo-mozgalom nagy hullámokat vert a koreai szórakoztató iparban is. Egyre többen mertek a nyilvánosság elé állni a sérelmeikkel, melyek nyilvánosságra hozatalától korábban az ügyvédek általában eltanácsolták a panaszosokat. 2017 decemberében a színésznő vádjai nagy figyelmet kaptak, amikor egy sajtótájékoztatón beszélt a forgatáson történtekről és a jogi eljárásról. 2018 elején aztán magasabb fokozatba kapcsolt a metoo Koreában, politikusi fejek is hullani kezdtek, és komoly vádak merültek fel Cho Jae-hyun-nal szemben is, aki Kim visszatérő színésze volt. Mindeközben Kim 2018 februárjában részt vett a Berlini Filmfesztivál Panorama szekciójában Ember, tér, idő és ember című filmjével – a meghívás ténye hatalmas felháborodást keltett és a koreai nőjogi szervezetek tömegesen tiltakoztak a fesztivál ellen, mely – miközben a metoo-mozgalom támogatását hangsúlyozta – mégis egy eljárás alá vont erőszaktevőt hívott meg a programjába. A végső csapást Kim karrierjére Koreában a 2018 márciusában az egyik vezető televíziós csatornán sugárzott tényfeltáró riport mérte. A műsorban több színésznő is súlyos, ismétlődő szexuális zaklatással vádolta meg mind Kim Ki-dukot, mind a filmjeiben gyakran játszó Cho Jae-hyun-t.

Mindez teljességgel véget vetett hazai karrierjének, mindig is utálták, és ezúttal bírálói tényszerűen is igazolva látták ellenérzéseiket, amit a filmjeiben ábrázolt és a koreai kritika által mindig is soknak és indokolatlannak tartott erőszak, valamint az általuk nőgyűlölőnek ítélt ábrázolásmód váltott ki. Ezután Kim Kazahsztánba távozott, ahol Dissolve címmel készítette el utolsó filmjét, melyet 2019-ben az Almati Filmfesztivál mutatott be.

Eddig a szomorú tények, melyek beárnyékolják egy filmrendező pályáját és művészetét, kinek filmjeit tömegek csodálták világ szerte. Darcy Paquet, a Dél-Koreában élő filmkritikus, aki a koreai filmek egyik legismertebb nagykövete a világban, a botrány kirobbanása után azt nyilatkozta, hogy levette Kim Ki-duk filmjeit az általa Koreában tartott filmes kurzusok filmlistájáról. Azt hiszem, ezt hívják „cancel culture”-nek. Én személy szerint nem veszem le Kim-nek azokat a filmjeit, melyeket továbbra is jónak tartok, az általam tanított kurzusok filmlistáiról. Nem ő az első filmrendező, akiről sajnálatos dolgok derültek ki – ilyen alapon én Ingmar Bergmant sem tanítanám többé, akiről elég világosan tudható, hogy nem kicsit és nem rövid ideig szimpatizált a nácizmussal.

A továbbiakban olyan módon veszek búcsút Kim-től – aki nem mellesleg hosszú ideig a kedvenc koreai filmrendezőm volt –, hogy újra végig tekintek munkássága legemlékezetesebb nőalakjain, hogy újra számba vegyem, miért nem gondoltam soha nőgyűlölőnek a nőábrázolását, s hogy megváltoztatták-e lényegesen ezt a nézetemet későbbi botrányos tettei.

Először 2002-ben találkoztam Kim Ki-duk filmjeivel, amikor a Karlovy Vary Filmfesztivál retrospektív vetítésen mutatta be az addig elkészült hét munkáját. Lenyűgözve ültem a filmtechnikai, filmnyelvi szempontból sokszor érdesnek, csiszolatlannak tűnő filmek előtt, melyekből sugárzott a zabolázatlan kreativitás, a vizuális szimbólumteremtés nyers ereje, ami különös hangsúlyt kapott a keveset beszélő hősök gyakori némaságának okán. Az első hét film világképe egyértelmű és tökéletesen egységes volt: a társadalomból kitaszítottak, a marginalizáltak nyomorúsága töltötte meg a történeteket, az embertelen körülmények között nyers erővel túlélni akarók legkevésbé sem kellemes világába kalauzolt minden film. Érezhető volt a személyes indíttatás, az, hogy nem egyszerűen az éppen akkoriban induló „Asia extreme” márka üzleti modelljének része mindez, hanem a koreai társadalom árnyékos oldalán szerzett valós tapasztalatokból építkezik.

Már ebben az első adag filmben volt kettő, melyek kifejezetten női karakterekre koncentráltak, és mint ilyenek, számomra emlékezetes darabjai az életműnek. A Madárkalitka fogadó (1998) Kim harmadik filmje volt, mely először állított a történet fókuszába nőket, és szokásához híven a nők esetén is a társadalom legkiszolgáltatottabb, megbélyegzett tagjainak története érdekelte. A film főhősnője, Jin-a olyan „bent lakó” prostituált, aki egy családi mini motelben nyújt extra szolgáltatást a betérő vendégeknek. Félig-meddig a család tagja, együtt eszik velük, része a hétköznapjaiknak. A férfiak vágyának és kegyetlenségének kiszolgáltatott nő nyomorúságos sorsának bemutatásán túl azonban a film fókusza a prostituált és a család nagyjából vele egyidős lánya közötti véd- és dacszövetség kialakulásának szép és megrázó története. A lány hinni akarja, hogy ő különb a szerencsétlen és kiszolgáltatott prostituáltnál, gyűlöli a fertőt, amit Jin-a barátnője megtestesít, miközben a prostituált munkája finanszírozza, hogy ő iskolába járhasson. A kölcsönös kiszolgáltatottság, a másik nyomorúságának megértése és a felelősség felvállalása a másik ember szenvedéséért számomra továbbra is a női szolidaritás különleges szépségű kifejezésévé teszi ezt a filmet, értékelésem mit sem változott az új körülmények következtében.

A másik viszonylag korai film, mely tulajdonképpen feltette Kim Ki-dukot a nemzetközi fesztiváltérképre és a filmrajongókkal világszerte megismertette a nevét, negyedik filmje, a 2000-es A sziget volt. Legendás történetek keringenek arról, miként lettek rosszul a rafináltan zsigeri érzeteket gerjesztő jelenetek nyomán az újságírók sajtóvetítéseken – és valóban, Kim Ki-duk nagy mestere volt nemcsak a direkt erőszakábrázolásnak, de még inkább a színről-színre meg nem mutatott, inkább csak sugallt testi szenvedésnek. A sziget főhőse is egy nő, aki megint csak – ezúttal inkább valami homályos és megfoghatatlan eredetű – kirekesztettség szimbóluma, aki egy horgásztanyát üzemeltet. Az ízléstelen, durva és erőszakos (főként férfi) vendégeivel szemben egyfajta fenyegető igazságosztóvá válik, tavi szuperhősnővé. A szótlanság, a sokszor a szereplők önmaguk ellen fordított erőszakos tettei megint csak világosan a társadalmi kirekesztettség, a marginális helyzetben az önkifejezéstől megfosztott, tehetetlen és elkeseredett düh megnyilvánulásaként volt értelmezhető, mely sokkal inkább tűnt a nőkkel szembeni bánásmód kritikájának, mint nőgyűlöletnek. Habár a film végső nagy metaforája, mely a zárójelenetben a női testet egy vízen úszó szigetként – amely jól olvasható Korea szimbolikus megjelenítésként is – ábrázolja, elég közel áll a földanya, a meghódítandó szűz föld hagyományos patriarchális sztereotípiáihoz, ám a főhősnő igazságosztó karaktere izgalmasan emeli túl ezen a konvención a filmet.

Néhány évvel később az első igazán jelentős fesztiváldíját is egy „női” filmért kapta. 2004-ben a Berlini Filmfesztiválról a legjobb rendezésért járó Ezüst Medvét vihette haza A szamaritánus lányért. A film két kamaszlány szereplője a világ felfedezése, a tengerentúli utazás iránti vágya beteljesítésének érdekében prostitúcióba keveredik. Az a lányfigura, aki az ötletgazda és a megvalósítás „mocskos” részét magára vállalja, sok tekintetben szimbolikus alak, nem pedig valóságos karakter – amolyan képzelt barát, azoknak a kísértéseknek és fantáziáknak a megtestesítője, melyek a főszereplő lányban zajlanak le. Összességében a film itt is a felnőtt társadalom (s benne főként a férfiak) erkölcstelenségét bírálja, és a szerető és odafigyelő családi környezet hiányának rója fel a naiv kamaszok bajba sodródását.

A szamaritánus lánnyal egy évben készült Bin Jip – Lopakodó lelkek nem kifejezetten női főszereplős film, ám érdekes, hogy a Kim-nél gyakorta felbukkanó szótlan hős, akitől nem áll távol, hogy erőszakos tettekkel osszon igazságot, ezúttal egy nőt próbál kimenteni a családon belüli erőszak fogságából. A film végső kicsengése ismét csak társadalomkritikai jellegű, hiszen azt mutatja, hogy a hatóságok korruptak és nem képesek megvédeni a gyengéket és kiszolgáltatottakat, azok csak egy elképzelt valóságban találhatnak menedéket.

Következő, jelentős női figurát felvonultató filmje a 2005-ös Az íj, melynek női hőse számomra ismét csak nem a nőgyűlölet, mint inkább a férfiak vágyaival és birtokló elnyomásával szembeforduló erős, okos, ugyanakkor érzékeny és empatikus nőfigura megtestesülése. A férfitársadalom szexuális birtoklási vágyával sikeresen fordul szembe ez az elsőre a szent és naiv szűz sztereotipikus karakterének tűnő figura, és válik harcos amazonná. A film – mint Kimnél oly sokszor – sok-sok mesei jellegű absztrakcióval dolgozik, a szimbolikus szereplők és a meséket idéző fordulatok, a jövendőmondás motívuma mind mesehősökhöz teszik hasonlóvá a szereplőket – és ebben a mesében a nő végül is győztessé, a gonosz erőket legyőző, ugyanakkor empatikus amazonná válik.

A 2006-os Idő női hőse tulajdonképpen negatív figura, hisztérikus, saját bizonytalanságát és nehezen megragadható elégedetlenségét szürreális módon, külsejének plasztikai műtéttel történő átalakításával kívánja megoldani. A plasztikai műtétek Möbiusz-szalagként egymásba csavarodó végtelen sorozata azonban az én értelmezésemben e filmben megint csak elsősorban egy társadalomkritikai gesztus szimbólumokba öltöztetése. Dél-Koreában, ahol a lakosságszámra vetített plasztikai műtétek száma a legmagasabb a világon, nyilvánvalóan adódik, hogy ez a jelenség és annak megjelenítése nem a nőket kritizáló gesztus elsősorban (különösen, hogy a filmben férfi is végeztet plasztikai műtétet), hanem annak a társadalomnak a kritikus rajza, melyben a szépség, a valamiféle norma szerint elgondolt esztétikum ideájának való megfelelés kényszere a személyiséget megnyomorító, romboló hatású társadalmi anomália.

A Lélegzet (2007) női főhőse szintén a körülmények áldozatának látszik, aki az őt megcsaló férj elleni lázadásként választja az önkifejezés radikális formáját, amikor egy halálsoron lévő elítélt felvidításában találja meg új küldetését. Az a gesztus, hogy a nőfigurát a saját, érzelmileg nyomorúságos helyzetéből kitörni vágyás éppen a börtönbe, egy halálra ítélthez vezeti, megint csak jól olvasható úgy, mint a nőkkel szembeni társadalmi elvárások korlátainak áttörhetetlenségét szimbolizáló gesztus.

Az életmű második felében kevesebb a jól megrajzolt, izgalmas nőfigura – habár emlékezetes bosszúállót még találunk a Pieta (2012) című filmben. Ezzel a filmmel Kim Ki-duk felért karrierje csúcsára, elnyerte a velencei Fesztivál fődíját, az Arany Pálmát. Innen kezdve kevésbé érdekes, sőt néha kifejezetten önnön, extremitást súroló gesztusainak paródiájába forduló (Moebius, 2013) filmeket készített, melyeket egyre kevesebb lelkesedéssel néztem. A zaklatási botrány kirobbanásának idején a Berlini Fesztiválon bemutatott Ember, tér, idő és ember (2018) című filmjét nézve (halála előtti utolsó filmjét, a Kazahsztánban forgatott Dissolve-ot, mely a hírek szerint egy női doppelgänger-történet, egyelőre nem sikerült megszereznem) próbálom magamban elválasztani a botrány tényét és a film tartalmát. Nem nagyon lehetséges. A téma ugyanis pontosan a többszörös, embertelen, öncélú, látványossággá tett nemi erőszak. A film nehezen értelmezhető másként, mint a nemi erőszak perverz apoteózisa, mely a pusztulásba rohanó világ megmentését, az új világ születését a nemi erőszakból vezeti le. Félelmetes, undorító és hihetetlen, hogy éppen egy ilyen filmet készített éppen ekkor. Olyan, mint egy látványos és hivalkodó beismerés, egy példamese arról, hogy a világot a nemi erőszak menti meg. Sőt, az új világ benépesítése csak az incesztuózus nemi erőszak révén válhat lehetővé. Valójában nem értem, hogy ezt a filmet miképpen válogathatta be a Berlini Fesztivál bármelyik szekcióba. Határozottan úgy érzem, hogy nem az erőszakvádak tudata láttatja velem másként ezt a filmet. Hiszen a fentebb tárgyalt korai filmek nőalakjait továbbra is lenyűgöző, érdekes és emlékezetes figuráknak tartom. Egy nagyszerű képzelőerővel és vizuális történetmesélő tehetséggel rendelkező, egyéni és izgalmas alkotó filmes teremtményeinek, akiről később kiderült, hogy nem volt jó ember. Azonban az értékes filmjeit én továbbra sem látom másként, mint tíz évvel ezelőtt, úgyhogy nem is törlöm azokat egyetemi kurzusaim filmlistájáról. Kim Ki-duk, nyugodj most már békében!

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2021/03 38-41. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14835

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -