KritikaWonder WomanSzupermodellVarró Attila
Újabb szuperhősnő végezte a kifutón.
Árulkodó statisztikai tény, hogy az amerikai
szuperhős-képregények legtöbb mozifilmes feldolgozásával rendelkező női
figurája az a Lois Lane, aki ugyanakkor a műfaj leghíresebb „bajba jutott hölgy”
karaktere – nagyjából kétszer annyi élőszereplős alakban jelent meg eddig, mint
a második helyre szorult Macskanő csalárd femme
fatale-ja, aki még az összes vászonfőszerepet kapott antihősnő-társával
együtt sem kerülhetne túlerőbe, Barb Wire-től Elektrán át Aeon Fluxig. A
pozitív szerepmodellként szolgáló klasszikus szuperhősnők mindeddig csupán egy Supergirl-filmet tudtak felmutatni –
miközben a DC-univerzum legendás szentháromságának egyik tagja immár 1941 óta
egy harcos amazon, akit alkotója szándékoltan feminista elveket követve
teremtett meg (sőt a 70-es években a mozgalom címlaplánya lett belőle). A
pszichológus William M. Marston Wonder Womanja komoly revíziót jelentett a korabeli
comics-felhozatalban: mitológiai
eredetű hősnője mentes volt férfitársai családi traumáitól, harcát csupán
idealizmusa motiválta, a fizikai erőszak mellett gyakran bevetette az empátia
és meggyőzés fegyverét, ráadásul épp oly könnyed következetességgel mentette
meg epizódról epizódra az érte epekedő pilótaifjút, mint bármelyik tesztoszteron-titán
a pihegő kishölgyeket. Bő 75 éves pályafutása során a Wonder Woman/Diane Prince
páros nem csak komoly példányszámokat produkált, de az egyik legsikeresebb szuperhős-tévésorozat
büszke hősnője (az 1975-78 közötti Lynda Carter-széria) és az 1973-as Super Friends óta megkerülhetetlen
alakja a DC-rajzfilmeknek. A 2017-es első
nagyjátékfilm-adaptáció ennek fényében jelentős esemény a műfaj történetében –
és nem csupán gender-szempontból (mihez kezd Hollywood egy olyan
szuperhősnővel, aki nem törvényen kívüli tagadója a patriarchális
felépítménynek, hanem több ezer éves hátterével inkább egyfajta matriarchális
előzménye). Legalább ilyen merész reményekkel kecsegtetett a zsánerrevíziók
terén is: az elmúlt tíz év kísérletező hullámában felszínre kerül-e a rejtélyes
sajátosság, amely idáig vászon-száműzetésre ítélte a Csodanőt, és egyediségének
ereje kiemeli-e a zsánert a kötelező nyári tömegpusztítások örvényéből.
A nemes küldetésre
kiszemelt Patty Jenkins rendezőnő (aki Aileen Wuornousról szóló debütjében úttörő
módon írta felül a sorozatgyilkos-filmek szabálykönyvét egyfajta leszbikus
szerelmi melodráma mentén átértelmezve Rém-történetét)
problematikus viszonyát a szuperhős műfajjal pontosan mutatja az a szerelmi
háromszög, amely az alapműben a független, férfitagadó temüszkirai főhősnő, a
szerény-szerelmes titkárnő alteregó és a daliás hadnagy között működik. Egyfelől
erőskezű megmentőként kellene érvényes, kortárs szuperhősnőt állítania a
Nolan-féle Sötét Lovag és az anarchista Deadpool-banda mellé, ugyanakkor alá is
kell rendelnie magát a DC-univerzumépítés férfi-orientált műfajsajátosságainak,
legyen szó rombolás-esztétikáról, digitális akciókoreográfiáról vagy a rendíthetetlen
polarizáltságról. Jenkins végig Diane Prince marad ebben a párkapcsolatban,
feltehetőleg annak a kockázatkerülő stratégiának jegyében, hogy a női
nézőtábort is megilleti egy ugyanolyan
szuperhős-film, mint amilyet a férfiak kapnak, amúgy csajfilmesen megfűszerezve
némi pikantériával, ruhapróbálgatással, szétplasztikázott ellenlábassal és
vicces duci barátnővel – ami ellen bizonyára a férfiközönség sem fog
tiltakozni, főleg ha a pilóta 75 év után végre elnyeri álmai Csodanőjét és passzív,
hölgysegítségre szorult elődeivel szemben az első összecsapástól az utolsó
heroikus hőstettig bizonyítja tökösségét. Miközben az újdonsült női akciófilmek
(Haywire, Halálbiztos, Atomszőke)
bátran társítanak valódi fizikai teljesítményeket hősnőikhez, Csodanő
reménytelenül ott ragad a CGI-rajztáblákon; míg Charlize Theron, Cate Blanchett
vagy akár Helen Mirren fél kézzel hozza a női erő(szak) hiteléhez szükséges
karizmát, Gal Gadot szépséges amazon-barbiját még a saját szövege is legyűri; a
történet érdes hiteleségét szolgáló világháborús kontextus pedig nem több üres
képeskönyv-illusztrációnál suta anakronizmusokkal és karikatúra-antagonistákkal.
Ennek a szomorú műfaji kudarcnak és sivár felszínességének legfőbb demonstrációja
éppen a film emblematikus Nagy Átváltozása (lásd a tévésorozat híres pörgését),
amely során a hősnő úgy vonul végig lassított felvételen, dögös zenére a
golyózáporos senkiföldjén, akár egy domina-divatbemutató kifutóján: feminin szuperhős-szerepmodell
helyett fétikus szupermodellként.
WONDER WOMAN (Wonder Woman) –
amerikai, 2017. Rendezte: Patty Jenkins. Írta: Zack Snyder és Allan Heinberg.
Kép: Matthew Jensen. Zene: Rupert Gregson-Williams. Szereplők: Gal Gadot
(Diana), Chris Pine (Trevor), Danny Huston (Ludendorff), David Thewlis
(Patrick), Rachel Pickup (Fausta). Gyártó: Warner Bros / DC Entertainment.
Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált.
141 perc.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 6 átlag: 6.17 |
|
|