Film / RegényWar MachineSzereptévesztésBaski Sándor
David Michôd filmjének fókusza épp olyan bizonytalan, mint az afganisztáni ISAF-misszióé.
Az Egyesült Államok történetének leghosszabb
háborúja egyben a legfeleslegesebb is. 2001 októberében, a szeptember 11-i
terrortámadásokat követően Bush elnök annak ellenére szállta meg Afganisztánt,
hogy az arab ország nem vett részt a merényletek kivitelezésében, a 19 elkövető
között pedig egyetlen afgán állampolgár sem volt. Az invázió nem érte el a
célját, Oszáma bin Ládennek nyoma veszett, az amerikai egységek, 43 másik
ország haderejével kiegészülve, mégis Afganisztánban maradtak egészen 2014-ig.
Mit lehet kezdeni egy
olyan háborúval, ahol nem világos, ki az ellenség, és azt sem lehet
megállapítani, hogy mi számít győzelemnek? Tekintettel a szituáció
abszurditására, védhető döntésnek tűnt a Brad Pitt vezette Plan B
Entertainmenttől, hogy Michael Hastings tényregényét az amerikai háborús filmek
heroikus-drámai vonulata helyett A 22-es
csapdájával fémjelezett szatirikus hagyományok jegyében adaptálják. Stanley
McChrystal története ideális alapanyag: a kompromisszumokat nem ismerő,
keménykezű tábornok 2009 júniusi kinevezését követően mindössze egyetlen,
diplomáciai játszmákkal és konfliktusokkal terhelt évet tölthetett az ISAF
(Nemzetközi Biztonsági Közreműködő Erő) élén, bukását pedig példátlan módon egy
Rolling Stone-os portrécikk okozta.
A Coen testvérek ebből az
alapanyagból az Égető bizonyíték
párdarabját forgatták volna le, és mintha David Michôd is az ő kottájukból
szeretne dolgozni. A War Machine-t
forgatókönyvíróként is jegyző ausztrál rendező a szereplők és az alaphelyzet
bemutatását a narrátorra bízza – a nem túl kifinomult dramaturgiai megoldásért
csak az ad részben felmentést, hogy a játékidő felénél maga az elbeszélő (a
Rolling Stone újságírója) is belép a történetbe. Michôd biztosra megy, a regény
legfontosabb megállapításait felmondatja a szereplőkkel is, filmje nem hagy
kétséget afelől, hogy az afganisztáni háború elsősorban politikai PR-akció,
ahol a győzelem elvi és gyakorlati lehetetlensége miatt az egymást váltó katonai
vezetőknek csak a kármentés feladata jut.
McChrystal, illetve a róla
mintázott Glen McMahon tábornok is bukásra van ítélve, figurája attól izgalmas,
hogy nem akarja vagy tudja a politikai vezetők cinizmusát magáévá tenni. Az
agresszorokat képviseli, de valójában áldozat ő maga is. Makacs együgyűsége és
korszerűtlensége árnyaltabb ábrázolásmódot érdemelne, és a Michôd által írt
karakter alkalmas is lenne a biopic-es megközelítésre, Brad Pitt azonban nem
főszereplőként, hanem karakterszínészként van jelen. Elrajzolt, túljátszott
figurája az Égető bizonyítékból vagy
a Becstelen brigantykból nem lógna ki, itt azonban egyedül ő és
a Karzai elnököt alakító Ben Kingsley viselkedik úgy, mintha egy kétórás
Saturday Night Live-szkeccsben venne részt – a többi színész manírok nélkül
dolgozik.
A felelősség nem egyedül Pittet
illeti – bár producerként és gyártóként nyilván nagyobb beleszólással bírt –,
Michôd sem tudott dönteni a szatirikus és a realistább megközelítés között. Komédiának
maszkírozza filmjét, de adós marad a gegekkel, ahhoz viszont túl visszafogott
és óvatos, hogy állításai valódi súlyt kapjanak. A pályanyitó családi bűndrámájával
(Animal Kingdom) és a hasonlóan
markáns Mad Max-átiratával (Országúti
bosszú) a szerzői státuszra bejelentkező rendező itt sem az
atmoszférateremtő képességét, sem a vizuális érzékét nem kamatoztatja. A precíz
bérmunkásból csak egy-egy pillanatra bújik elő a kézműves filmes, amikor
sikerül felvillantania az embert a karikatúra mögött. Ilyen epizód a tábornok
és felesége (Meg Tilly) találkozása – a köztük feszülő kínos csend sokkal
beszédesebb, mint bármelyik, regényből átemelt tételmondat –, és hasonlóképpen
hatásos az az eligazításjelenet, ahol egy tengerészgyalogos (Lakeith Stanfield)
hangot ad saját és bajtársai tehetetlenségének.
Jelentős aránytévesztései
ellenére is komoly fegyvertény a War
Machine létezése. A Sziriana, a Bőrnyakúak, a Hazugságok hálójában, Az
áruló és a Zöld Zóna példáját
követve újabb film tanúsítja, hogy Hollywood képes az erkölcsi skrupulusok
által kevéssé kötött amerikai (kül)politika lelkiismereteként funkcionálni –
még akkor is, ha a mozivásznak helyett ezúttal „csak” a kisképernyőkig jut el.
WAR MACHINE – amerikai, 2017.
Rendezte: David Michôd. Írta: Michael Hasting könyve alapján David Michôd. Kép:
Dariusz Wolski. Zene: Warren Ellis és Nick Cave. Szereplők: Brad Pitt
(McMahon), Anthony Hayes (Duckman), Emory Cohen (Dunne), Topher Grace (Little),
Anthony Michael Hall (Pullver). Gyártó: New Regency / Plan B Entertainement.
Forgalmazó: Netflix. 122 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2 átlag: 6.5 |
 |
|
