KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
   2017/július
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: És az óra ketyeg Történelmi filmek, átmeneti idők – 2. rész
• Morsányi Bernadett: Szenvedély a celluloidon Beszélgetés Magyar Dezsővel – 2. rész
• Várkonyi Benedek: A látható történet A nevezetes névtelen
• Várkonyi Benedek: Az élet bölcsésze Beszélgetés Katona Zsuzsával
• Csákvári Géza: „Megmutatjuk a félelmeinket” Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Kránicz Bence: Magyarország szuperhőse Jupiter holdja
CANNES
• Gyenge Zsolt: Kabardok a Croisette-en Cannes
A FANATIZMUS KORA
• Győri Zsolt: Határtalan korlátoltság Fanatizmus a filmvásznon
• Rigely Ádám: Határtalan korlátoltság Fanatizmus a filmvásznon
• Szíjártó Imre: Sevdah Szélső értékek a délszláv filmben
A KÉP MESTEREI
• Alföldi Nóra: Perzsia hercege Darius Khondji
ÚJ RAJ
• Roboz Gábor: Megbízható mesélők Zal Batmanglij és Brit Marling
SZÍNÉSZLEGENDA
• Gervai András: „Ártatlan, mint egy ragadozó” Marlene Dietrich
• Huber Zoltán: Hidegvér és irónia Roger Moore (1927 – 2017)
KÍSÉRLETI MOZI
• Szalay Dorottya: Politika és erotika Testképek
KÖNYV
• Sárközy Réka: A valóság feltérképezői A befogadó kamera
• Szekfü András: Másképp kellett volna Lehet másképp – Szécsényi Ferenc operatőr
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: A kecske árnyéka Michael Hastings: Az operátorok
• Baski Sándor: Szereptévesztés War Machine
KRITIKA
• Buglya Zsófia: A hullámvasút utasai Mérgezett egér
• Stőhr Lóránt: Meglátta Out
• Varró Attila: Szupermodell Wonder Woman
MOZI
• Baski Sándor: Az óra
• Benke Attila: Elválaszthatatlanok
• Vajda Judit: A sóher
• Sepsi László: K.O.
• Alföldi Nóra: Oltári baki
• Kovács Kata: Romazuri
• Varró Attila: Kisvárosi gyilkosok
• Huber Zoltán: Volt egyszer egy Venice
• Tüske Zsuzsanna: Baywatch
• Margitházi Beja: Swingerklub
• Kovács Gellért: Élesítve
• Andorka György: A múmia
DVD
• Pápai Zsolt: Álmatlanság
• Géczi Zoltán: Gyalog galopp / Brian élete
• Pápai Zsolt: A kék lagúna
• Varga Zoltán: Hudson Hawk

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film / Regény

War Machine

Szereptévesztés

Baski Sándor

David Michôd filmjének fókusza épp olyan bizonytalan, mint az afganisztáni ISAF-misszióé.

Az Egyesült Államok történetének leghosszabb háborúja egyben a legfeleslegesebb is. 2001 októberében, a szeptember 11-i terrortámadásokat követően Bush elnök annak ellenére szállta meg Afganisztánt, hogy az arab ország nem vett részt a merényletek kivitelezésében, a 19 elkövető között pedig egyetlen afgán állampolgár sem volt. Az invázió nem érte el a célját, Oszáma bin Ládennek nyoma veszett, az amerikai egységek, 43 másik ország haderejével kiegészülve, mégis Afganisztánban maradtak egészen 2014-ig.

Mit lehet kezdeni egy olyan háborúval, ahol nem világos, ki az ellenség, és azt sem lehet megállapítani, hogy mi számít győzelemnek? Tekintettel a szituáció abszurditására, védhető döntésnek tűnt a Brad Pitt vezette Plan B Entertainmenttől, hogy Michael Hastings tényregényét az amerikai háborús filmek heroikus-drámai vonulata helyett A 22-es csapdájával fémjelezett szatirikus hagyományok jegyében adaptálják. Stanley McChrystal története ideális alapanyag: a kompromisszumokat nem ismerő, keménykezű tábornok 2009 júniusi kinevezését követően mindössze egyetlen, diplomáciai játszmákkal és konfliktusokkal terhelt évet tölthetett az ISAF (Nemzetközi Biztonsági Közreműködő Erő) élén, bukását pedig példátlan módon egy Rolling Stone-os portrécikk okozta.

A Coen testvérek ebből az alapanyagból az Égető bizonyíték párdarabját forgatták volna le, és mintha David Michôd is az ő kottájukból szeretne dolgozni. A War Machine-t forgatókönyvíróként is jegyző ausztrál rendező a szereplők és az alaphelyzet bemutatását a narrátorra bízza – a nem túl kifinomult dramaturgiai megoldásért csak az ad részben felmentést, hogy a játékidő felénél maga az elbeszélő (a Rolling Stone újságírója) is belép a történetbe. Michôd biztosra megy, a regény legfontosabb megállapításait felmondatja a szereplőkkel is, filmje nem hagy kétséget afelől, hogy az afganisztáni háború elsősorban politikai PR-akció, ahol a győzelem elvi és gyakorlati lehetetlensége miatt az egymást váltó katonai vezetőknek csak a kármentés feladata jut.

McChrystal, illetve a róla mintázott Glen McMahon tábornok is bukásra van ítélve, figurája attól izgalmas, hogy nem akarja vagy tudja a politikai vezetők cinizmusát magáévá tenni. Az agresszorokat képviseli, de valójában áldozat ő maga is. Makacs együgyűsége és korszerűtlensége árnyaltabb ábrázolásmódot érdemelne, és a Michôd által írt karakter alkalmas is lenne a biopic-es megközelítésre, Brad Pitt azonban nem főszereplőként, hanem karakterszínészként van jelen. Elrajzolt, túljátszott figurája az Égető bizonyítékból vagy a Becstelen brigantykból nem lógna ki, itt azonban egyedül ő és a Karzai elnököt alakító Ben Kingsley viselkedik úgy, mintha egy kétórás Saturday Night Live-szkeccsben venne részt – a többi színész manírok nélkül dolgozik.

A felelősség nem egyedül Pittet illeti – bár producerként és gyártóként nyilván nagyobb beleszólással bírt –, Michôd sem tudott dönteni a szatirikus és a realistább megközelítés között. Komédiának maszkírozza filmjét, de adós marad a gegekkel, ahhoz viszont túl visszafogott és óvatos, hogy állításai valódi súlyt kapjanak. A pályanyitó családi bűndrámájával (Animal Kingdom) és a hasonlóan markáns Mad Max-átiratával (Országúti bosszú) a szerzői státuszra bejelentkező rendező itt sem az atmoszférateremtő képességét, sem a vizuális érzékét nem kamatoztatja. A precíz bérmunkásból csak egy-egy pillanatra bújik elő a kézműves filmes, amikor sikerül felvillantania az embert a karikatúra mögött. Ilyen epizód a tábornok és felesége (Meg Tilly) találkozása – a köztük feszülő kínos csend sokkal beszédesebb, mint bármelyik, regényből átemelt tételmondat –, és hasonlóképpen hatásos az az eligazításjelenet, ahol egy tengerészgyalogos (Lakeith Stanfield) hangot ad saját és bajtársai tehetetlenségének.

Jelentős aránytévesztései ellenére is komoly fegyvertény a War Machine létezése. A Sziriana, a Bőrnyakúak, a Hazugságok hálójában, Az áruló és a Zöld Zóna példáját követve újabb film tanúsítja, hogy Hollywood képes az erkölcsi skrupulusok által kevéssé kötött amerikai (kül)politika lelkiismereteként funkcionálni – még akkor is, ha a mozivásznak helyett ezúttal „csak” a kisképernyőkig jut el.

 

WAR MACHINE – amerikai, 2017. Rendezte: David Michôd. Írta: Michael Hasting könyve alapján David Michôd. Kép: Dariusz Wolski. Zene: Warren Ellis és Nick Cave. Szereplők: Brad Pitt (McMahon), Anthony Hayes (Duckman), Emory Cohen (Dunne), Topher Grace (Little), Anthony Michael Hall (Pullver). Gyártó: New Regency / Plan B Entertainement. Forgalmazó: Netflix. 122 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/07 51-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13278