KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
   2017/július
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: És az óra ketyeg Történelmi filmek, átmeneti idők – 2. rész
• Morsányi Bernadett: Szenvedély a celluloidon Beszélgetés Magyar Dezsővel – 2. rész
• Várkonyi Benedek: A látható történet A nevezetes névtelen
• Várkonyi Benedek: Az élet bölcsésze Beszélgetés Katona Zsuzsával
• Csákvári Géza: „Megmutatjuk a félelmeinket” Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Kránicz Bence: Magyarország szuperhőse Jupiter holdja
CANNES
• Gyenge Zsolt: Kabardok a Croisette-en Cannes
A FANATIZMUS KORA
• Győri Zsolt: Határtalan korlátoltság Fanatizmus a filmvásznon
• Rigely Ádám: Határtalan korlátoltság Fanatizmus a filmvásznon
• Szíjártó Imre: Sevdah Szélső értékek a délszláv filmben
A KÉP MESTEREI
• Alföldi Nóra: Perzsia hercege Darius Khondji
ÚJ RAJ
• Roboz Gábor: Megbízható mesélők Zal Batmanglij és Brit Marling
SZÍNÉSZLEGENDA
• Gervai András: „Ártatlan, mint egy ragadozó” Marlene Dietrich
• Huber Zoltán: Hidegvér és irónia Roger Moore (1927 – 2017)
KÍSÉRLETI MOZI
• Szalay Dorottya: Politika és erotika Testképek
KÖNYV
• Sárközy Réka: A valóság feltérképezői A befogadó kamera
• Szekfü András: Másképp kellett volna Lehet másképp – Szécsényi Ferenc operatőr
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: A kecske árnyéka Michael Hastings: Az operátorok
• Baski Sándor: Szereptévesztés War Machine
KRITIKA
• Buglya Zsófia: A hullámvasút utasai Mérgezett egér
• Stőhr Lóránt: Meglátta Out
• Varró Attila: Szupermodell Wonder Woman
MOZI
• Baski Sándor: Az óra
• Benke Attila: Elválaszthatatlanok
• Vajda Judit: A sóher
• Sepsi László: K.O.
• Alföldi Nóra: Oltári baki
• Kovács Kata: Romazuri
• Varró Attila: Kisvárosi gyilkosok
• Huber Zoltán: Volt egyszer egy Venice
• Tüske Zsuzsanna: Baywatch
• Margitházi Beja: Swingerklub
• Kovács Gellért: Élesítve
• Andorka György: A múmia
DVD
• Pápai Zsolt: Álmatlanság
• Géczi Zoltán: Gyalog galopp / Brian élete
• Pápai Zsolt: A kék lagúna
• Varga Zoltán: Hudson Hawk

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Mundruczó Kornéllal

„Megmutatjuk a félelmeinket”

Csákvári Géza

A Bosch-féle pokol járt a fejemben.

A portréfestéstől a táblaképig – röviden így jellemzi Mundruczó Kornél azt az utat, melyet eddig filmkészítőként megtett. A Jupiter holdja kapcsán beszélgettünk, mely a 70. Cannes-i Filmfesztiválon debütált.

 

*

 

A Delta kapcsán azt mondta: portréfestőnek tartja magát. A Jupiter holdja látványvilágát tekintve, ez a jelző ma már biztosan nem alkalmazható.

Nem alkalmazható, a stílus filmről filmre változik, de bárhogyan is változik az alkalmazott filmnyelv, mindig is az ember érdekelt. A Jupiter holdja valóban nem egy németalföldi portré, sokkal inkább egy nagy táblakép ezernyi részlettel. Egyfajta freskó. A Bosch-féle pokol járt a fejemben a maga részletgazdaságával, ahogy az jellemezte a középkort. Az volt az alapvető kérdés, hogy mozgóképeken keresztül képesek vagyunk-e egy ilyen látleletet adni a 2010-es évekről. Mik azok az érzések, melyek bennünk megfogalmazódnak. Távolról nézve a film egészét tekintve, ezek az emóciók tetten érhetők. Ha pedig közelről vizsgáljuk meg, akkor, felfedezhető a benne rejlő részletgazdagság.

Hogyan készíti elő a kompozíciót? Ez mennyiben változott az évek során?

Rajzoltunk most is valamennyit, fotókat is használtunk, de a Jupiter holdjának olyannyira egyedi a látványvilága, hogy szinte lehetetlenség volt referenciapontokat találni. A bonyolult koreográfiákat a munkatársaimmal együtt sokszor a forgatáson készítettük el: a monitor mellett állt Wéber Kata író, Petrányi Viktória producer és Jancsó Dávid vágó. Voltak olyan jelenetek is, amikor a pillanatból, a kamerából, a színészekből és a tömegből kellett kiindulni – ez a metodika leginkább a Johanna forgatásához hasonlított. Ebben a filmben is nagyon bonyolult, de megkomponált koreográfiákat alkalmaztunk. A Deltában aztán Erdély Mátyással rövidebb snittekben dolgoztunk, a Szelíd teremtés – A Frankenstein-terv pedig olyan egyszerű filmnyelvvel működött, mint az ábécé. A Fehér istennél nem volt ilyen értelemben alkalmazott filmnyelv, mert olyan szabadságot kellett biztosítani a kutyáknak, hogy erre nem volt másféle felvételi módszer, mint, hogy berakunk egy zoom-objektívet és tulajdonképpen majdnem dokumentarista módon rögzítjük a jeleneteket. Lehetőségünk volt nagyobb kompozíciókra is, mint például az üres város képe, vagy a zárókép, de elsősorban kézikamerával dolgoztunk, hogy az emberi szereplők jelenetei ne legyenek disszonánsak a kutyákéval. A Jupiter holdjánál vissza tudtam térni a sokkal megkomponáltabb koreográfiákra, legyen szó a repülő vagy akár az átlagos snittekről. Úgy gondolom ez jobban jellemző rám, hamar kitalálom ezeket a snitteket csak legyenek kollegák, akik létrehozzák.

A Jupiter holdja képi világát és atmoszféráját számos kritikus Az ember gyermekéhez hasonlította. Cuarón épp Jancsó Miklóst nevezte meg annak idején inspirációként. A Mundruczó-filmekben is érezzük Jancsó hatását, ezek szerint a kör bezárult?

Jancsó örök referencia számomra, emberileg és szakmailag is. Az is, ahogyan a saját útját járta, és az is, ahogy korát nagyon megelőzve kezdte a műfajokat keverni. Az ember gyermeke pedig jó film. Örülök, ha ilyen filmekhez mérik a műveimet. A pályám során nagyon sok filmeshez hasonlítottak már. Pedig az én életemre talán legnagyobb hatással Rainer Werner Fassbinder munkássága volt. Legalábbis az ő hatása az, mely számomra tudatosan kimutatható. Sokszor szeretnék fassbinderi módon gondolkodni. Ez fontos. Társadalomkritikusnak lenni, felesleges „üzenetek” nélkül; részvéttel provokálni. Létállapotok műfajok keverednek művészetében, és ez nekem sokat jelent. Egy pillanatra visszatérve a Birdmanhez: ez a film szinte megegyezik azzal a játékkal, amit a Johannában alkalmaztunk még 2005-ben. Ugyanazt a „látható” egy snittet csaltuk végig a sötétekkel, mint Iñárritu. Az ember gyermeke pedig ma kultfilm, de amikor kijött, megbukott. Az idő relatív a filmtörténetben: látleletként, mint egyfajta extrém európai vízió lehet, hogy a Jupiter holdja jobban fog tíz év múlva működni, mint ma. Az adott pillanatban politikai módon kellene, hogy működjön, de ennek a filmnek sokkal általánosabb állításai vannak, mint amiket sokan most elvárnak. Hosszabb távra kell terveznie egy rendezőnek.

A Jupiter holdja forgatókönyve úgy kezdődött, hogy valamikor a közeljövőben játszódik. Aztán ez a mondat végül a filmbe nem került be, mert a vízió valósággá vált. Bánja, hogy kihúzta? Ha benn hagyja, lehet, hogy akkor mindenkinek egyértelműbb lenne az alkotói szándék.

Őszintén szólva: nem. A filmben számos olyan elem van, mellyel a történetet eltoltuk a mai Magyarországtól. Alkatilag alkalmatlan vagyok arra, hogy aktuálpolitizáljak, nem hiszek abban, hogy a művészet napi politikával keveredjen. A filmem sem teszi, noha a krízis tényleg időközben utolért minket. Ez nem az én hibám. Felelőtlen döntés lett volna, hogy kukába dobom három év munkáját és nem forgatjuk le a Jupiter holdját. Az én őszinte válaszom a migránsválságra: ez a film. A válasz pedig az, hogy nincsenek válaszaink. Senki sem tudja, hogy mi történik. A létező ideológiákra felhúzott érvelések semmilyen revelatív választ nem tudnak létrehozni és a félelmeket sem enyhítik. Sem a jobb-, sem a baloldali félelmeket. Ha leteszem a voksomat az egyik vagy a másik látásmód mellé, akkor csak a pillanatnak és a társadalom egyik felének csináltam filmet. Ez nemcsak részvéttelen, de leegyszerűsítő is. Én pont ennek a megközelítésnek a komplexitását szeretem, és azokat a művészeket, mint Fassbinder. Ebben a viszonyrendszerben igazán provokatív a film: megmutattuk a minket körülvevő közeget. A félelmeinket és a paranoiáinkat.

A műfajiság először a Szelíd teremtés – A Frankenstein-terv kapcsán fogalmazódott meg a Mundruczó-univerzumban.

Igen, a thriller. Azóta pedig egyre fontosabb számomra a műfajiság. De ez nem jelenti azt, hogy a műfajiságot túlságosan tisztelném vagy szeretném. A tiszta zsánerművekkel sokszor problémám adódik, hidegnek és kiüresedettnek találom őket. A hollywoodi műfajok ugyanakkor elkezdték meghatározni a világot. Tehát épp fordítva van: nem mi kezdtünk el műfajokban gondolkodni, hanem ezek szerint élünk. Szorokin bátran beemelte irodalmába a műfaji elemeket, ez nekem revelatív olvasási élményt okozott: szinte oldalanként változott, hogy puskini realizmusban, szoft-pornóban, thrillerben, horrorban vagy éppenséggel egy szocreál regényben vagyunk. Azt hiszem, elkezdtünk eszerint élni. Amikor történik egy bombatámadás és úgy zajlik le, mint a Batmanben, akkor már mondhatjuk azt, hogy „micsoda perverz gondolat”. Mi is elkezdünk egy manipulált életet élni. A manipuláltság elkerülése pedig az egyes ember személyének a nagy kihívása. Apaként is gondolnom kell erre, amikor saját gyerekeimre tekintek. A műfajiság ezeknek a kliséit is jelenti számomra. Nem akarok krimit vagy akciófilmet készíteni, de csak ezeken keresztül tudom elmondani azt, hogy Hollywood társadalomszervező erővel bír mára. Ez pedig meghatározza a világunkat. A reality show-k nélkül ma Donald Trump nem lenne az Egyesült Államok elnöke. Teljesen devalválódott, hogy kire szavazok és miért. A legamorálisabb is nyerhet: lásd Alekosz.

Akkor ezek szerint néha tévézik.

Persze, hogy tévézek. Újságot is olvasok. Mindig meg is bánom. (nevet)

Szorokin a műveit úgy jellemezte: forradalom ideológiák nélkül. Kifejtené az ő irodalmi szövegei és a Mundruczó-filmek közötti kapcsolat lényegét?

A jég-től kezdődően a regényeiben egy nagyon erős Isten-hiány miatt, erős manipulációval új istenek születnek meg és ezek a folyamatok nem szerveződnek ideológiák köré. Populista világot teremt, melyben Bosch és Breughel világa találkozik a futurisztikus cyber-utópiával. Szorokin igazán profetikus író, látja azt, ami egyre inkább közeledik és vár ránk a közeljövőben, miközben tovább viszi a bulgakovi abszurdot. Számomra a mai realizmus csak ezzel a művészi attitűddel írható el. Az ő látásmódján keresztül jobban értem az engem körülvevő valóságot – elképesztő nagy hatással van rám.

Korábban sokszor dolgozott amatőrökkel, a Jupiter holdja tele van profi színészekkel. A főszereplő pedig egy grúz aktor.

A színészek iránti tisztelet vezérel, még akkor is, amikor tulajdonképpen nem hivatásos aktorokat választok a szerepekre. Hiszen hiába ülök én a rendezői székben, tulajdonképpen ők viszik a vásárra a bőrüket. Merab Ninidzével nagyon régóta szerettem volna együtt dolgozni, nagyon kevés olyan színész van a generációjában, aki képviseli az elveszett értelmiségi archetípusát. Tengiz Abuladze cannes-i nagydíjas Vezeklésében már tizenkilenc évesen bizonyította, hogy pusztán a jelenlétével képes egészen elképesztő történeteket mesélni. Ritka színészalkat – a Mastroianni, Ben Gazzara, Trintignant vonal. Rendhagyó, de ugyanakkor rendkívül sármos. A Jupiter holdjában a karaktere egy igazi szemétláda, egy emberi rom, úgy, ahogy van: nagyon kellett egy olyan valaki, akit mindezek ellenére lehet szeretni és megrendítő nézni a hibáit. Mindemellett a ritmusérzék is fontos: Merab és Cserhalmi Gyuri is olyan, aki zsigerből szervezi a jeleneteidet.

Első nagyjátékfilmje, a szinte költségvetés nélkül készült Nincsen nekem vágyam semmi és a csaknem milliárdos büdzsével forgatott Jupiter holdja között mennyit változott a munkastílusa? Képes volt megtartani az alkotói szabadságát?

Végtelenül kiváltságos helyzetben vagyok Petrányi Viktória producer miatt: nem kellett sosem aggódnom a költségvetés miatt. Persze sosem léptük annyira túl, hogy az adott film ne tudja visszatermelni azt az eladásokból. A Nincsem nekem vágyam semmi esetében, azon túl, hogy féktelen vágy hajtott, hogy filmezzek, semmilyen filmes tudás nem volt még bennem. Csupán annyi, hogy már akkor is néztem a Fassbinder-filmeket és valami olyasmit szerettem volna én is alkotni. Összeállt végül egy kevercs, mely kifejezte a lelkemet. A legtöbb jelenetet egyszer vettük fel és akkor azt gondoltam, hogy ez rendben van. „Minek felvenni még egyszer?” – gondoltam. A végén volt egy montázs jelenet steadycam-snittekkel akkor elcsodálkoztam, hogy háromszor vettünk fel valamit. Ma már nem így van, azt hiszem megtanultam azóta már filmet készíteni. Ez nagyon fontos kihívás volt számomra. Sok „terméket”, mely manapság készül, nem tartok filmnek abban az értelemben hogy kizárólag a filmben hordozza identitását és megismételhetetlen más művészeti műfajokban. Lehet, hogy például jó mozgóképek, de nem ütik meg a klasszikus „cinema” szintjét számomra. Mint például a remek Toni Erdmann: sok mindent kifejezett a maga unikális farce és bulvár szintjén, de nem tekintem mozinak. A kamera előtt történtek dolgok, melyeket filmre rögzítettek és moziban néztünk. Bármikor elő lehetne adni színházban (elő is fogják), a Jupiter holdját viszont képtelenség lenne színházra adaptálni. Egyik legfontosabb kihívása az életemnek, hogy igazi „cineast” legyek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/07 14-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13274