Magyar Műhely

Beszélgetés Magyar Dezsővel – 2. rész

Szenvedély a celluloidon

Morsányi Bernadett

Magyar Dezső az Agitátorokban és a Büntetőexpedícióban a forma szabadságát kereste, Amerikában a tartalom újszerűségére törekedett, diákjainak az önkifejezés bátorságát tanítja.

Főiskolai vizsgafilmjét, a Három lányokat (1968), s az Agitátorokat Bódy Gáborral írta, a Hat brandenburgi verseny forgatókönyvét Dobai Péterrel. Egyszer azt mondta, hogy nincs szüksége forgatókönyvre, elég, ha elolvas néhány mondatot a történetből, s a kivitelezés máris összeáll a fejében. Amerikába érkezése után, Kaliforniában mégis dráma, regény- és novellaíró szakra iratkozott be, később pedig forgatókönyveket írt.

A szükség kényszerített rá. Amerikában nem volt olyan, aki azon a színvonalon lehetett volna a partnerem, mint Bódy és Dobai. Ha el akartam mondani egy történetet, akkor meg kellett írnom, s ez arra kényszerített, hogy tovább fejlesszem a dramaturgiai ismereteimet. Az amerikai film rendkívül hatékony történetmesélő modellt fejlesztett ki. A modern dramaturgia legfőbb vívmánya a dialektikus karakterábrázolás. Az alapvető kérdés, hogy ki, mit akar és miért egy adott pillanatban. Ez egyszerű kérdésnek látszik, de rendkívül nehéz megválaszolni, s a legtöbb rendező képtelen rá, pedig a válasz segít megtalálni az igazi lényegét a pillanatnak. Az érzelmek komplexitása, a sok rétegen át történő éleslátása az emberi motívumoknak a lényege az egésznek. A volt feleségem ismerte Arthur Millert, elég sokat beszélgettem vele dramaturgiáról, mély nyomott hagytak benne Egri Lajos munkái. Sokmindent hoztam magammal Magyarországról, az ELTE-n filozófiát és jogot tanultam, tanulmányoztam Hegelt, Spinozát, Kantot. Elég sokat tudtam a dialektikus gondolkodásról, s ezt valamilyen módon beépítettem a dramaturgiai gondolkozásomba. Valószínűleg ezért tudtam jó forgatókönyveket írni, s persze ezért lehettem vezetője – a Hollywood Reporter rangsorolása szerint – a világ legjobb filmfőiskoláinak, ahol – többek között – David Lynch, Terrence Malick, Darren Aronofsky és Andrea Arnold tanult.

Hogyan került be a Büntetőexpedíció a New York-i Museum of Modern Art gyűjteményébe?

Nem tudom pontosan, de Oberhausenben látták a filmet a francia filmkritikusok, s meghívták a Cannes-i Filmfesztiválra, a Kritikusok Hetére. Összesen hét filmet válogatnak be az egész világról, a díj maga a meghívás. A hetvenes évek végén a New York-i Egyetemen tanítottam, szerettem volna filmet készíteni, s mondtam a producereknek, hogy filmrendező vagyok, de a korábbi filmjeimet nem tudom megmutatni. Egyszer egy fogadást adtak a Museum of Modern Art-ban, s odajött hozzám Adrian Mancia, a filmosztály vezetője. Megkérdezte, hogy én vagyok-e Magyar Dezső, aki a Büntetőexpedíciót rendezte, mert nagyon szerették a filmet, s megvették az állandó gyűjteményükbe. Majdnem leestem a székről, négy éve éltem New Yorkban, s nem tudtam semmit sem mutatni a munkáimból. Mondtam neki, hogy az életem a kezében van, s hogy kell egy kópia a filmről. Erre azt válaszolta, hogy nem készíthetek másolatot, mert a magyar államtól vette meg. Addig könyörögtem, amíg azt mondta, odaadják a filmet hat órára, azon a címen, hogy csak vetíteni fogom. Lementem a laborba azzal, hogy ez egy pozitív kópia, s negatívot kéne keresni róla. A laborosok azt mondták, ez illegális, rá van írva, hogy magyar tulajdon. Kikönyörögtem a férfitől, s három óra múlva a kezembe adott egy negatívot, de kérte, hogy senkinek se áruljam el. Erről a negatívról később legálisan pozitív kópiát készíttettem, megmutattam egy producernek, nagyon tetszett neki, s két hónap múlva már az első amerikai filmemet rendeztem, a Rappaccini lányát (1980).

Az Agitátorok és a Büntetőexpedíció nyelvújító karakterük miatt váltak tananyaggá, egyik interjújában pedig Godard-ra hivatkozott – „amit ki kell mondani egy filmben, azt agresszíven és egyértelműen kell kimondani.” Ezt a törekvést, s a nyelvi kísérletezést mennyire sikerült tovább fejlesztenie, illetve beépítenie amerikai munkáiba?

Amerikában csak olyan filmet lehet csinálni, ami történetet mesél el karakterekkel, szituációkkal. Van egy mondás Amerikában, vagy egy új üvegbe töltsd be az öreg bort, vagy az új bort töltsd át öreg üvegbe. Tehát vagy a forma, vagy a tartalom lehet új. A formai eredetiség olyan mértékben, mint ahogy az Agitátorokban, vagy Büntetőexpedícióban megvolt, a későbbi munkáimból hiányzik. Inkább arra törekedtem, hogy a tartalom legyen újszerű.

Ez azt jelenti, hogy klasszicizálódott?

Hat független filmet készítettem Amerikában, sikeresek voltak, szépen írtak róluk a New York Timesban és a Los Angeles Timesban, el is tettem emlékbe. De Amerikában ezt két hét múlva elfelejtik. Magyarországon a filmszakma olyan volt, mint egy család, minden filmnek jelentősége volt, még akkor is, ha rosszul sikerült. A Sundance Filmfesztiválra ezerhatszáz filmet küldenek be, abból kiválasztanak negyvenet, s csak három-négy kerül moziba, mert a forgalmazás drága. Egy független filmet nagyon gyorsan elfelejtenek Amerikában, minden filmem után a nulláról kellett kezdenem, s elegem lett a szélmalomharcból, ezért egy idő után a kreativitásomat a tanításban kamatoztattam. Egy filmintézet vezetésénél és megszervezésénél is ugyanaz az alapkoncepció, mint egy film készítésénél, a cél, hogy csináljunk valamit a megfelelő emberekkel, s olyan fokon összehangoljuk az együttműködést, hogy az harmonikus, organikus egész legyen. Nagyon büszke vagyok a hallgatóimra, Darren Aronofsky (Rekviem egy állomért, Fekete hattyú), Carl Franklin (Devil in a Blue Dress), Edward Zwick (Az utolsó szamuráj), Steven Schainberg (A Szépség és a szőr, A titkárnő) munkáira. Andrea Arnolddal huszonöt éve vagyok baráti viszonyban, háromszor nyerte el a Cannes-i Filmfesztiválon a nagyjátékfilm zsűrijének Zsűri díját. Andrea, s egy másik tanítványom, Barbara Schock Oscar-díjat is nyertek.

A Hollywood Reporter rangsorolásában a tíz legfontosabb mentor között szerepel Miloš Forman, Frank Pierson és Alexander Mackendrick társaságában. Miért szeretik a hallgatói, milyen módszerrel tanít?

Andrea Arnold mindig elmondja, hogy hálás nekem, amiért azt javasoltam, hogy csak magára hallgasson, ne engedje, hogy a kritikák eltántorítsák. Fiatal koromban jazztrombitás akartam lenni, s a tanítási módszerembe a zenetanulási tapasztalataimat építettem be. Úgy tanítok, mint egy zenei konzervatóriumban, ezért neveztem el az Amerikai Filmintézetet konzervatóriumnak. Ha például trombitálni tanulsz, ott ül a mester a hangszerével. Elkezded játszani a darabot, erre a mester megszólal, várj egy pillanatot, felveszi a trombitáját, s eljátssza neked, majd azt mondja, most próbáld újra. Fontosnak tartom, hogy a mester és a tanítvány dialógust folytasson az anyagról. Makk Károlyhoz hasonlóan a gyakorlatra helyezem a hangsúlyt, több évtizedes tapasztalataim miatt azonnal látom egy forgatókönyv, vagy egy mise-en-scѐne hibáit, s elég pontosan tudok konkrét megoldást javasolni. A tanári karomtól elvárom, hogy respektálja az új tehetségeket, mert előfordulhat, hogy a diák okosabb és tehetségesebb még az Oscar-díjas oktatóknál is.

Oktatóként nagy karriert futott be Amerikában, de rendezőként a legnagyobb sikereit magyar filmjeivel aratta. Nem bánta meg, hogy elment?

Magyarországon elkényeztettek, a Három lányok készítésekor még csak főiskolás voltam, de Huszárik Zoltán odajött hozzám, hogy nagyon jó ez a film, nagyszerű filmes érzékenységről árulkodik. Utólag könnyű okosnak lenni, de az hiszem, nekem a nyugtalanságom a végzetem, folyton újat keresek, mást akarok csinálni. Az Amerikai Filmintézetnek még ma is lehetnék a vezetője, de tíz év után meguntam, elmentem Torontóba, ott hat évig voltam igazgató, de megint valami újra vágytam. Most mesterkurzusokat tartok a Párizsi Filmfőiskolán, s újra felfedezem magamat a francia kultúrában. Egyszer meghívtam az Amerikai Filmintézetbe egyik kedvenc rendezőmet, Krzysztof Kieślowskit alkotó- és forgatókönyvíró-társával, Krzysztof Piesiewiczcel. Sokat beszélgettünk a sors kiszámíthatatlanságáról. S persze gondoltam már arra, hogy mi lett volna akkor, ha nem szállok fel a Németország felé tartó vonatra, s nem veszek búcsút Bódytól és Dobaitól. Néhány éve valaki elküldte Washingtonba a Hat brandenburgi verseny 1970-ben leadott kéziratát. Még a költségvetés is szerepel a címlapon (3,5 millió Ft). Tudtam, hogy most találkozni fogok Dobaival, ezért néhány nappal ezelőtt újraolvastam. Sok minden kicsit merev a dialógusban, de képi világban, s elgondolásban, ami Péterből kijött, a mai napig egészen különleges. S amikor olvastam, azt gondoltam, hogy még felgyűrném az ingujjamat, hogy a maradék öt tételt megcsináljam. Az öreg csapattal, Dobaival – aki időközben egy Oscar-díjas filmíró lett –, és Ragályi Elemérrel – aki pedig világhírű operatőrré vált –, még egyszer összeállhatnánk. Amikor a Büntetőexpedíciót forgattuk, nem nagyon szerettek a munkatársaim, megszállott ember voltam, nem fogadtam el a nemet. Például azt mondtam, a lovak álljanak fel négyes sorba a hegytetőre, aztán miután lejöttek a lovak, mondtam, hogy újra vesszük. Három óra kellett, hogy felmenjenek a hegyre, de könyörtelenül azt mondtam, hogy még egyszer. Egy lónak eltört a lába, a katona lelőtte, én meg kiabáltam, hogy Elemér, gyere, vedd fel. Tudtam, hogy majd bevágom a lóból bugyogó vért, ahhoz a részhez, amikor lelövik a partizánt. Pár éve együtt vacsoráztam Ragályival, azt mondta, hogy a lendületemre emlékszik, arra, hogy minden pillanatban reagáltam a kamerával arra, ami körülvesz. S ez így volt. Például az sem szerepel a forgatókönyvben, hogy a falusi asszonyok a fa alatt várják, hogy elálljon az eső. A stáb elvonult az eső elől pihenni, én viszont járkáltam, és szóltam Elemérnek, hogy ebből a látványból egy szép jelenetet lehetne komponálni. Elemér kézbe kapta a kamerát, és elkezdtünk forgatni, tíz-tizenöt percig egyfolytában ment a kamera, harminc-negyven beállításból készült a jelenet. Egyszer pedig pihenőt kellett tartanunk, a lovak megálltak egy hosszú sorban, a színészek levették a sisakjukat, ácsorogtak, simogatták a lovakat. Ezt nagyon szépnek találtam, s hívtam Elemért, hogy csináljunk belőle egy jelenetet. Ugyanígy forgattam Koltaival az Agitátorokat és a Három lányokat. Persze egy dolgot meg lehet oldani egy beállítással, de nekem már a Három lányoknál is legalább húsz kellett. Például a filmben az egyik lány belép a szobába, felgyújtja a lámpát, s egy molylepke elszáll. Ez eredetileg spontán történt, de annyira megtetszett, hogy utána Koltaival fél órán át kerestünk egy molylepkét és beraktuk a szobába. Sutyi ott volt a sötétben, s mikor a lány felkapcsolta a villanyt, a kamera ment, láttuk, ahogy a molylepke elrepült. Számomra mindig a kép, az esemény és a vizuális megjelenítés volt a legfontosabb. A tanítványaimnak is azt szoktam mondani, hogy meg kell tanulni látni, jelentést találni a gesztusokban. Visszatérve a Büntetőexpedícióra, a film ma milliókba kerülne, de annak idején gyakorlatilag nem került semmibe. Bementem a Néphadsereghez, elmondtam, hogy egy háborúellenes filmet akarok csinálni, az Osztrák-Magyar Monarchia idején játszódik, s egy lovasszázadról szól, nyolcvan-száz menetelésre kiképzett lóra lenne szükségem. Megmutattam a tábornoknak a forgatókönyvet, s az ország másik feléről küldtek száz lovat. Egy kapitalista országban ilyet nem lehetett volna megcsinálni. A filmkészítés paradoxona, hogy az ember elképzel valamit, s a képzeletet megpróbálja a valóságra ráerőszakolni, de a valóság gyakran nemet mond. Viszont, aki megalkuszik, az középszerű eredményt produkál. Liv Ullmann mesélte nekem Amerikában, hogy amikor a Szenvedélyt (1969) forgatták, Bergman sokszor visszazavarta az égő házba, mert kereste a megfelelő beállítást az operatőrrel, Sven Nykvisttel. A stáb összenézett, attól féltek, hogy Liv megégeti magát, nem tud kijönni a házból, de Bergman hajthatatlan volt. A filmrendezés agresszív mesterség, a rendező ráerőszakolja a képzeletvilágát a konkrét világra, s mindig van olyan pillanat, amikor egyszerűbb elfogadni a középszerűséget, de aki ezt megteszi az rossz, karakter nélküli filmet fog csinálni. A film kollektív médium, de 100%-ig egy ember, a rendező karakterét tükrözi. Bódy teljesen más filmeket csinált, mint én, s ha Dobai nagyjátékfilmet rendezett volna, az is más lett volna, mint az enyém. François Truffaut mondta egyszer, hogy a kamera megérzi a rendező temperamentumát. A levegőben lévő érzelmi atomok, amik a rendező lelkéből sugároznak, rátapadnak a celluloidra. Ez persze rendkívül poétikus meglátás, de szerintem is így van. Ha ismerne, tudná, hogy az Agitátorok és a Büntetőexpedíció 100%-ig én vagyok. Most, hogy itthon vagyok, úgy érzem, Magyarország talán egy új fejezetet nyithat az életemben, olyan vagyok, mint egy „föl-föl dobott kő”, ami messzire repül, de visszahull a földre; mert itt vannak a gyökereim.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2017/07 08-10. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13261

Cikk értékelése:

szavazat: 4 átlag: 7.5