|
|
|
DVDAdėle H. történetePápai Zsolt
L’histoire d’Adėle H. – francia, 1975. Rendezte: François Truffaut. Szereplők: Isabelle Adjani, Bruce Robinson, Sylvia Marriott. Forgalmazó: Fantasy Film. 94 perc. Ha – mint egyesek tartják – a boldogságos szerelmek valóban a mennyekben köttetnek, akkor a reménytelen szerelmek biztosan a Pokolban születnek. A reménytelen szerelem lényegében egyszemélyes: beteljesületlen – vagy csak részlegesen és időlegesen beteljesült –, egyúttal nem csituló intenzitású és ezért levehetetlen, elhagyhatatlan lelki–szívbéli vonzalom. Az írózseni Victor Hugo leánya egész életében vonszolta magával reménytelen szenvedélyét egy katonatiszt iránt, és François Truffaut-t az ő balsorsa ihlette meg. A háromszemélyes szerelmek feltérképezése után (Jules és Jim, Két angol lány és a kontinens) tehát egy egyszemélyes szerelemről forgatott, már a maga korában is méltatlanul alulértékelt, és máig nem kellően méltányolt filmet.
Jóllehet a miliőrajzot és Nestor Almendros operatőr hosszú, míves snittjeit respektálják az elemzők és a kritikusok, az Adèle H. történetét egészében véve mégis sokan művészi katasztrófaként aposztrofálják. Pedig az idő a filmnek dolgozik, minél többször nézi meg az ember, annál értékesebbnek tűnik. Truffaut az élete második felére szellemileg összezavarodott Adėle Hugo naplója alapján dolgozott, és ezek a feljegyzések egy ízig-vérig modernista, idősíkokkal, szubjektivitással játszó tudatfilm kiváló alapanyagai lehetett volna, a rendező azonban nem engedett a kísértésnek, és a rendkövetés mellett voksolt. Közel négy évtizeddel a leforgatása után az Adėle H. történetének épp azon jellegzetességei imponálóak, amik egykor kihívták a kritikusok ellenszenvét: a film szerkezetét a maga korában primitívnek minősítették, ma viszont inkább azt mondanánk, hogy kristálytiszta és példásan centrírozott; a dramaturgiáját jellegtelenül hollywoodiánusnak nevezték, pedig a mából visszatekintve korszerűnek mondható, hiszen a hetvenes évektől a művészfilm-készítés fősodrát jelentő midcult jegyeit viseli. A rendre visszatérő, kurta szubjektív képsorokat leszámítva Truffaut állhatatosan kerüli a modernista effektusokat, sőt néhol extrémen egyszerű jelképiséggel él – ennek kirívó példája, hogy a hősnő által kikönyörgött utolsó csókra egy temetőben (!) kerül sor –, de ezekkel a triviális eszközökkel is rétegzett lelki folyamatokat tud megmutatni, egyúttal drámai súlyt ad művének. Nem szokás ugyan elmondani róla, de Truffaut a filmtörténet jelentős pszichológusai közé tartozik, aki bonyolult lelki átalakulásokat is képes nézőközelbe hozni – ennek megrázó–meggyőző dokumentuma az Adėle H. története.
Extrák: Előzetes.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1305 átlag: 5.3 |
 |
|
|
|
