KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/március
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Tükröm, tükröm Filmszemle után
• Várkonyi Benedek: Emerenc királynő Beszélgetés Szabó Istvánnal
• Vincze Teréz: Ordítás és országimázs Magyarország 2011
• Pápai Zsolt: Júdás-napi fagy Drága besúgott barátaim
SZÍNÉSZPORTRÉ
• Kolozsi László: Ede elment Garas Dezső (1934–2011)
NŐK A FELVEVŐGÉPPEL
• Vincze Teréz: Nők a felvevőgéppel A mozi neme
• Kovács Kata: Celluloid örökösnők Filmrendező-lányok
• Alföldi Nóra: Beszélő fejek Polisse
• Tüske Zsuzsanna: Nő a volánnál Ida Lupino
TESTKÉPEK
• Kelecsényi László: A test szavai Utazás az érzékek birodalmába – 1. rész
• Pintér Judit Nóra: Test és tükör Cronenberg test-képei
MOZI
• Pálos Máté: Együtt az ég alatt
TESTKÉPEK
• Horváth Eszter: Beszéljünk a szexről? Veszélyes vágy
• Varró Attila: Kanossza Shame – A szégyentelen
ALEXANDER PAYNE
• Baski Sándor: Keserédes élet Alexander Payne filmjei
MESETERÁPIA
• Hirsch Tibor: Sorskönyv-mesék Mesefilmterápia – 2. rész
TELEVÍZÓ
• Varga Balázs: Családban marad Átok
• Schubert Gusztáv: Közös többszörös Társas/Játék
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Kirúgó mérkőzés Krízispont
• Huber Zoltán: Vissza az alapokhoz A némafilmes
• Gelencsér Gábor: Utazás Katatóniába Isztambul
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Grafománia és tipomágia Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel
MOZI
• Margitházi Beja: Aurora
• Vajda Judit: Bor, tangó, kapufa
• Forgács Nóra Judit: Szex felsőfokon
• Kovács Kata: Családban marad
• Barkóczi Janka: Szilvás csirke
• Baski Sándor: Az erő krónikája
• Alföldi Nóra: Az ördög benned lakozik
• Parádi Orsolya: Szingli fejvadász
• Roboz Gábor: Védhetetlen
• Sepsi László: Borotvaélen
• Nevelős Zoltán: Tirannoszaurusz
• Kovács Marcell: A bűn hálójában
• Tüske Zsuzsanna: Egy hét Marilynnel
• Varró Attila: Warrior
DVD
• Lichter Péter: A nyugtalanság kora
• Pápai Zsolt: Adėle H. története
• Tosoki Gyula: Vasököl
• Sepsi László: A fegyver éve
• Géczi Zoltán: Nagy Sándor, a hódító
• Varga Zoltán: A rettegés mélye
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Beszélgetés Szabó Istvánnal

Emerenc királynő

Várkonyi Benedek

 „Meg akarják győzni a másikat, hogy úgy gondolkodjon, úgy éljen, ahogyan ő azt helyesnek látja.”

Márciusban a mozikba kerül Szabó Magda nagyszerű lélekrajz-regényének, Az ajtónak Szabó István rendezte filmváltozata. Emerenc, a királynői tartású házvezetőnő szerepében Helen Mirren, az írónőt, a ház asszonyát Martina Gedeck játssza. A film operatőre Ragályi Elemér.

 

*

 

Amikor vállalkozott erre a filmre, mit látott meg benne? Mi az, ami fontos volt: maga a történet, az alakok, az alakok között szövődő viszony, vagy a kor, amely háttérül szolgál a történethez?

Alapvetően két dolog érdekelt ebben a műben, azon kívül, hogy gyönyörű könyv, tehát igazi élmény olvasni. Ez kamaratörténet, és az utóbbi időben sokkal jobban érdekel az, ami egy emberi arcon megjeleníthető. Tehát azok az érzelmek és gondolatok, amelyek egy emberi arcon a néző előtt születnek meg vagy alakulnak át, és egy ilyen emberi arcból áradó energia találkozása egy másik emberi arcból áradó energiával. Vagyis egy kamaradarab érdekelt jobban, ahol másfajta képi látvány érvényesül. És ez a kép egy emberi arc a maga gazdagságával. Föl lehet fedezni a tenger mélységeinek titkait, most már az űr titkai is, sőt egyre jobban az emberi test titkait is. De egy ember arca fölfedezhetetlen, mindig más. Tudjuk olvasni azt, ami megjelenik egy emberi arcon, mégis meglepetések ezrei érnek minket, ahogyan az ember reagál, ahogyan az érzelmei megszületnek és megváltoznak. Tehát alapvetően ez érdekelt, és úgy éreztem, hogy ez a mű alkalmas erre, mert két-három ember áll csak a mű középpontjában. E két-három embernek a találkozása, összeütközése, érzelmi változásai érdekeltek. A másik fontos dolog az volt, hogy ebben a történetben van két ember, aki határozott világképpel rendelkezik, és a saját világképüket, a saját gondolkodásmódjukat, a saját érzelemrendszerüket megpróbálják érvényesíteni a másikon. Meg akarják győzni a másikat, hogy úgy gondolkodjon, úgy éljen, ahogyan ő azt helyesnek látja. Miután én úgy nőttem fel, hogy mindig volt egy uralkodó ideológia, amely befolyásolni akarta az embert, és a magánéletébe is bele akart avatkozni, nagyon fontos volt, hogy olyan történetet látok, amelyben kicsiben ezt teszik az emberek.

Azt mondta, hogy az arcok nagyon fontosak. Biztosan elolvasta párszor a könyvet, és kialakult valamilyen képe arról, hogyan viszonyulnak egymáshoz ezek a szereplők. Azután ebbe az elképzelésbe belép két színész, akik kapcsolatban vannak egymással, és ők esetleg másképpen képzelik el ezt a dolgot, mint ahogy elképzelte akkor, amikor olvasta a művet és írta a forgatókönyvet. Nem érzi-e azt, hogy így túlságosan sokat bíz a színészekre?

Amikor olvasunk egy regényt, akkor azt ketten alkotják: az író és az olvasó. Aki a saját tapasztalatait, élményeit, a saját ismeretségi köréből való emlékeit építi bele abba a hősbe, aki számára fontos. Így vagyunk Emerenccel is. Tehát mindenki, aki ismer egy Emerenc-szerű hölgyet, akinek ilyen belső tartása van – lehet az akár a nagyanyja, az édesanyja vagy a nagynénje is – elképzel magában valakit, aki hasonlít az ő személyes Emerencére. És ez egészen biztosan más, mint aki megjelenik a filmvásznon. Ez olyan, mint Natasa Rosztova Tolsztojnál. Mindenkinek van egy Natasa Rosztovája; Tolsztoj pontosan megírja, hogy ő milyen, és az megfelel mindenki saját Natasa Rosztovájának. Aztán megjelenik a vásznon Audrey Hepburn. És őt vagy elfogadjuk, vagy nem. A film a színész energiájával megy előre. Ha a színészben nincs meg az a belső energia, ami fenntartja a néző érdeklődését, akkor a film nem létezik. Láttam, olvastam nagyon sok remek forgatókönyvet, amelyből kutyaütően gyenge film lett, mert a színészek, akiknek a karaktereket hozniuk kellett volna, nem voltak elég erősek. És olvastam kifejezetten gyenge forgatókönyvet, amelyből fantasztikus film lett, mert a színész, akinek az arcán a hős sorsa életre kel, olyan erős volt, olyan fantasztikus energiával rendelkezett, hogy magával vonta a néző érdeklődését. Tehát amikor egy filmről beszélünk, arról kell gondolkodnunk, hogy a vásznon nem a leírt szó él, hanem a vásznon megjelenő arc, tekintet és az abból sugárzó energia. Számomra természetes, hogy nagyon-nagyon sokat bízok a színészekre. Az a meggyőződésem, hogy a szereposztással eleve eldől, milyen lesz egy film. A kérdés mindig az, hogy milyen arcon jelenik meg a hős története, ki az, aki a vállán elviszi a történetet, mi az az energia, amely csak egy élő emberből fakad. Mindig egy színész, akinek az energiája elviszi a filmet. A játékfilmben ez az eredeti. Hogy nem portrét látunk, megmerevített érzelmi állapotban, hanem egy élő arcot, állandóan változó érzelmekkel, állandóan változó gondolatokkal, amelyek a néző előtt születnek meg, akár érzelemként, akár gondolatként, és ütköznek más ember érzelmeivel, gondolataival, szintén ott a vásznon. Ez sül ki, ebből születik az az energia, amely fölkelti a néző érdeklődését, amiről a néző úgy érzi, hogy róla van szó. Ezért együtt megy a történettel.

Amikor kereste a szereplőket, akkor karaktereket keresett, amilyenek a könyvben vannak, vagy pedig arcokat?

Belső tartást kerestem. Ezért harcoltam azért, hogy Helen Mirren elvállalja ezt a történetet. A Helen Mirrennel való ismeretséget különben Ragályi Elemérnek köszönhetem, mert ő mutatott be neki. Azért kértem meg Elemért tudatosan, hogy hozzon össze vele, mert úgy éreztem, benne van az a – és most ne tessék nevetni – királynői tartás, ami Emerencre a leginkább jellemző.

Azért érdekes, hogy ezt mondja, mert épp azt a mondatot akartam idézni, amely így írja őt le: „Bizony, nagyságos úrnő feküdt előttünk, tiszta, mint a csillagok”. Erre gondol?

Igen. Emerenc királynő. És amikor Helen Mirrennel beszéltem, azt mondtam, hogy ne is értsen félre, ne is nevessen, királynőnek kell eljátszani ezt a szerepet. Azt mondta, hogy tudja. Érti. Olvasta.

Amikor beindítja a színészeket, akkor azt kapja, amit akart, amit elképzelt? Mert a színészekben is van egy kialakult kép a szerepről, szereplőről, és mindenki hozza azt, amit gondol. Tehát alakítani kell ilyenkor a színészeket, vagy inkább csak a beállításokkal törődik?

Alapvetően a színészekkel foglalkozom, de az nem is mindig a forgatáson történik, hanem jóval előtte. Mint más filmeknél, ennek a filmnek az esetében is az történt, hogy jóval a forgatás előtt, az első kosztümpróbák idején leültünk Helen Mirrennel és Martina Gedeckkel, és végigolvastuk a forgatókönyvet három napon keresztül, bötűről bötűre, és végigbeszéltük az egészet. Közös véleményt alakítottunk ki a karakterekről, és arról, hogy ők milyen viszonyban vannak egymással, illetve milyen viszonyban van például Martina a férjével, Emerenc a barátaival, a szomszédokkal, a környezettel. Mindenkinek volt véleménye, mindenki megpróbálta meggyőzni a másikat, és szép lassan kialakult bennünk egy közös vélemény arról, hogy mi ilyen irányba fogjuk vinni ezt a filmet.

A regényt olvasták előtte? Ez feltétel vagy szükséges volt?

Helen Mirren elolvasta a forgatókönyvet, nagyon tetszett neki, és azt mondta, szeretné eljátszani a szerepet, de adjak neki egy pici gondolkodási időt, hogy rájöjjön, mi a titka ennek a karakternek. Akkor én azt mondtam: engedje meg, hogy odaadjam a könyvet, hiszen megjelent Angliában is. Két nap múlva közölte, hogy elolvasta, mindent tud, köszöni szépen, vállalja a szerepet. És akkor történt még valami. Szakács Györgyi, a jelmeztervező és Stenger Zsuzsa, a jelmezkivitelező lementek hozzá Velencébe az első ruhapróbára. Hogy legyen valami képe, levittek egy-két olyan ruhadarabot, amelyről úgy gondolták, hogy hozzátartozik Emerenchez, többek között levittek egy pár cipőt. Helen Mirren ránézett a pár cipőre, kezébe vette, belebújt, és azt mondta: tudom a szerepet. Ez az a cipő, ami a filmben szerepel. Egy magasszárú, agyontaposott, agyonhasznált fűzős cipő. Így alakul ki egy karakter. Martina Gedeckkel két napon keresztül próbáltuk a ruhákat, amíg úgy érezte, most már tudja, hogy ki ez nő. Tehát három napon keresztül átnéztük a forgatókönyvet, és ők csak azután kezdtek gondolkodni a szerepen. Ők már eleve úgy gondolkodtak, ahogy megállapodtunk. De ez így van azóta, hogy filmrendezéssel foglalkozom.

Ez a módszer mindig működik?

Igen; meg kell beszélni, ki kell alakítani a közös álláspontot, és meg kell találni azt a valamit, ami színész sajátja. Amit ő belülről hozzá tud adni a karakterhez, mert azon tud elindulni. A forgatáson már nincs idő elemzésre. Annyi pénzt még életemben nem kaptam, hogy negyedórákat vagy fél órákat legyen időm jeleneteket elemezgetni. Néha már a hotelszobában kezdünk el próbálni. A Csodálatos vagy Júliánál Annette Bening szobájában három napon keresztül próbáltuk azt a jelenetet, amikor a színpadon szembe kerül a fiatal színésznővel, amíg megtaláltuk a titkát. A színész így sokkal jobban föl tud készülni a forgatási napokra, nem beszélve rólam. Én azért tudok jobban fölkészülni, mert tudom, hogy a színészt mi érdekli legjobban a karakterben, hogy mikor tudom mutatni az arcát, mi az a fontos pillanat, amit ki kell emelnem. Mi az, amit messziről érdemes mutatni, hogy az egész teste látsszon, mert az fejez ki többet.

Akkor ez valamiféle kölcsönös keresés? Mindenki keresi, hogy mi a másikban a legjobb?

Ezek borzasztó tehetséges emberek, és sokkal jobb színészek, mint én. Én nem tudom az ő testük mozgását. Nem játszhatom nekik előre, mert az csak nevetséges lehet. Csak azt tudom mondani, hogy gyorsabban vagy lassabban. Vagy meg tudok mutatni egy technikát, vagy a kamera miatt arra kérem, próbáljon meg ezen az oldalon leülni. De ő ül le, ő áll föl, ő szól a másikhoz. Akkor végzem el a munkámat, ha meg tudom teremteni azt a légkört, amelyben ő a legközelebb tud jutni ahhoz, amit szeretne kifejezni.

A beszélgetésünk elején megragadott, amikor azt mondta, hogy ez kamaratörténet. Mitől lenne Az ajtó inkább kamaratörténet, mint például a Mephisto? Ebben sincsenek kisebb emberi problémák és történetek, mint a Mephistóban, csak itt mintha kisebb térben zajlana a történet.

Igen, csakhogy a Mephistóban a háttér rettenetes fontos, mert a háttérrel való viszonyban működik minden.

Jó, ott nagy stadion van, itt meg szobák és szűk utcák, de maga a történet nem kamarajáték.

Melódia mind a kettő, csak ahhoz egy nagyzenekar kellett, ehhez meg elég egy ici-pici vonósnégyes. Ez vonósnégyes.

Itt akkor a karakterekbe sűrűsödik minden?

Igen.

Azt is mondta, hogy Az ajtóban másfajta képi világ érvényesül...

Egy portré is a képi világ legszigorúbb része. Az, hogy milyen fény esik egy arcra, hogy mit mutat meg a fény abból, ami megjelenik az arcon, hogy milyen hangulatban van, hogy mekkora az a közelség – ezek alapvetően döntő kérdések. Tehát a képi világ nagyon fontos, csak itt egy arcra kell koncentrálni.

Szabó Magda regényében kölcsönös függőség alakul ki a két nő között. Azt írja: „nem volt egyszerű tudomásul vennem, hogy ezentúl Emerenccel is számolnom kell, léte saját életem egyik elemévé vált”. A regénynek a leírással könnyű a dolga. Ezeket a belső viszonyokat hogyan képzelte el filmre vinni?

Ahogy egymásra néznek. Vagy ér valamit, ahogyan két színész egymásra néz vagy elfordul, ahogy lenéz vagy fölnéz egymásra, vagy nem ér semmit. Ha ér valamit, akkor az megfelelhet annak, amit az író leírt.

Ezek nagyon benső történések; az egész regény voltaképpen két benső történés. De ezt Szabó Magdának könnyű leírnia, mert ő jellemez. A filmen nem lehet jellemezni, mert mindent meg kell mutatni. Ez nem jelentett nehézséget ebben a filmben?

Vagy van a színésznőben emerencnyi erő, és akkor a néző ezt megérzi, vagy nincs. Ha van a színésznőben annyi emberi erő, amennyit Szabó Magda megírt a regényben, akkor megszületik Emerenc. Szabó Magda leírja, hogy milyen Emerenc külsőre. Helen Mirren egyáltalán nem hasonlít arra, amit Szabó Magda külsőre leír, és mégis úgy éreztem, hogy Helen Mirren lényegesen közelebb áll Szabó Magda Emerencéhez az egészen más fizikai megjelenésével, mint az, aki nagydarab.

A regénynek van egy csúcspontja, amikor bemennek a szobába; Szabó Magda ezt így írja le: „A filmekben van ilyen, de ott is nehezen hiszi el a szem...” Ezzel mihez kezd a rendező?

Megpróbáltuk fölvenni, hiszen „a filmekben van ilyen”, és amikor megnéztük, nem hittük el a szemünknek, hogy ez tényleg valóságos. Kihagytuk a filmből. Technikai lett, miközben ez a film emberi arcokról, érzelmekről, kapcsolatokról szól.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/03 08-10. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10998