KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/március
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Tükröm, tükröm Filmszemle után
• Várkonyi Benedek: Emerenc királynő Beszélgetés Szabó Istvánnal
• Vincze Teréz: Ordítás és országimázs Magyarország 2011
• Pápai Zsolt: Júdás-napi fagy Drága besúgott barátaim
SZÍNÉSZPORTRÉ
• Kolozsi László: Ede elment Garas Dezső (1934–2011)
NŐK A FELVEVŐGÉPPEL
• Vincze Teréz: Nők a felvevőgéppel A mozi neme
• Kovács Kata: Celluloid örökösnők Filmrendező-lányok
• Alföldi Nóra: Beszélő fejek Polisse
• Tüske Zsuzsanna: Nő a volánnál Ida Lupino
TESTKÉPEK
• Kelecsényi László: A test szavai Utazás az érzékek birodalmába – 1. rész
• Pintér Judit Nóra: Test és tükör Cronenberg test-képei
MOZI
• Pálos Máté: Együtt az ég alatt
TESTKÉPEK
• Horváth Eszter: Beszéljünk a szexről? Veszélyes vágy
• Varró Attila: Kanossza Shame – A szégyentelen
ALEXANDER PAYNE
• Baski Sándor: Keserédes élet Alexander Payne filmjei
MESETERÁPIA
• Hirsch Tibor: Sorskönyv-mesék Mesefilmterápia – 2. rész
TELEVÍZÓ
• Varga Balázs: Családban marad Átok
• Schubert Gusztáv: Közös többszörös Társas/Játék
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Kirúgó mérkőzés Krízispont
• Huber Zoltán: Vissza az alapokhoz A némafilmes
• Gelencsér Gábor: Utazás Katatóniába Isztambul
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Grafománia és tipomágia Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel
MOZI
• Margitházi Beja: Aurora
• Vajda Judit: Bor, tangó, kapufa
• Forgács Nóra Judit: Szex felsőfokon
• Kovács Kata: Családban marad
• Barkóczi Janka: Szilvás csirke
• Baski Sándor: Az erő krónikája
• Alföldi Nóra: Az ördög benned lakozik
• Parádi Orsolya: Szingli fejvadász
• Roboz Gábor: Védhetetlen
• Sepsi László: Borotvaélen
• Nevelős Zoltán: Tirannoszaurusz
• Kovács Marcell: A bűn hálójában
• Tüske Zsuzsanna: Egy hét Marilynnel
• Varró Attila: Warrior
DVD
• Lichter Péter: A nyugtalanság kora
• Pápai Zsolt: Adėle H. története
• Tosoki Gyula: Vasököl
• Sepsi László: A fegyver éve
• Géczi Zoltán: Nagy Sándor, a hódító
• Varga Zoltán: A rettegés mélye
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Filmszemle után

Tükröm, tükröm

Schubert Gusztáv

A fieszta-terápia bevált. Az önbecsülés helyreállítása azonban csak szükséges, de nem elégséges feltétele a magyar film újraéledésének.

Facciamo festa! Ünnepeljünk! Tarr Béla, akiről éjfekete filmjei alapján soha nem gondoltam volna, hogy temperamentumának derültebb mediterrán vonásai is vannak, kirángatta a magyar filmeseket a mély csüggedésből. A magyar film másfél éve kenyéren és vízen senyved, mert kriminalizálták, megalázták, támogatását megvonták, százéves története alatt – a háborús éveket leszámítva soha ilyen nihilbe nem került. Ily zord időkben nem szokás filmfesztivált rendezni, szokás viszont búsongani, őrjöngeni, szitkozódni, utolsó cseppig kiinni a keserűség kelyhét, magunkat sajnálni évszázadhosszat. Hányszor akadt el a tű a magyar történelemben! És a legritkább esetben jutott eszünkbe ilyenkor, hogy váltsunk. Ha másként nem, 180 fokos hangulatváltással ragadjuk ki magunkat az apátiából. Mélyponton vagyunk? Hát akkor ünnepeljünk! Legalább azt, hogy ennél mélyebbre már nem eshetünk. Nem kurucos dac ez – az nagyon megy nekünk, ha mi nem is mentünk vele soha semmire, csak tönkre –, hanem csehes protestálás: kisemmizhetnek, elmeszelhetnek, de a söröm és a humorom nem engedem.

A fieszta-terápia bevált. Az önbecsülés helyreállítása azonban csak szükséges, de nem elégséges feltétele a magyar film újraéledésének. A Szemle-vitákon is elakadtunk számoknál, milliárdoknál, intézményeknél, kultúrpolitikánál. Sorsdöntőek persze ezek a tényezők is, de a baj mélyebben gyökerezik. Ha ezt nem értjük, nem beszéljük meg, akkor sohasem jutunk ötről a hatra.

Mindenekelőtt a politikának kell számot vetnie a felelősségével, azzal, hogy nem kapott, nem kaphatott felhatalmazást arra, hogy a kultúrát (benne a filmművészetet) felszámolja. Aki ilyet tesz Európa közepén az Dzsingisz kán unokája, a képromboló talibánok druszája, egyszerre árulja el a nemzeti, a keresztény és a humanista hagyományokat. A kultúra a nemzet legfőbb megtartó ereje. Kiváltképp a hódítók dúlta Közép-Kelet-Európában, ahol a magyarság időről-időre kizárólag nyelvében élhetett. Az a „nemzeti” politikus, aki a kultúrát felesleges luxusnak tartja, súlyos szerepzavarban szenved. A „nemzeti gondolatból”, a hagyományok tiszteletéből semmilyen körülmények között nem vezethető le sem a műveletlenség eszménye, sem a „két Magyarország” gyűlöletbeszéde. („Mert az egynyelvű és egyszokású nemzet gyenge és esendő.”) A határ nem „nemzeti” és „liberális” oldal között húzódik, hanem a kultúra és a barbárság között.

De hogyan történhetett meg, hogy a legkulturáltabb kelet-európai nemzetek egyikében ma már az utcákon, az autópályákon, a stadionokban a bunkóság az úr, a féktelen agresszió a követendő minta? Az értelmiség is felelős érte, nem csak a pártok. Nem azért mert gyáva volt, nem volt az, időben figyelmeztetett, végzetesen utat tévesztettünk. Hogy csak két példát hozzak e rendhagyó fesztivál két védnökétől. Jancsó az Isten hátrafelé megy abszurdjában már 1991-ben előre látta, nem fogunk tudni mihez kezdeni a ránk szakadt szabadsággal, ha végre hazamennek a ruszkik, azon mód elszabadul „a testvérgyűlölési átok”, gyilkos dühvel egymás ellen fordulunk. Tarr a Sátántangóban (1993), majd a Werckmeister harmóniákban (2001) idézte meg a tomboló ürességet, amely szét fogja verni a magyar társadalmat. Azóta mindez elvégeztetett.

A magyar filmesek felelősségérzete nem sorvadt el, a Magyarország 2011 is ezt bizonyítja. Téved, aki úgy olvassa ezt a filmet, mint valamiféle balos bajkeverést, politikai propagandafilmet, itt-ott beszűrődik ugyan a politika, ezek a kollektív mozgóképes évértékelő leggyengébb pontjai, de alapvetően a szolidaritás, a tehetetlen részvét filmje ez, annak láttán, hogy hárommillió honfitársunk a szemünk láttára süllyed el a szegénység sarában.

A baj csak az, és ebben gyenge a magyar film, hogy ezt magas hőfokú erkölcsiséget nem tudta százezreknek továbbadni, nem tudta megszólítani azokat, akikért aggódott. Van pápánk, van Jancsónk, van Tarr Bélánk, de nincs Fellinink, Almodóvarunk, Kusturicánk, Menzelünk, olyan rendezőink, akik bölcsek, de a köz nyelvén is folyékonyan beszélnek. Enélkül ugyanis legfeljebb pár tízezer nézőhöz érhetnek el a mi filmeseink. A kultúra játékszabály, és mint minden játékszabály, csak akkor működik, ha mindenki ismeri. Az elitkultúra, a boldog kevesek magaskultúrája olyan, mint az elméleti matematika, rendkívül fontos, de nem helyettesítheti a hétköznapi algebrát, ha nem ismeri mindenki az alapműveleteket, azért nem kárpótol, ha van egy-két Abel-díjasunk.

A cseheknek van, a lengyeleknek van egyszerre okos és népszerű filmművészetük. Nekünk nincs. A cseh és a lengyel filmet épp ezért nem lehetett beszántani a földbe, a mi elitfilmgyártásunkat igen. Tragikus tévedés volt a rendszerváltás nyitányakor azt hinni, hogy nincs szükség népszerű filmekre, hiszen mindenki a magasművészetre, szabadságra, demokráciára vágyik. Lehet, hogy a sóvárgás megvolt, de hogy a képesség hiányzott, az biztos. Hogyan is lehettünk volna készen a demokráciára 30 év pártállami gyámkodás után. Mire kibekkeltük a szocializmust, a hagyományos polgári, paraszti és munkáskultúra addigra kihalt, nem maradtak átélhető minták, a szellemileg leépült, önállóságától megfosztott társadalom nem tudott mihez kezdeni a szabadsággal. Figyelmes aprómunkával szinte a nulláról kellett volna újraépíteni a demokráciát. Ehelyett mindent a politikai és a gazdasági automatizmusokra bíztunk.

„Nem nehéz kitalálni, mi fog történni a magyar tudománnyal, művészettel és művészetkritikával, ha – az új idők jelszavaitól megmámorosodva – piacosítják. Eltűnik a föld színéről. Nem azért, mert a kultúra valami fennkölt, éteri tünemény, amit megszentségtelenít, ha adják és veszik, hanem azért, mert Magyarországon ma nincs piaca a kultúrának. És belátható időn belül nem is lehet. A piac absztrakció, szereplők nélkül nem létezik. Eladók és vevők kellenek hozzá. A magyarországi kultúrpiacon azonban jószerivel csak eladók lennének, vevők alig. Nem a pénz kevés, persze az is, hanem a kereslet. Azt ugyanis, amit a művészet és a tudomány kínál – józan ész, műveltség, érzékenység, nyitottság, merészség... – az elmúlt időkben nemcsak hogy nem lehetett semmire sem használni, de nem is volt ajánlatos. Logikus következményként az az emberfajta, amely a kultúrára vevő lehetne, szinte teljesen kihalt. A termelők piacát viszonylag könnyű regenerálni: mihelyt az embereknek tulajdonuk, a javaknak pedig tulajdonosuk lesz, a normális vérkeringés termelő és vevő között magától helyreáll. A kultúra „részvényesévé” azonban csak hosszú folyamat során, egy kultúrával rendelkező közösség tagjaként válhat az ember. A szocializmus – hol előre megfontoltan, hol ostobaságból – éppen ezeket a civilizáló közösségeket verte szét. A kultúrát, a szellemi vérkeringést újra indítani persze nem ’közösségteremtéssel’ kell és lehet, hiszen a közösség ugyanúgy absztrakció, mint a piac, hanem a közösségi élet szereplőinek színre léptetésével. Egy piacgazdaságban a közösség teljes jogú tagja csakis az lehet, aki tulajdonos. Amíg az alkalmazottak tömege nem lesz polgárrá, paraszttá, részvényes munkássá, vagyis tulajdonossá, addig kultúra sem lesz.” Írtam ezt 1989/90 fordulóján. Azóta csak súlyosbodott a helyzet.

Ha a kultúráról a továbbra is a Kulturkampf ellenségkereső és leegyszerűsítő háborús logikája szerint gondolkodunk, a kultúránk maradékát is elveszítjük. Ahogy nincs „két Magyarország”, úgy nincs kétféle művészet sem, az a kultúrpolitika, amely ebben az ellentétpárban gondolkodik, rövid úton el fog jutni a kirekesztés és a cenzúra gondolatáig. A művész sohasem ideológiamentes, még a sztoikus közöny is politikai gesztus, ahogy a szavazástól való távolmaradás is formálja a politikai erőteret, de ha a regényét, filmjét, festményét propagandaeszköznek tekinti, művészként biztosan rajtaveszt. A propaganda agymosás, a művészet csak akkor él, ha alkotótársnak tekinti az olvasóját, nem beszervezendő, megtérítendő célszemélynek. Nincs jobboldali/baloldali balett (már az is elég baj, hogy a pártállás stigma lehet táncosok, zenészek, színészek között), ahogy a Bartók Concertójának sincs, mert nem lehetséges „nemzeti” vagy „liberális” előadásmódja. Nehéz megérteni – mert a regények, filmek szereplői általában ideológiától fűtött lények –, hogy az irodalomban és a művészetben ugyanez a helyzet, nincs „nemzeti érzelmű” regény, nincs „liberális filmművészet”, a szerző lehet bal vagy jobboldali, de egy normális társadalomban ez nem lehet stigma. „Katolikus” és „protestáns” két évszázadon át volt halálos ítélettel, gályarabsággal vagy legalábbis súlyos hátránnyal járó szégyenbélyeg, kinek jutna ma eszébe feléleszteni e szerencsére rég kihunyt gyűlöletet, és ha igen, ki ne nézne rá országvesztőként. A magyar film az elmúlt két évtizedben, de még az elmúlt nyolc – politikai gyűlölködéstől hangos – m évben sem volt „baloldali”, még akkor sem, ha a rendezők döntő többsége demokrata vagy liberális.

A művészet a társadalomtól kapja mandátumát, nem a mindenkori hatalomtól, ahogy még a teljhatalmú az uralkodót is köti a „Társadalmi szerződés”, úgy köti a kultúrpolitikát is ez a pillanatnyi pártérdektől független örök törvény. Ennek jegyében a művészet joga, hogy ellenőrizze, kontrollálja a hatalmat, és nem fordítva. Ez a művészi autonómia természetes jogforrása és nem a hatalom kegyes jóindulata.

A párt – mint neve (pars) is mutatja – mindig a rész érdekét képviseli, ha nincs fölötte hatalma a teljes közösségnek, a társadalom osztatlan, közös és hosszútávú érdekének, akkor még a hatalom teljes birtokában is a részérdek hatalma alá veti a közösséget. Ahogy a jog az egyetemesség elve szerint ítéli meg a tetteket, a művészetben is ugyanez az egyetemes szempont érvényesül, természetesen nem törvénycikkekben és ítéletekben, hanem a kép, a novella, a regény, a film mikrokozmoszában megidézett teljesség segítségével. A művészi igazság ennek a teljességnek a birtokában lesz mindig több a rész-igazságnál.

Ebbe a tükörbe belenézni sohasem könnyű, mert mindig színről színre látjuk magunkat benne. (Feltéve persze, hogy nem kontár, hanem művész tartja a tükröt, mondjuk Dosztojevszkij vagy Fellini.)

Ha volt valami közös szál ebben a fapados és kényszerűen töredékes Filmszemlében, éppen ennek a részrehajlás nélküli művészi egyetemességnek a tudatosodása. A pártos tekintet mindig leegyszerűsíti a világot, mindenből szimpla, egyértelműen megítélhető ügyet csinál, a művész ugyanazt bonyolult drámának látja, és nem azért, mert nem tudna secpec ítélkezni, hanem mert nem a meggyőzendő választók rögtönítélő bíróságának, hanem az örökkévalóságnak dolgozik. A jó művészet mindig lelassítja az egyetlen igaz eszmétől megszállott, az ítélkezés furorjától űzött, csalhatatlan nézőjét/olvasóját, emberközelbe hozza az „egyszerű esetet”, és megtanít figyelni a részletekre.

Cserhalmi Sára filmje, a Drága besúgott barátaim, azért hiteles, mert legjobb jeleneteiben épp ezt teszi. Mégpedig egy nagyon is kényes témában: egy besúgó történetét rekonstruálja, pontosabban azt a pillanatot, amikor a neves íróról barátja megtudja a Történeti Levéltár dokumentumaiból, hogy ügynök volt. Politizáló énünk azonnal kész a verdikttel, az ügynök (Derzsi János robbanásveszélyes alakítása) bűnös, az emberiség szemetje, az árulását leleplező cikkben nyilvánosság elé táró barát (Cserhalmi György) viszont az igazság bajnoka. A film azonban szép lassan felőrli bizonyosságunkat. De nem azért, hogy elmaszatolja, relativizálja a felelősséget: a III/3-ast nem mentjük fel, még akkor sem, amikor a tévé nyilvánossága előtt meséli el, kényszerhelyzetben cselekedett (ha nem vállalja a besúgószerepet, az író, akinek a kéziratát nyugatra csempészte, soha többé nem publikálhatott volna, és persze ő sem). Ahogy azt sem vesszük jónéven, ahogy egyazon mozdulattal besározza leleplezőjét: mondván, ő legalább kényszerből vétkezett, nem úgy, mint cikkíró áruló barát. És mégis, a film végére az ítélkezés könnyed magabiztossága mind a leleplezőt, mind a nézőt elhagyja: a nagy író életművét ugyan „a gyalázat fénye” ragyogja be (a nagy bűn nagy művet inspirált), de az életét nem, újra visszaszerzett szabadságával élve véget is vet neki. A barát magára marad a maga hozta halálos ítélettel. Hol zsarnokság van…A mocskos rezsimekben minden választásunk híján lesz a szabadságnak, az igazság színe és fonákja is hamis. Nincs feloldás, gyógyulás, ha van, csak ólomlassúsággal jöhet el, a hazugság gyilkosan sugároz évtizedekkel a rossz kormányzat bukása után is.

Török Ferenc filmje szintén az árulás körül forog. Az Isztambulban ugyan félmondatnyi politika sincs, de a cserbenhagyás akkor sem kevésbé pusztító, ha az otthon négy fala közt esik meg. A történet szándékosan banális, bárkivel megtörténhet, de az együttérző figyelemtől, amivel Török a megcsalt és faképnél hagyott asszony történetét elmeséli (és persze Johanna ter Steege szuggesztív játékától), végig nagyfeszültségen izzik a köznapian egyszerű és minimalista stílben elénk tárt családi dráma. A negyvenes éveiben járó Katalint férje váratlanul elhagyja egy huszonéves tanítványa kedvéért, az asszony összeomlik, egy szál pongyolában, mezítláb, kezében papírvágó ollóval (pár perce fazonírozta át vele az ártatlan fikuszt) villamosra száll, és nekiindul a semminek, a pszichiátriai osztályon végezné, ha másnap meg nem szökne onnan, s meg sem állna Isztambulig. Katalin hűtlen férje („anyátok már megint színészkedik”), és várandós lánya cseppet sem szolidáris („épp most kellett velem ezt tennie”), egyedül kamaszfia érez némi bűntudatot a történtek miatt. Hétköznapi eset, naponta százával történik meg az ilyesmi, a család fel sem fogja, miért kell ennyire kiakadni miatta. Katalin reakciója valóban kirí a környezetéből, ógörög tragédiába illő: sokkolja, amit ma már mindenki természetesnek tart, a könnyűszívvel elkövetett árulás. Ez a kontraszt fűti a filmet, hasonlóan ahhoz, amit a Magyarország 2011 Jeles vagy Salamon András rendezte epizódjaiban látunk. A „gondolkodom, tehát vagyok” elkopott axiómája, vagy az országimázsban elhasználódott népdal kristálytiszta sorai („Repülj madár, repülj…, édes galambomnak, gyenge vállára ülj,… mondjad, hogy rab vagyok, szerelemtömlöcben térdig vasban vagyok.”) a keserves sorsú gyászmagyarok, szétesett életű hajléktalanok ajkán idegenül cseng, és mégis, megrendíti, felébreszti őket az apátiából. Az ige testté lőn, a torz arcok egy pillanatra emberivé szépülnek. Többre nem, mert egy ponton túl már nincs visszatérés, nincs happy end. Az Isztambul hősnőjét a sokk a rejtelmes Kappadókiáig repíti, túl a kérges szívű vén Európán, túl a Boszporuszon, de Török filmjében nem az ötcsillagos turisztika, hanem az újra megtalált bizalom hozza vissza az életerőt.

Deák Krisztina cirkuszfilmjének hőse, a vadóc Aglaja, a világ legfiatalabb légtornásznője, mert már anyukája hasában odafönt röpködött a cirkuszkupola szédítő magasában, a fordított röppályát járja be: útja a boldogságból vezet a legsötétebb boldogtalanságba. „Mikor anyából földre tettek, hová keverték röptömet?” – Weöres Sándor rezignált sorai tökéletesen illenek e mesebeli kis Psychére, akinek sorsa a gyerekkor és a cirkusz édenkerti szabadságából kiűzetéssel végleg megroppan, „Nem szabad félni, nem szabad félni.” – suttogja a földbe vájt lyukba – „Isten, tudom, hogy itt vagy, hallom a szuszogásod.” De a rejtőzködő isten nem segít, és a cirkuszi varázs sem, Aglaja amolyan fordított Alice-ként kizuhan a Csodaországból. Sajnos a néző is. Amikor Sabina, a karrierjéért mindenkit feláldozó légtornásznő jóvátehetetlenül megkésve, hét év múltán kihozza (időközben felserdült) lányát a minden növendéket vasszigorral szabványosító német nevelőintézetből, onnantól már egy másik – megfegyelmezett, varázsát vesztett – Aglaját, és egy másik – ugyancsak varázsát vesztett – filmet látunk.

Az ajtó írónője, Magda hasonló alkat, csak épp sokkal, de sokkal szerencsésebb a sorssal. Gyermeklelkét megvédte a viszonylagos jómód, és az irodalom varázsgömbje. Szabó Magda bravúros regénye két, habitusában, világképében, életstílusában nagyon össze nem illő nő páros portréja. Szabó István hű maradt a regény szelleméhez, még ha a mesterien megírt történet sűrű szövetéből természetesen nem lehetett is minden színt, minden ízt visszaadni a filmvásznon. A két ellentétes karakterű ember jellemrajza, gyűlölet és szeretet pólusai közt szikrázó kapcsolatának leglényegesebb fordulópontjai hitelesen és pontosan kerültek át a filmbe. Meglepetésemre az adaptáció mégis megosztotta a nézőket, voltak, akik a korrajzot tartották elnagyoltnak, mások a jellemekkel nem tudtak mihez kezdeni. A Kádár-kor tablóját azonban nem Szabó István mellőzte, hanem maga Szabó Magda, és nem gyávaságból, hanem mert nem a társadalomrajz, hanem a két egymásnak feszülő jellem érdekelte. Hősnője, Emerenc egyébként is tudatosan távol tartja magát a politikától, mert saját keserves tapasztalatai alapján lesújtó véleménye van a mindenkori kormányzó élcsapatról. A hevenyészve odavetett kritikákból azonban világosan kiolvasható, hogy az indulatokat és a farkasvakságot nem annyira a film, mint Szabó személye keltette. Meg persze a vörösizzásig átpolitizált szemléletünk. A politika legsúlyosabb foglalkozási ártalma a paranoia, a körkörös bizalmatlanság. Szabó Magda regénye tudatosan tartotta távol magát e veszedelmes fertőzettől. Regénye a bizalom regénye. Kezdhetünk szorongani, ha már ez a gyógyító művészet sem hat ránk.

Akin ez a bizalom-kúra nem segített, annak számára még volt még egy utolsó esély. „Rosszkedvünk telét” Pálfi György rendhagyó montázsfilmje semmi perc alatt „tündöklő nyárrá változtatta át”. A Final Cut – Hölgyeim és Uraim! 450 film, többnyire hollywoodi klasszikusok és magyar örökzöldek villanásnyi képsoraiból áll össze a kulesovi montázs szabályai szerint: a film erőterében két térben és időben egymástól független snitt szükségképpen egybeolvad és új jelentésre tesz szert. Ha a Sam Worthington na’vi avatarja bőrében ébred, majd Kirk Douglasként borotválkozik meg és Charlie Chaplinként botlik álmai asszonyába, hogy aztán Cary Grantként csókolja meg, az még csak ügyes trükk, szellemes poén. Ha minden gesztust, ami férfi és nő közt megeshet, első találkozást, csókot, táncot, örömöt, bánatot, pofont, ölelést megsokszorozva öt-hat különböző jelenetben, öt-hat különböző sztár által eljátszva látunk, 1400 snittben, 80 percen át – az már bölcseletté lényegül. Az olyan, mintha Stanislaw Lem nagy ötletét, az emberiség egy percének statisztikai keresztmetszetét látnánk, e rémisztően mulatságos boszorkányságot, mely egyazon mozdulattal emel fel, és sújt a porba. Ha ugyanabban a percben kétmillió pár csókolózik a Földön, ha ugyanabban a pillanatban félmillióan mondják ki a boldogító igent, akkor ne legyen már akkora arcunk, hogy azt higgyük, még a Holdról is látszik. Másfelől… A Final Cut szikrázóan szellemes szerelmesfilm, érzéki óda nemcsak a szerelemhez, nemcsak a mozihoz, a „116 éves barna kislányhoz” (copyright: Pálfi), hanem mindenekelőtt az élet megunhatatlan misztériumához. A hatalmas és az idők kezdete óta hömpölygő folyóhoz, melybe ugyan nem lehet kétszer belelépni, de olykor mégis, mert ha Lilian Gish és Marilyn Monroe csinálja ugyanazt, az mégiscsak valami egészen más. A Forgatókönyv örök, de a szereposztás szüntelen megújul. A Final Cut több mint szeretnivaló lektűr, nagy és bölcs film: Az ember komédiája. Ha a mozi velünk, ki ellenünk?

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/03 04-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10830