KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/március
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Tükröm, tükröm Filmszemle után
• Várkonyi Benedek: Emerenc királynő Beszélgetés Szabó Istvánnal
• Vincze Teréz: Ordítás és országimázs Magyarország 2011
• Pápai Zsolt: Júdás-napi fagy Drága besúgott barátaim
SZÍNÉSZPORTRÉ
• Kolozsi László: Ede elment Garas Dezső (1934–2011)
NŐK A FELVEVŐGÉPPEL
• Vincze Teréz: Nők a felvevőgéppel A mozi neme
• Kovács Kata: Celluloid örökösnők Filmrendező-lányok
• Alföldi Nóra: Beszélő fejek Polisse
• Tüske Zsuzsanna: Nő a volánnál Ida Lupino
TESTKÉPEK
• Kelecsényi László: A test szavai Utazás az érzékek birodalmába – 1. rész
• Pintér Judit Nóra: Test és tükör Cronenberg test-képei
MOZI
• Pálos Máté: Együtt az ég alatt
TESTKÉPEK
• Horváth Eszter: Beszéljünk a szexről? Veszélyes vágy
• Varró Attila: Kanossza Shame – A szégyentelen
ALEXANDER PAYNE
• Baski Sándor: Keserédes élet Alexander Payne filmjei
MESETERÁPIA
• Hirsch Tibor: Sorskönyv-mesék Mesefilmterápia – 2. rész
TELEVÍZÓ
• Varga Balázs: Családban marad Átok
• Schubert Gusztáv: Közös többszörös Társas/Játék
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Kirúgó mérkőzés Krízispont
• Huber Zoltán: Vissza az alapokhoz A némafilmes
• Gelencsér Gábor: Utazás Katatóniába Isztambul
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Grafománia és tipomágia Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel
MOZI
• Margitházi Beja: Aurora
• Vajda Judit: Bor, tangó, kapufa
• Forgács Nóra Judit: Szex felsőfokon
• Kovács Kata: Családban marad
• Barkóczi Janka: Szilvás csirke
• Baski Sándor: Az erő krónikája
• Alföldi Nóra: Az ördög benned lakozik
• Parádi Orsolya: Szingli fejvadász
• Roboz Gábor: Védhetetlen
• Sepsi László: Borotvaélen
• Nevelős Zoltán: Tirannoszaurusz
• Kovács Marcell: A bűn hálójában
• Tüske Zsuzsanna: Egy hét Marilynnel
• Varró Attila: Warrior
DVD
• Lichter Péter: A nyugtalanság kora
• Pápai Zsolt: Adėle H. története
• Tosoki Gyula: Vasököl
• Sepsi László: A fegyver éve
• Géczi Zoltán: Nagy Sándor, a hódító
• Varga Zoltán: A rettegés mélye
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Krízispont

Kirúgó mérkőzés

Barotányi Zoltán

A Krízispont a bankmozi ritka példánya: a pénzügyi válsághelyzet, s nem a melodráma fordulataira épül.

Bő három évet kellett várni arra, hogy megszülethessen legalább egy, a 2008-ban kulmináló, pénzügyi-gazdasági válságot méltón bemutató alkotás. Előre kell bocsájtanunk: az eddig teljesen ismeretlen J. C. Chandor által rendezett és sztárszereposztással, csodás színészek jutalomjátékával vászonra vitt Krízispont (Margin Call) nem csupán a válságfilmek, hanem egyáltalán a nagyvállalati belső mechanizmusokat és konfliktusokat megjelenítő corporate-mozik között is úttörőnek számít. Sőt, ha eddig nem akadt volna ilyen zsáner, ezek után holtbiztos, hogy akadnának követői. De persze akad: a Krízispont méltatói leginkább David Mamet 1992-es ingatlancéges drámáját, a Glengarry Glen Ross-t szokták emlegetni a gyér számú előzmények között. Mily meglepő: azt is – többek között – az akkor még ifjú és szépreményű Kevin Spacey főszerepelte, éppenséggel Al Pacino és Jack Lemmon társaságában. Chandor tizenöt éven át dolgozott afféle vizuális kulimunkásként, reklámok és doksik rendezőjeként – e korszakából látnivalón megörökölte a mélységes tárgytiszteletet, a majdnem antropológusi igényű alaposságot és precizitást. Filmje amellett, hogy remek szituációs dráma, ráadásul maradandó tanulságokkal szolgál azok számára is, akik a Wall Street-ről vagy éppen a világ bármely pénzügyi központjáról, az ott honos szokásokról, módszerekről és rituálékról szeretnének sűrű leírást alkotni. A sokadik virágzását élő Kevin Spacey vagy Jeremy Irons csípőből hozza a sorsverte középvezetőt illetve a cinizmusától már az orráig sem látó cégvezért, de az ifjú Penn Badgley és Zachary Quinto éppúgy remekül adják feltörekvő elemző-titánokat, mint Stanley Tucci az elemzők kiégett részlegvezetőjét. Még a Demi Moore-t utálók széles tábora sem találhat „kedvence” játékában semmi kivetnivalót. Fontos hangsúlyozni: a nemes feladatra alkalmazott színészek ezúttal nem holmi karikatúra-figurákat kell megjelenítsenek – ez ugyanis a Tőzsdecápáknak (Wall Street), pláne a Tőzsdecápák gyenge sequeljének a rákfenéje. A kap-reál akkor is fárasztó, ha Michael Douglas játssza a gonosz spekulánst, s ha Oliver Stone szájából kapjuk meg hozzá a rózsaszín (diszkréten szocdem) ideológiai öntetet. Egy tekintetben azonban a Krízispont alkotói is kétségtelenül köszönetet mondhatnak az eredeti (1987-es) Tőzsdecápáknak. Az értékpapírpiac „légiesedéséről”, az új típusú, akkori hiedelem alapján a piac (és csakis a piac!) által regulált tőkepiaci folyamatokról, a buborékgazdaság formálódásáról a fedezetüktől elszakadt papírok áramlásáról, az új típusú kötvény- és részvénykereskedelemről ez a film „tudósított” először a világ és a kapitalizmus állása felől a vetítőteremben tájékozódó publikumnak – ráadásul bő két évtizeddel a subprime-buborék kipukkanása előtt!

A Krízispont keretes szerkezetét (leszámítva a filmet záró, funkciótlanul lírai, de kétségtelenül hatásos kutyatemetést) a háeresek (human resources, azaz emberi-erőforrás szakemberek – az ántivilágban alkalmasint még káderes volt a nevük…) érkezése adja meg. A háeres ebben a világban és filmünkben is a takarító. Jön és kivégez, akarjuk mondani: csak lapátra tesz – de azért az efféle diszkrét félrehívásoknak tud olyan hangulata lenni, mint hajnaltájt a fekete autó fékcsikorgásának. Filmünk is ezzel startol. Két vonzó, ám kegyetlen háeres hárpia félrehívja Dale-t (Tucci), az értékpapír-kereskedelemmel foglalkozó multicég New York-i fixált bevételi osztályának vezetőjét – amit izgatottan figyelnek a fiatal piaci elemzők, Seth (Penn Badgley) és Peter Sullivan (Zachary Quinto). Csak hogy tisztában legyünk munkájuk jelentőségével: a nagy pénzügyi cégek Fixed Income részlegein matematikus, fizikus, mérnöki, vagy számítástechnikai tudományos fokozattal rendelkező szakemberek dolgoznak, akiknek az a dolga, hogy matematikai modelleket készítsenek a rendkívül nagy volatilitású (azaz szinte kiszámíthatatlanul változékony) piacon dolgozó, kockázatos papírokkal (például jelzálog-alapúakkal) foglalkozó tevékenységek sikeréért. Utóbb ifjú főhősünkről, Sullivanről is kiderül, hogy még rakétatechnológiából PhD-zett, míg kirúgott főnöke eredetileg hídépítő mérnök volt – nincs ezzel semmi baj, ezek a munkák pont ilyen készségeket és matematikai gondolkodást igényelnek. Dale filmbéli monológja az általa tervezett híd jótéteményeitől égy kis világnézeti sasszé a már méltatott Oliver Stone felé. Teremtő, termelő vs. spekulatív kapitalizmus, „schaffendes vs. raffendes kapitalismus” –bocsánat, ez már egy másik ideológiai forrásvidék, gyümölcsei majdnem mindenhol kihaltak, bár kis hazánkban, az ideális rezervátumi körülmények között, tovább tenyésznek…

No, de vissza a filmhez: a hídépítőt kirúgják, ám munkájának gyümölcsét pendrive-ra mentve rábízza Sullivan-re. Ő pedig – míg kollégái az unatkozó, de igazából mulatni sem bíró bróker-aranyifjak léha életét élik (és papírzacskóból vedelik a töményet) – kihámozza az adathordozó file-jaiból a riasztó igazságot: hamarosan cégestől-mindenestől az egész piac beleáll a földbe, mint a gerely. A cég értékpapír-kereskedelme ugyanis átlépett minden történelmi kockázati határt – köszönhetően a könyveikben lévő rengeteg „mérgezett” papírnak. Vagyis a töménytelen mennyiségű értékpapírosított, más befektetési formákkal összeházasított jelzáloghitelnek s egyéb származékos pénzügyi termékeknek – közöttük a másodrendű, Király Júlia pénzügyi szakember találó bulgakovi hasonlatával „másodlagos frissességű” (eredetileg: subprime) lakossági jelzáloghiteleken alapuló papíroknak, melyek könyv szerinti értéke lassan a nulla felé tendál. Tekintve, hogy a cég mindezen értékpapír-manővereket persze hitelből finanszírozta, éppen ezért is igen magas az úgynevezett tőkeáttételi mutatója (leverage) – nem (csak) saját pénzével játszik. Így amint a filmben (s az életben) csak MBS-nek (mortgage based security azaz a jelzálog alapú értékpapír) nevezett származtatott (értékpapírosítással létrejött eszközzel fedezett) értékpapírok értéke ama bizonyos nagykönyvben 25 százalékkal csökken, a cég veszteségei meghaladják annak teljes tőzsdei értékét. Az efféle, többnyire határidős üzleteknél a kereskedőnek nem is kell rendelkeznie a teljes kötési értékkel – elegendő egy megfelelő letét (margin) elhelyezése. Ha azonban a dolgok rosszul alakulnak és a befektető számláján jelentős veszteség keletkezik, akkor a bróker felszólíthat az alapletét feltöltésére, az elvesztett tőke kiegészítésére – ezt a kínos pillanatot hívják margin call-nak.

Nem csodálnánk, ha az olvasó ezen a ponton levegőért kapkodna. Elég tömény mindez, amire csak annyi mentségünk lehet, hogy a filmben is ábrázolt, megfelelő (a bankügyben jártas kritikusok által magasra értékelt) szaknyelven elővezetett, odaillő szitkokkal kellő ritmusban tagolt, s nem mellesleg valamennyiünk életét alapvetően befolyásoló pénzügyi mechanizmusok ennél csak bonyolultabbak. S ha ugyanezen olvasó majd a Krízispontot nézi, garantálhatjuk, hogy egy pillanatig sem kínozza légszomj, mi több az utalásszerűen feldobott terminológiák és mechanizmusok hallatán inkább egészséges kíváncsiság ébred benne. Elvégre a film által felidézett szituációban éppúgy megtalálható az intellektuális rejtvények kihívása, mint a szerencsejátékok nyújtotta izgalom.

Ráadásul filmünk még egy különleges szituációs drámát is kínál nekünk. A hirtelen összetrombitált cégvezetőségnek döntenie kell arról, mit is csináljanak az iszonyú mennyiségű, gyorsan értéktelenedő származtatott értékpapírral. A film sajátos (éjfekete) humorát abból nyeri, hogy bemutatja: minél feljebb helyezkedik el valaki a hierarchiában, annál kevésbé érti meg a lassan valóban csak matematikai eszközökkel analizálható problémákat. Sőt, azok mélységét és következményeit sem képes értelmezni – viszont nagy rössel ad elő töltetüket nem kis részben elavult gazdaságtörténeti tapasztalatokból nyerő üres szónoklatokat. Pedig a szituáció, mellyel 2007-2008-ban megannyi pénzügyi befektető cég, hedge fund, bank szembenézett, igencsak egyszerű: ha piacra öntik a „mérgező” értékpapírokat, akkor egyrészt elveszítik partnereik bizalmát, akiknek ezután már semmit sem tudnak eladni, másrészt továbbterjesztik a mérget, a finanszírozhatatlan kockázatokat az értékpiacon, ami azután a dominóelvnek megfelelően, így vagy úgy, de végül utoléri őket is. A filmbéli cég mintájául szolgáló Lehman Brothers már 2007 nyarán leépítette pozícióit a subprime-piacon – 2008-ban mégsem tudta elkerülni a bukást (be nem vallottan is az ő utolsó éjszakájukat/napjukat ábrázolja a Krízispont). A Lehman CEO-ját, vezérigazgatóját Richard „Dick” Fuldnak hívták – a Jeremy Irons által megformált cinikus, valahol mégis korlátoltan buta vezért pedig John Tuldnak, aligha véletlenül (Chandor-papa a Merrill Lynchnél húzott le negyven évet).

Nos, a filmbéli cégvezetők a gyors kudarcot és a hirtelen felelősségvállalást kerülendő úgy határoznak, hogy másnap hatalmas értékesítői bónuszok belengetésével szétszórják a mérget a piacon. Egy szomorú napra busás jutalom és fenyegetések kombinációja árán visszahívják a kirúgott Dale-t (Tucci), a kétes sikerű tranzakció kivitelezőire pedig a munkanap végén a selyemzsinór, egészen pontosan a háeres fúriák csapata, a kirúgóbrigád vár. Lesz, akit kiemelnek és előléptetnek, mint az ifjú és tehetséges Sullivant, más meg maga dobja be a törülközőt, mint a már mindent (a film végére tüdőrákos kutyáját is) elveszítő Sam Rogers (Spacey). A többi már történelem. Mi már tudjuk, hogy többnyire azok sem úszták meg, akik akkor, egy napra, még királyok lehettek. Dőlt a cég, de vele együtt a világ pénzügyi rendszere. Nekünk egyszerű mozinézőknek, gyalogoknak és jelzáloggal terhelt hitelalanyoknak ez már vigasznak is csekély. Arra már sokkal alkalmasabb a százperces moziélmény hozama, amit a Krízispont viszont garantálni tud.

 

Krízispont (Margin Call) – amerikai, 2011. Rendezte és írta: J. C. Chandor. Kép: Frank G. DeMarco. Zene: Nathan Larson. Szereplők: Kevin Spacey (Sam Rogers), Paul Bettany (Will Emerson), Jeremy Irons (John Tuld), Zachary Quinto (Peter Sullivan), Penn Badgely (Seth Bregman), Demi Moore (Sarah Robertson), Stanley Tucci (Eric Dale). Gyártó: Before The Door Pictures – Benaroa – Washington Square Films. Forgalmazó: Vertigo. Feliratos. 107 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/03 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10991