KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/március
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Tükröm, tükröm Filmszemle után
• Várkonyi Benedek: Emerenc királynő Beszélgetés Szabó Istvánnal
• Vincze Teréz: Ordítás és országimázs Magyarország 2011
• Pápai Zsolt: Júdás-napi fagy Drága besúgott barátaim
SZÍNÉSZPORTRÉ
• Kolozsi László: Ede elment Garas Dezső (1934–2011)
NŐK A FELVEVŐGÉPPEL
• Vincze Teréz: Nők a felvevőgéppel A mozi neme
• Kovács Kata: Celluloid örökösnők Filmrendező-lányok
• Alföldi Nóra: Beszélő fejek Polisse
• Tüske Zsuzsanna: Nő a volánnál Ida Lupino
TESTKÉPEK
• Kelecsényi László: A test szavai Utazás az érzékek birodalmába – 1. rész
• Pintér Judit Nóra: Test és tükör Cronenberg test-képei
MOZI
• Pálos Máté: Együtt az ég alatt
TESTKÉPEK
• Horváth Eszter: Beszéljünk a szexről? Veszélyes vágy
• Varró Attila: Kanossza Shame – A szégyentelen
ALEXANDER PAYNE
• Baski Sándor: Keserédes élet Alexander Payne filmjei
MESETERÁPIA
• Hirsch Tibor: Sorskönyv-mesék Mesefilmterápia – 2. rész
TELEVÍZÓ
• Varga Balázs: Családban marad Átok
• Schubert Gusztáv: Közös többszörös Társas/Játék
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Kirúgó mérkőzés Krízispont
• Huber Zoltán: Vissza az alapokhoz A némafilmes
• Gelencsér Gábor: Utazás Katatóniába Isztambul
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Grafománia és tipomágia Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel
MOZI
• Margitházi Beja: Aurora
• Vajda Judit: Bor, tangó, kapufa
• Forgács Nóra Judit: Szex felsőfokon
• Kovács Kata: Családban marad
• Barkóczi Janka: Szilvás csirke
• Baski Sándor: Az erő krónikája
• Alföldi Nóra: Az ördög benned lakozik
• Parádi Orsolya: Szingli fejvadász
• Roboz Gábor: Védhetetlen
• Sepsi László: Borotvaélen
• Nevelős Zoltán: Tirannoszaurusz
• Kovács Marcell: A bűn hálójában
• Tüske Zsuzsanna: Egy hét Marilynnel
• Varró Attila: Warrior
DVD
• Lichter Péter: A nyugtalanság kora
• Pápai Zsolt: Adėle H. története
• Tosoki Gyula: Vasököl
• Sepsi László: A fegyver éve
• Géczi Zoltán: Nagy Sándor, a hódító
• Varga Zoltán: A rettegés mélye
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Alexander Payne

Alexander Payne filmjei

Keserédes élet

Baski Sándor

A Kerülőutak rendezője a kudarcba fulladt, magányos életek krónikása, filmjei mégsem depresszívek, a legfájdalmasabb pillanatokban is képesek felvillantani a humort.

Alexander Payne a közép rendezője. Nem középszerű, éppen ellenkezőleg: filmjei magasan kiemelkednek a hollywoodi rutinprodukciók közül, ő maga azonban középen áll, szinte minden értelemben. Akár szimbolikusnak is tekinthető, hogy Amerika földrajzi közepén, a nebraskai Omahában született, egyenlő távolságra a Keleti és a Nyugati parttól. Középosztálybéli szereplőket felvonultató midcult filmjei ugyanígy félúton találhatóak az amerikai független filmes szcéna és az Álomgyár között, műfajiságukat illetően pedig egyszerre drámák és komédiák. Payne szerzőisége megkérdőjelezhetetlen, kézjegye könnyedén felismerhető – egyike azon kevés amerikai rendezőknek, akik nem hajlandóak a végső vágás jogáról lemondani –, munkái azonban a nagyközönség számára is fogyaszthatóak; sztárok szerepelnek bennük, Oscarra jelölik őket. Tabusértő témákkal flörtölnek, de soha nem sokkolnak, nem mennek el a végletekig.

Aki viszont egyenlő távolságot tart mindentől és mindenkitől, az egyszersmind kívül is áll. Ennek is köszönhető, hogy Payne csak 36 évesen, az UCLA filmes kurzusának elvégzése után hat évvel mutatkozhatott be egészestés produkcióval. A korábban spanyol és történelem szakon is diplomát szerző rendező sikeres vizsgafilmjével (The Passion of Martin) megválthatta volna a belépőt Hollywoodba, de a felkínált bérmunkák nem érdekelték, nem akart kompromisszumokat kötni. Forgatott ugyanakkor egy szkeccsfilm-epizódot a Playboy számára (Inside Out, 1991), és mint utólag kiderült, ebből a kirándulásból nem anyagilag profitált a legtöbbet. Ekkor ismerte meg ugyanis azt a Jim Taylort, aki állandó forgatókönyvíró partnere lett, illetve leendő zeneszerzőjét, Rolfe Kentet.

A debütálást jelentő Ez az életem (Citizen Ruth,1996) szkriptjét is Taylorral közösen jegyzik. A mikrobüdzséből forgatott film a későbbi nagy sikerek, a Schmidt története vagy a Kerülőutak felől visszatekintve akár kakukktojásnak is tűnhet, noha ugyanolyan esszenciális Payne-produkció, miközben valóban érdesebb és provokatívabb. Olyannyira, hogy helyenként a John Waters-féle polgárpukkasztó komédiákkal mutat rokonságot. Payne és Taylor története rendkívül ügyesen játszik a nézői elvárásokkal: a felütés rögrealista szociodrámát, vagy „veled is megtörténhet”-típusú tanmesét sejtet – megismerünk egy lecsúszott, drogfüggő nőt (Laura Dern), aki utcai szipuzás miatt börtönbe kerül –, a folytatásban azonban egyre harsányabb szatírát láthatunk. Ruth, akiről kiderül, hogy terhes, így a magzat életének veszélyeztetésével is megvádolják, egy mélyen vallásos, abortuszellenes házaspárhoz kerül. Payne akár meg is elégedhetne azzal, hogy kigúnyolja a bigott kispolgárokat és a hisztérikus Pro Life mozgalmat, de helyette, egy váratlan pillanatban, főhősét átlöki a barikád másik oldalára, az abortusz-párti liberálisokhoz, akik semmivel sem tűnnek kevésbé álszentnek és nevetségesnek. Mindkét fél saját agendájának propagálására akarja felhasználni a nőt, akit viszont csak két dolog érdekel: a pénz és a ragasztó. A film középen állása, vagyis az, hogy nem hirdet ítéletet a máig óriási indulatokat kiváltó kérdésben, felróható – több kritikus fel is rótta –, Payne azonban nem politikus alkatú rendező, nem a vita érdekli, hanem a vitázó felek, a szituációk és a karakterek.

A Citizen Ruth vegytiszta szatírájával szemben a Gimiboszi (Election, 1999) egy fokkal árnyaltabb, noha nem kevésbé elrajzolt figurákkal dolgozik. Payne maradt hazai terepen: ismét szülővárosában, Omahában forgatott – következő filmje, a Schmidt története is itt játszódik –, talán ennek tudható be, hogy még első két, stilizáltabb munkája is életszagúbbnak, realistábbnak tűnik, mint a hasonló témákat feldolgozó stúdióvígjátékok. A hiteles miliő megteremtésében elengedhetetlen fontosságú helyszíni felvételek mellett Payne, Hollywoodban szokatlan módon, sokszor az epizódszerepeket is saját magukat alakító helyi amatőrökkel játszatja el. Hitvallása szerint a filmkészítés egyik legfontosabb fázisa a casting, ezért nem enged semmilyen beleszólást abba, hogy kikből álljon össze a színészgárda. A Kerülőutak esetében nemet mondott az egyik főszerepre pályázó George Clooney-nak, az Electionnél pedig ellenállt a producerek akaratának és Tom Cruise helyett egy B-kategóriás sztárra, Matthew Broderickre bízta a gimnáziumi tanár figuráját.

Míg a Citizen Ruth történetét egy újságcikk ihlette, az Election regényadaptáció, ahogy Payne összes többi, azóta forgatott filmje. Szerzőiségét ez a körülmény a legkevésbé sem csorbítja – interjúiban Kubrick munkásságát szokta példaként citálni –, Jim Taylorral ugyanis nem betűhíven ültetik át cselekményt a vászonra. Munkamódszerük lényege, hogy a regény többszöri elolvasását követően a szkript megírásakor már nem nyúlnak a könyvhöz, benyomásaik, emlékeik alapján dolgoznak, a mozgókép médiumához igazítva az alapanyagot. Az egyik legfontosabb irodalmi eszköz, a narráció Payne-nél ennek ellenére fontos szerepet kap – ragaszkodása hozzá már-már korszerűtlennek tűnik. Filmjei mégsem válnak tőle papírízűvé – egyedül az Utódokban véti el az arányt –, a narráció nála ugyanis nem csak illusztrálja a képeket, hanem sokszor ellenpontozza, iróniával telíti őket.

A Gimibosziban különösen jól forgatja ezt a fegyvert: egy helyett négy különböző szereplő is kommentálja a történéseket saját perspektívájából. Mindez nem csak humorforrásként, a jellemkomikum eszközeként szolgál, de a játékidő strukturálására is kiváló. Az Election ennek megfelelően a rendező legfeszesebb, legritmusosabb munkája, dramaturgiája, felépítése kompatibilis a standard tinivígjátékokéval. A Gimiboszi, a szerencsétlen magyar cím sugallata ellenére, mégsem vethető össze a középiskolák világában játszódó hasonló produkciókkal – a stúdió nem is nagyon tudta, hogyan pozícionálja –, a szüzesség elvesztése helyett olyan kérdéseket boncolgat, mint az etika és a morál viszonya vagy a hatalom(vágy) természete. Payne a gimnázium kulisszáin belül, egy diák-önkormányzati választás apropóján modellezi az egyéni vágyak és ambíciók, a felnőttek világára ugyanúgy lefordítható, konfliktusát. A Citizen Ruth-hoz képest itt már akad pozitívabb fénytörésben láttatott szereplő – a leszbikusságával küszködő lázadó húg vagy a buta, ám jó lelkű báty –, de a törtető éltanuló (Reese Witherspoon) és a Broderick által alakított tanár csatájában Payne nem hirdet erkölcsi győztest.

Utóbbi, Jim McAllister, mégis fontos, jellegzetesen payne-i karakter – középosztálybeli, saját jelentéktelenségétől szenvedő, magányos férfi. Élete látszólag sínen van, a gimnáziumban megbecsülik, a diákjai kedvelik, van egy kertes háza és egy szerető felesége – minderről ő maga számol be a nézőknek. A narrációt aláfestő képek azonban arról tanúskodnak, hogy a házassága inkább unalmas, mint harmonikus. Éjszakánként leoson a pincébe pornófilmet nézni, később pedig megpróbál összemelegedni felesége legjobb barátnőjével. Az epilógusban, kirúgását követően, New York-ba költözik új életet kezdeni. Önvallomása szerint jól érzi magát a 10 négyzetméteres garzonjában, elégedett a múzeumi munkájával és új barátnőt is talált, a mellékelt képsorok azonban itt sem egy boldog, beérkezett embert ábrázolnak.

McAllister sorstársai és rokonai Payne minden filmjében felbukkannak, kezdve legelső rövidfilmjétől, a Bizet-operát feldolgozó Carmentől (1985) a díjakkal elhalmozott Utódokig. A főhőseit feszítő egzisztenciális szorongást legplasztikusabban talán vizsgafilmje, a Martin passiója (The Passion of Martin, 1991) fogalmazza meg. A címszereplő-narrátor így mesél saját magáról, rögtön a film első másodperceiben, miközben egy nagyváros utcáin bolyong: „ az életem üres volt, értelmetlen. Emberi kapcsolatokra vágyva tántorogtam végig az életen, szerettem volna legalább egyetlen olyan emberi lényt találni, akivel valóban beszélgethettem volna. De nem találtam senki. Egyre magányosabb voltam a kegyetlen, önző és szánalmas arcok közt, akik körülvettek. Elveszve éreztem magam egy kaotikus és érzéketlen univerzumban. De nem volt ez mindig így. Egyszer, kilenc csodálatos hónapig, tökéletes boldogságban és harmóniában éltem. Aztán… megszülettem.” A harmincas évei közepén járó Martin végül, életében először, mégis megtalálni véli a lelki társát a saját fotókiállításán megpillantott fiatal nőben. Megismerkedésük után kiderül, hogy valóban azonos hullámhosszon rezegnek, lelkileg és fizikailag is összeillenek. Martin azonban olyan sokat várt erre a kapcsolatra, hogy retteg a nő elvesztésének gondolatától, attól, hogy újra visszazuhanhat a nihilbe. Viszonyukat végül saját türelmetlensége és önző szeretetvágya mérgezi meg.

A Párizs, szeretlek! (2006) szkeccsfilm záróetűdjeként szolgáló 14e arrondissement szintúgy a totális magány létállapotát illusztrálja, noha jóval líraibb eszközökkel. Főszereplője kivételesen egy nő, egy denveri postás (Margo Martindale), aki a párizsi vakációjáról írt fogalmazását olvassa fel, franciául, a narrációból azonban több derül ki a saját életéről, mint a város nevezetességeiről. Az Eiffel-torony tetejéről körbetekintve eszébe jut, milyen jó lenne megosztani valakivel az élményt – odahaza csak a kutyái várják –, de hozzáteszi, hogy valójában egyáltalán nem boldogtalan, és tudja: az ő korában már nem érdemes romantikus ideákat dédelgetni – még a szerelem városában sem. Sartre és Beauvoir sírjánál nemrég elhunyt anyjára és húgára gondol, illetve a saját sorsára: „Egy napon majd engem is eltemetnek, és lehet, hogy senki sem fog majd meglátogatni. De nem érdekel. Én már halott leszek.”

Őt talán nem gyötri saját jelentéktelenségének gondolata, a rendező férfialakjait azonban annál inkább. A Payne produceri felügyelete alatt készült sorozat, a Hung kosárlabdaedzője (Thomas Jane), aki pénzügyi gondjai miatt, jobb híján, selyemfiúnak áll, kénytelen azzal szembesülni, hogy bár a gimnáziumban ő volt a legnépszerűbb, legígéretesebbnek tartott diák, a negyven felé közeledve nem ért még el semmit; nincs rendes lakása és állása, csak egy exfelesége és két elhidegült gyereke. A Kerülőutak írói ambíciókat dédelgető tanára, Miles (Paul Giamatti) is azon kesereg, hogy túl élete felén semmit sem tud felmutatni: „A világ le se szarja, amit csinálok. Felesleges vagyok. Olyan jelentéktelen vagyok, hogy még megölni se tudom magam.” Depresszióját súlyosbítja, hogy egyedül él, két éve vált el a feleségétől, de nem tudta még túltenni magát rajta – élete nagy szerelmének tartja az asszonyt, aki közben újra férjhez ment. Barátja csak látszólag van jobb helyzetben: az egykori sorozatszínész szinkronmunkákból, reklámokból és régi sikerének emlékéből él. Házasodni készül, de legszívesebben menekülne a kapcsolatból – a kaliforniai bortúra alatt az első útjába eső nőbe beleszeret.

A Schmidt történetének 66 éves címszereplője sem boldog ember. Fiatalon arról álmodozott, hogy elismert vállalkozó és innovátor lesz belőle, valaki, aki kitűnik a tömegből, helyette negyven évet dolgozott kockázatbecslőként egy biztosítótársaságnál. Éjszakánként azon mereng, hogy ki az a vénasszony, aki az ágyában fekszik, és akivel 42 év házasság után sem tudták igazán megismerni egymást. Az asszony halála után múltidéző utazásra indul gyerek- és ifjúkora színhelyeire, majd részt vesz lánya esküvőjén, akivel szintúgy képtelen megtalálni a közös hangot. Hazatérve az üres házba, számot vet a célok és emberi kapcsolatok nélkül maradt életével: „Viszonylag hamar meg fogok halni. Talán 20 év múlva, talán már holnap. Mindegy. Ha már nem leszek, és meghalnak azok is, akik ismertek, olyan lesz, mintha nem is éltem volna soha. Mi haszna volt bárkinek is az életemből? Azt hiszem, semmi. Semmi a világon.”

Kudarcba fulladt karrierek, zátonyra futott kapcsolatok, társtalanság, öregség, halál – így summázható a Payne-hősök világa. A rendező filmjei mégsem éjsötét, depresszív drámák, jól lehet, nem is felhőtlen vígjátékok. A több szálon futó, pergő cselekményű, flashbackekkel és különféle vizuális gegekkel operáló Gimiboszival és Citizen Ruth-tal szemben a Schmidt története, a Kerülőutak és az Utódok lassabb folyású, kevesebb figurát mozgató, lineáris darabok, amelyekben a maró szatíra fanyar humorrá szelídül. Noha a gyarlóságaikat, jellembéli defektusaikat sem hallgatja el, empatikusabb ezekkel a szereplőkkel, nem tart akkora távolságot tőlük; nyomorúságaik valóságosabbak, átélhetőbbek. Payne jó érzékkel villantja fel a komikumot a fájdalmas pillanatokban, úgy tart tükröt a hősei elé, hogy közben nem gúnyolja ki őket. Filmjei a keserű pirulát rejtő édességhez hasonlatosak: a fajsúlyos témákat kellemes zenével, ráérős tempóban komponált festői képekkel és komikus mellékalakokkal próbálja – sikerrel – fogyaszthatóbbá tenni.

Az érzelmi feloldást pedig – mind a nézők, mind a szereplők számára – a Payne-filmekben kötelező epilógus szolgáltatja. A Martin passiója és Citizen Ruth fináléja még erősen cinikus – Martin végül a kórházi ágyon kapja vissza kómába esett szerelmét; Ruth elvetél ugyan, de legalább gazdag lesz –, a Gimiboszi lezárása azonban, amelyből megismerjük hőseink utóéletét, enyhíti valamelyest a könyv eredeti, jóval komorabb befejezését. A Kerülőutak Miles-a is megkapja a lehetőséget rá, hogy új fejezetet nyisson az életében, hála a bortúra során megismert Mayának. Az életkedvét vesztett, megkeseredett Schmidtnek pedig legalább annyi megadatik, hogy – az általa „örökbefogadott” afrikai kisfiú rajzát látva – felszakadnak belőle a katarzis könnyei. „Rám tört egy érzés. Mintha visszaemlékeztem volna valamire, valamire, amit sosem ismertem, s amire mindig is vágytam. De nem tudtam, mi az. Talán valami, amit elfelejtettem. Vagy valami, amit egész életemben kerestem. Csak azt tudom mondani, hogy egyszerre éreztem örömöt és szomorúságot. De nem nagy szomorúságot. Mert azt éreztem, hogy élek. Igen, élek.” Ezt már nem Schmidt, hanem a Párizs, szeretlek! denveri postása fogalmazza meg, felidézve azt a különös érzést, amely egy párizsi park padján üldögélve szállta meg. Payne filmjeinek keserédes hangulatát, és hőseinek sorsát is ez a kettősség határozza meg – bánat és boldogság egyidejű jelenléte, és az, amit a Martin passiójában is idézett japán mono no aware kifejezés takar: a rezignáció és elmúlás szépséges melankóliája.

Hét év kihagyás után Payne látszólag ott folytatja az életművét, ahol a Kerülőutakkal abbahagyta. A bevált receptet követve ezúttal is egy regényt adaptált, Kaui Hart Hemmings önéletrajzi ihletésű művét, főszerepben egy újabb súlyos érzelmi krízisbe került idősödő férfivel. A George Clooney által alakított Matt King felesége egy balesetet következtében kómába esik, a férfi ekkor kénytelen szembesülni azzal, hogy az utóbbi években kapcsolatuk nem volt túlzottan ingerdús. Az orvosok közlik vele, hogy a nő nem fog soha magához térni –hamarosan leveszik a gépekről. Miközben King megpróbálja feldolgozni a tragédiát, kiderül, hogy feleségének a balesete előtt viszonya volt egy másik férfivel. Szeretne személyesen is találkozni vele, ezért két lányával együtt elindul, hogy megkeressék az épp a saját családjával nyaraló szeretőt.

A két intenzív érzelem, a gyász és az elhunyt hűtlensége miatt érzett harag ütköztetését Payne már a Schmidt történetében is lemodellezte, ahogy a road movie műfaji keretét is többször használta, a tematikai és formai hasonlóságok ellenére az Utódok mégsem illeszkedik résmentesen az életműbe. A rendező már a Kerülőutakkal elhagyta szülővárosát, Omahát, most még messzebbre, egészen Hawaii-ig merészkedik. A különbséget nem ez jelenti, sőt: a film legnagyobb erénye a hely különleges aurájának megteremtése a képeslapra illő felvételek és a helyi dallamokra építő soundtrack segítségével. A valódi differencia a főszereplő személyében keresendő. A rendező ez idáig szinte mindig a középosztályból választott magának főhőst. Matt King jómódú ügyvéd, a helyi arisztokrácia tagja, családja értékes földterületet tulajdonol Hawaii egyik szigetén – a cselekmény másik szála ennek a birtoknak a tervezett eladása körül bonyolódik –, de nem csak a státusza miatt lóg ki a tipikus Payne-figurák sorából. King ugyan már a történet elején bevallja, hogy házassága kihűlésében ő is vétkes, figurájából mégis hiányzik mindazon összetettség és ellentmondásosság, ami a Gimiboszi tanárának, Mr. Schmidtnek vagy a Kerülőutak önjelölt írójának a sajátja volt. Utóbbiak esendő, kisebb-nagyobb jellemhibával felvértezett szimpatikus lúzerek, míg a megnyerő külsejű és modorú, jó lelkű Kinget mintha önhibáján kívül sújtaná a sorsa – a történet inkább a feleség „ősbűnére”, a hűtlenségre koncentrál.

Korábban Payne-nek sikerült a szentimentalizmus csapdáját is elkerülnie a kreatív módon használt narrációval. A Gimibosziban a szatíra és a humor eszközeként szolgáltak a szereplők kommentárjai, a Párizs, szeretlek!-ben vagy a Schmidt történetében pedig nem közvetlenül a nézőnek címezték mondanivalóikat, hanem egy harmadik félnek, levelek, illetve iskolai fogalmazás formájában. Az Utódokból e tekintetben is hiányzik az irónia és a távolságtartás: King gondolatai az első másodperctől kezdve reflektálatlanul zúdulnak a nézőre, ezáltal az amúgy sem túl izgalmas karakter még egysíkúbbá válik, Clooney minden erőfeszítése ellenére. Payne pályafutása során most először dolgozott forgatókönyvíró-társa, Jim Taylor nélkül és ezúttal a forrásművet sem csupán sorvezetőként használta, sőt: az adaptálásban a regény szerzője is részt vett. Feltehetően ennek is köszönhető, hogy az Utódok a rendező legkevésbé személyes, és a klasszikus hollywoodi formulával leginkább kompatibilis munkája, amely a szatíra helyett már a melodráma műfajához áll közelebb. Külsőségeit vagy a színészi játékot illetően hibátlan produkció, a payne-i keserédes hangulat sem hiányzik belőle, a katarzis viszont ezúttal, sajnos, elmarad.

 

UTÓDOK (The Descendants) – amerikai, 2011. Rendezte: Alexander Payne. Írta: Kaui Hart Hemmings regényéből Alexander Payne, Jim Rush és Nat Faxon. Kép: Phedon Papamichel. Szereplők: George Clooney (King), Shailene Woodley (Alexandra), Amara Miller (Scottie), Robert Forster (Scott), Nick Krause (Sid). Gyártó: Ad Hominem Entertainment / Fox Searchlight. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 115 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/03 38-41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10995