KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/március
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Tükröm, tükröm Filmszemle után
• Várkonyi Benedek: Emerenc királynő Beszélgetés Szabó Istvánnal
• Vincze Teréz: Ordítás és országimázs Magyarország 2011
• Pápai Zsolt: Júdás-napi fagy Drága besúgott barátaim
SZÍNÉSZPORTRÉ
• Kolozsi László: Ede elment Garas Dezső (1934–2011)
NŐK A FELVEVŐGÉPPEL
• Vincze Teréz: Nők a felvevőgéppel A mozi neme
• Kovács Kata: Celluloid örökösnők Filmrendező-lányok
• Alföldi Nóra: Beszélő fejek Polisse
• Tüske Zsuzsanna: Nő a volánnál Ida Lupino
TESTKÉPEK
• Kelecsényi László: A test szavai Utazás az érzékek birodalmába – 1. rész
• Pintér Judit Nóra: Test és tükör Cronenberg test-képei
MOZI
• Pálos Máté: Együtt az ég alatt
TESTKÉPEK
• Horváth Eszter: Beszéljünk a szexről? Veszélyes vágy
• Varró Attila: Kanossza Shame – A szégyentelen
ALEXANDER PAYNE
• Baski Sándor: Keserédes élet Alexander Payne filmjei
MESETERÁPIA
• Hirsch Tibor: Sorskönyv-mesék Mesefilmterápia – 2. rész
TELEVÍZÓ
• Varga Balázs: Családban marad Átok
• Schubert Gusztáv: Közös többszörös Társas/Játék
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Kirúgó mérkőzés Krízispont
• Huber Zoltán: Vissza az alapokhoz A némafilmes
• Gelencsér Gábor: Utazás Katatóniába Isztambul
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Grafománia és tipomágia Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel
MOZI
• Margitházi Beja: Aurora
• Vajda Judit: Bor, tangó, kapufa
• Forgács Nóra Judit: Szex felsőfokon
• Kovács Kata: Családban marad
• Barkóczi Janka: Szilvás csirke
• Baski Sándor: Az erő krónikája
• Alföldi Nóra: Az ördög benned lakozik
• Parádi Orsolya: Szingli fejvadász
• Roboz Gábor: Védhetetlen
• Sepsi László: Borotvaélen
• Nevelős Zoltán: Tirannoszaurusz
• Kovács Marcell: A bűn hálójában
• Tüske Zsuzsanna: Egy hét Marilynnel
• Varró Attila: Warrior
DVD
• Lichter Péter: A nyugtalanság kora
• Pápai Zsolt: Adėle H. története
• Tosoki Gyula: Vasököl
• Sepsi László: A fegyver éve
• Géczi Zoltán: Nagy Sándor, a hódító
• Varga Zoltán: A rettegés mélye
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

A némafilmes

Vissza az alapokhoz

Huber Zoltán

Hazanavicius 2011-es némafilmje újabb bizonyíték arra, hogy nincsenek lejárt szavatosságú stíluseszközök, a rendező tehetsége számít.

A hangosfilm forradalmát mézédes musicalként (Ének az esőben, 1952) és éjfekete drámaként (Sunset Boulevard, 1950) is feldolgozták már, de a némafilm halálát érdemben még soha nem vitatta senki. Igaz, gyakran készülnek filmek dialóg, diegetikus hangsáv vagy kísérőzene nélkül, és a humor, a tisztelgés, a nosztalgia kedvéért néha a némafilmek jellegzetes stílusjegyei is megelevenednek a vásznon – ezek a művek azonban már fényévekre vannak a hang nélkül készült mozgóképektől. A némafilmes igazi meglepetését a rendkívül merész konzervativizmus jelenti: a francia Michel Hazanavicius a némafilmes formát nem kísérletezésre használja, és a klasszikus kifejezőeszközöket sem teszi idézőjelbe. Kortárs tempóban, mai képminőségben hamisítatlan némafilmet forgat, és így nemcsak tökéletesen idézi meg a mozi hőskorát, de azt is frappánsan demonstrálja, hogy egyes filmek elavulhatnak ugyan, a kipróbált filmes formulák azonban egész egyszerűen kortalanok maradnak. Állítását szerencsére nem észérvekkel támasztja alá: a tétel igazságáról még legkritikusabb nézőjét is képes meggyőzni, hiszen A némafilmes minden kockájáról sugárzik a mozi mérhetetlen szeretete.

Hazanavicius mert nagyot álmodni, és látszólag teljesen értéktelen alkotóelemekből, lejárt szavatosságúnak csúfolt módszerekkel óriási sikerfilmet épített. Az unalomig ismert szerelmi történetet a klasszikus amerikai némafilmek modorában tárja elénk, de közben sikeresen kerüli el a giccs, a ragacsos nosztalgia és a maró irónia csapdáit is. A Rudolf Valentino és Douglas Fairbanks személyéből kikevert, ünnepelt némafilmsztár, illetve a hangosfilm sikerével mozicsillaggá emelkedő színésznőcske a legalapvetőbb hollywoodi receptet követi. Ennél sablonosabbat képtelenség papírra vetni, a direktor azonban volt annyira pimasz, hogy még egy vicces kutya-barátot is a műbe kanyarított. A dolog azonban nagyszerűen működik, hiszen Hazanavicius eltántoríthatatlanul ragaszkodik alapkoncepciójához. Véresen komolyan veszi a mások által elavultnak tartott megoldásokat, amivel sikerül megidéznie a mozi varázsát, mely nem a képekből vagy a hangból, hanem a filmet készítők odaadásából keletkezik.

Igaz, a rendező néhol ügyesen használja ki a mai néző hanggal kapcsolatos beidegződéseit és elvárásait, ezek az összekacsintós gegek azonban mellékesek a némafilmes stílusok és fordulatok mintaszerű használata mellett. Hazanavicius a legkevésbé sem hivalkodik sajátos rendezői döntéseivel. Ehelyett okosan a háttérbe húzódik, és szinte mindent a zenekari kíséretre, a képekre, illetve az erős színészi jelenlétre bíz. Jean Dujardin nevét érdemes lesz megjegyeznünk, hiszen a színész elképesztő könnyedséggel és eleganciával oldja meg a korántsem egyszerű feladatot: élettel tölt meg egy klisékből gyúrt, örök némaságra kárhoztatott figurát. A kifejező zene, a film remek vizuális világa nem sokat érne, ha Dujardin nem lenne képes magával ragadni minket. Nagyszerű játékát látva igazat adhatunk Balázs Bélának: a kifejező arc valóban a némafilm legfontosabb esszenciája. A szomorú szemek, vagy az ellenállhatatlanul vibráló mosoly 2012-ben ugyanúgy elvarázsolja a közönséget, mint tette 1896-ban.

A film óriási kritikai sikerének is éppen ez lehet a magyarázata. Miközben sokan egyre hangosabban temetik a mozit, jön ez a fantáziadús francia rendező, aki nem a harmadik dimenzióban, a számítógépben vagy a minél elképesztőbb trükkben látja a film jövőjét, hanem az alapokhoz való visszatérést hirdeti. Hazanavicius munkája tökéletesen bizonyítja, hogy a fekete-fehér némafilm, az olcsó lányregényeket idéző történet, és a legalapvetőbb figura is képes felvenni a versenyt a leghangosabb színes-szagos látványosságokkal is – elég, ha a stáb hisz még a mozi erejében, és kellő odaadással végzi a feladatát. Hollywood néhány éve a 3D-ben vélte felfedezni a kiutat, az új technológia azonban végül nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Hazanavicius ezzel szemben egy sokkal egyszerűbb (és minden filmes által követhető) megoldást javasol. Azt állítja, a technikai megvalósítás, a csomagolás ugyan valóban fontos, de a szórakoztatás szenvedélyét, az alkotók odaadását, a nagy mesét semmi sem pótolhatja. A némafilmes végeredményben a szórakoztató mozi örök diadalát hirdeti, és ezért a gesztusáért nagyon lehet szeretni.

 

A NÉMAFILMES (The Artist) – francia-amerikai, 2011. Rendezte és írta: Michel Hazanavicius. Kép: Guillaume Schiffman. Zene: Ludovic Bource. Szereplők: Jean Dujardin (Valentin), Bérénice Bejo (Peppy), John Goodman (Zimmer), James Cromwell (Cliffton). Gyártó: JD Prod / La Petite reine / France 3. Forgalmazó: Fórum Hungary. 100 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/03 50-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10982