KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/március
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Tükröm, tükröm Filmszemle után
• Várkonyi Benedek: Emerenc királynő Beszélgetés Szabó Istvánnal
• Vincze Teréz: Ordítás és országimázs Magyarország 2011
• Pápai Zsolt: Júdás-napi fagy Drága besúgott barátaim
SZÍNÉSZPORTRÉ
• Kolozsi László: Ede elment Garas Dezső (1934–2011)
NŐK A FELVEVŐGÉPPEL
• Vincze Teréz: Nők a felvevőgéppel A mozi neme
• Kovács Kata: Celluloid örökösnők Filmrendező-lányok
• Alföldi Nóra: Beszélő fejek Polisse
• Tüske Zsuzsanna: Nő a volánnál Ida Lupino
TESTKÉPEK
• Kelecsényi László: A test szavai Utazás az érzékek birodalmába – 1. rész
• Pintér Judit Nóra: Test és tükör Cronenberg test-képei
MOZI
• Pálos Máté: Együtt az ég alatt
TESTKÉPEK
• Horváth Eszter: Beszéljünk a szexről? Veszélyes vágy
• Varró Attila: Kanossza Shame – A szégyentelen
ALEXANDER PAYNE
• Baski Sándor: Keserédes élet Alexander Payne filmjei
MESETERÁPIA
• Hirsch Tibor: Sorskönyv-mesék Mesefilmterápia – 2. rész
TELEVÍZÓ
• Varga Balázs: Családban marad Átok
• Schubert Gusztáv: Közös többszörös Társas/Játék
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Kirúgó mérkőzés Krízispont
• Huber Zoltán: Vissza az alapokhoz A némafilmes
• Gelencsér Gábor: Utazás Katatóniába Isztambul
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Grafománia és tipomágia Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel
MOZI
• Margitházi Beja: Aurora
• Vajda Judit: Bor, tangó, kapufa
• Forgács Nóra Judit: Szex felsőfokon
• Kovács Kata: Családban marad
• Barkóczi Janka: Szilvás csirke
• Baski Sándor: Az erő krónikája
• Alföldi Nóra: Az ördög benned lakozik
• Parádi Orsolya: Szingli fejvadász
• Roboz Gábor: Védhetetlen
• Sepsi László: Borotvaélen
• Nevelős Zoltán: Tirannoszaurusz
• Kovács Marcell: A bűn hálójában
• Tüske Zsuzsanna: Egy hét Marilynnel
• Varró Attila: Warrior
DVD
• Lichter Péter: A nyugtalanság kora
• Pápai Zsolt: Adėle H. története
• Tosoki Gyula: Vasököl
• Sepsi László: A fegyver éve
• Géczi Zoltán: Nagy Sándor, a hódító
• Varga Zoltán: A rettegés mélye
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

színészportré

Garas Dezső (1934–2011)

Ede elment

Kolozsi László

Sosem volt, nem is lehetett volna Hamlet, Rómeó, hősszerelmes. Garas Dezső nagyformátumú kisember-szerepeivel érte el a közönség szeretetét.

„Kevés színésznek adatik meg, hogy emblematikus figura legyen” – mondta Garas Dezső egy interjúban. Mondhatta. Nem túlzott. „Nekem abban a szerencsében volt részem, hogy néhány mondatomból szállóige lett, aki meghallotta azt a pár mondatot, még ha nem látta is a filmjeimet, hozzám tudta e szállóigéket kötni. A ’kell egy csapat’, vagy az, hogy ’egyedül nem megy’, hozzám tartozik”.

Ugyanebben a műsorban, Prokopp Dórának elmondja, különösebb keserűség nélkül, de azért némi sértettséggel a hangjában, hogy nyolc éve nem dolgozott filmen. „Nem számolnak már velem, úgy látszik.” A Filmmúzeum a régi nagy színészeket és tévés személyiségeket megszólító műsorának címe: Aranykor. „Mi az aranykor, a magyar film legragyogóbb, minden kétséget kizáróan legnagyobb és legfontosabb korának színészei voltunk”, mondja Garas. „Ennek a kornak vége, egyszer és mindenkorra. A rendszerváltással vége lett. Jön most egy sok tehetséget felmutató új generáció, de ezek a mai fiatalok már nem jutnak annyi lehetőséghez.” „A mi fénykorukban, tetszik tudni, 70 tévéfilm készült egy évben, lehetett gyakorolni, kaptak a fiatalok is esélyt arra, hogy elsajátítsák ezt a szakmát.”

Garas nem nosztalgiázik, alkatával összeegyeztethetetlen lenne a siránkozás, ahogy az önsajnáltatás is. Úgy beszél, mint egy tanú, aki pontosan rögzítette a látottakat, de a következetések levonását másokra bízza. Hírnök, aki mintha egy elképzelhetetlenül békés és jólétben élő birodalom életéről tudósítana, nem titkolva azt sem, hogy e birodalomban is voltak bajkeverők, e birodalom élete sem volt minden konfliktustól mentes, hiszen az alkatok konfliktust szülő különbségein még a legideálisabb körülmények közt sem tudjuk magunkat túltenni. „Százával voltak hozzám hasonlóan tehetséges színészek”, mondja Garas, „és olyan rendezők instrukciót hallhattuk, mint Várkonyi Zoltán, Szabó István”. Sándor Pált említi, akivel sokat dolgozott együtt, akinek a legtöbbet köszönheti, Fábri Zoltánt, akit a legtöbbre becsült, és azt a Bacsó Pétert, aki éppen azokkal a filmekkel, melyekben Garas is szerepelt, bizonyította, hogy korának egyik legjobb dramaturgja, forgatókönyvírója.

Azt Garas sem állítja, hogy a magyar film az egyeduralkodó eszmétől nem fertőzött rezervátum volt a pártállam éveiben, feddhetetlen és befolyástól mentes övezet, csak szárazon közöl: „a háború előtti filmgyártás sem volt olyan jó, mint gondoljuk, ami abban jó volt, azt Kabos Gyulának hívják”. Mintha nem érdekelné, hogy miért éppen az ő idejében emelkedett a film olyan magasra, sem az, hogy ki volt az a Phaeton, aki Parnasszusukat felgyújtotta.

Tulajdonképpen volt valami Garasban nem csak a Comédie Française színészből, a komoly komikusból, de a görög tragédia színészéből is. Kevés olyan színész van, aki abban erősít meg bennünket, nézőket, hogy akármilyen veszélyek közé is sodródunk, a sor kifürkészhetetlen szeszélye folytán, a derűnket, az abba vetett hitünket, hogy lesz ez még jobb is, áll még majd nekünk is a zászló, nem szabad feladni. Garas, és ebben valóban hasonlít Chaplinhez, a sorsát elfogadó kisembert alakította; szinte mindig. Látszólag nagyon is különbözik az, amit a vásznon láttunk tőle, és az, amit a színpadon játszott; mégsem hasítható színházi és filmszínészre.

Sosem volt, nem is lehetett volna Hamlet, Rómeó, hősszerelmes. Kisstílű, a szerelemmel házaló gazembert ad az Özvegy menyasszonyokban, ebben a kellemes krimiparódiában: a nők azért dőlnek be neki, mert nem szépfiú, könnyű hinni neki, ha azt mondja, te vagy az első, te vagy az egyetlen. Nem ódzkodik a közhelyektől, azt súgja a nők fülébe: „anyámra emlékeztetsz”. Az utána nyomozó, intelligens tiszt ki is próbálja nyomban, működik e Kormos-módszer, de az ő szájából nem hiteles a sokszor bevált formula.

Sándor Pál híres foci-filmjében Mándy Ivánnak nem csak a futballrajongó könyve van benne, de az ódon, szotyizós mozgóképszínházak szentelt kötet is. Olyan némafilm a Régi idők mozija, amiben beszélnek is olykor: ki-ki elmondja a maga nagy mondatát.

Garas e filmmel emblematikus alak lett, kétség nem férhet hozzá.

És ott volt a sok futballpályákhoz köthető egyéb szerep is: ő volt a Lokomotív kapusa a Mese a 12 találatról papa-mozijában, néző volt a Csodacsatárban, kétballábas, az életben maradásért mindenre képes szürke veréb, Steiner, a Két félidő a pokolban című Fábri-remekműben. Szerencséje van, hogy ballal megy neki az emelés, mert a réten, ahol a munkaszolgálatosok focicsapata gyakorol, rendre akkora luftot rúg, hogy elesik.

A legnagyobb focis szerep után marad rajta az Ede név: mivel a Régi idők focijában Minarik Ede volt, a Ripacsokban is Ede lesz, Stock Ede, és ez a neve a kései Sándor Pál filmben is, a Noé bárkájában.

A filmszerepeket nyilvántartó oldal százötvenegy film és tévés szerepéről tud. A B – vagy inkább C és D – kategóriás horrorokat előállító Stuart Gordon (Reanimátor, Tágra nyílt elme) Romániában játszódó bizarr vámpírfilmjében (Daughter of Darkness) az apja után nyomozó lányt egy bőbeszédű, jó kedélyű taxis veszi fel: Garas angolul játszik. Borzalmas akcentussal magyaráz a koldusoktól megriadt amerikai lánynak.

Ő a Borz hangja a Süni és barátaiban, a legszívmelengetőbb magyar bábfilmben. És itt is olyan, mint Minarikként. A derűt fel nem adó kisember – még ha éppen Borz is.

A szakérettségi (esztergályosnak tanult) és a Főiskola után a Nemzetiben és a Filmgyárban kezd. A Liliomfiban mintegy 3 millió ember láthatja ifjú Schnapsként – 3 millió fizető néző. Nem csoda hát, hogy aranykorról beszél.

A Nemzeti Színház atyaistenét, Major Tamást roppant mód tiszteli– legfontosabb tanárának mondja később – ám jobban ragaszkodik az elveihez, mint a társulathoz. 1965-ben átszerződik a Madáchba, és visszatér a filmhez, a tévéfilmekhez: az Abigélben nem a clownt adja majd, hanem az elvhű, a következetes Kőnig tanár urat.

A román taxist és Kőniget látszólag nem lehetne egy színészre osztani, annyira különböző a karakterek: ám Garas tehetségének köszönhetően a két szerep közti fesztávolság viszonylag csekélynek tetszik.

Játékossága, kedélye, nagy valószínűséggel összefügg azzal, hogy a Bérkocsis utcában nőtt fel. Bordélyok közé ékelt otthonukban szerzi első tapasztalatait: balra mellettük az időseknek szánt intézmény, jobbra a beavató hely, a tapasztalt asszonyokkal. Gyerekkori, kamaszkori élményeiről úgy beszélt Vámos Miklós Lehetetlen című műsorában, mintha az anekdotázás lett volna a kenyere. Nem tűnik fel – a kedélyes beszélgetést hallgatva (Vámos valóban csak hallgatóság) – hogy nem szeretett interjút adni. „Mindig ugyanazt mondanám, nem akarok mások agyára menni” – tulajdonképpen zárkózott volt.

Tízévesen sárga csillagot viselt. Apja nem is épül fel a munkaszolgálat után. Tizenöt, amikor a befelé nőtt strúmája miatt nem kapott levegőt, néhány másodpercre átlép a túlvilágra, de ott, meséli, nem látott semmit, nem élt át nagy megvilágosodást. A főiskolán Fülöp Zsigmond a legjobb barátja, a Nemzetiben együtt játszik a legnagyobbakkal, a társulat tagja: Mészáros Ági, Kálmán György, Básti Lajos, Bessenyei Ferenc, Sinkovits Imre. A Madáchban a legtöbbször Domján Edittel áll színpadra (a Bolond lányban vagy háromszázszor játszik).

Ha nem lettek volna a filmszerepek, valószínűleg nem meri bevállalni, hogy majd egy percig némán álljon a közönség előtt. Az Ascher Tamás rendezte Mester és Margaritában, Kaposváron, a nézők szeme közé néz: volt hozzá bátorsága. De nem csak bátorság, nem csak rutin kellett ehhez, hanem az a számos nagy film is, ami már mögötte volt – a Két emelet boldogságtól az Uramistenig – ez volt, ez a számos komoly szerep, a fedezet. E nélkül nem lett volna a színpadon hitele, nem lett volna a megjelenésének, puszta tekintetének, olyan súlya. Ascher tudta, érezhette, hogy benne megbízhat, rá építhet, Garas az, aki ebben a szituációban nem válik nevetségessé.

A színpadon nem csak a clownt adta, de a nagy alakításokhoz éppen e fél-tréfás kisember szerepek is kellettek – mint a Szamárköhögésben az apa –, a filmszerepek hátulról fedezték a színházi szerepeket. Peachum volt a Koldusoperában, az előadást a nyolcvanas évek meghatározó vendégrendezője, Ljubimov rendezte, volt Buendía ezredes Szolnokon (ki gondolta volna, hogy a Száz év magány színpadra állítható), Mocorgó, Pisti a vérzivatarban.

Sok szerep, sok név: de mintha mindig Edének hívták volna, vagy Dezsőnek. A hangjához egy meleg, kedélyeskedő személyt társíthat, aki nem látja, csak hallja őt, olyasvalakit, akinek jól a „kérem tisztelettel”, a „te, kérlek szépen”, a „tetszenek tudni”… a harmincas évek megtörhetetlen, és sokszor méltatlan helyzetbe kerülő kishivatalnokait idéző stíl, hangvétel jellemezte.

Ottlik Géza azt írja, hogy ő nem olyan író, akinek van valami a bögyében, aki nagyon el akar mondani valamit, ő csak egy ürge. A színészek közt ő volt az ürge – Sinkovits nagyon nem az volt, ahogy Darvas Iván sem, hogy csak a kortárs nagyokat említsük – a Vámos-műsorban el is viccel ezzel: „én nem élem át a szerepeket”, mesélte. „Nem vagyok Sztanyiszlavszkij híve. Volt, hogy elakadtam a színpadon, és arra döbbentem rá, nem egy Lear király áll a nézők előtt, csak egy feledékeny színész. De ez engem nem zökkent ki. Én ezt Kiss Manyitól tanultam. Hogy ezeken a helyzeteken úrrá kell lenni.”

A Garas játszotta kisember tulajdonképpen anakronisztikus figurája volt a magyar film aranykorának, hiszen arra az ánti-világra, arra az elmúlt, elsüllyedt korra emlékeztetett, amelyről Kosztolányi, Márai és Ottlik tudósít novelláival.

Garas után maradt számos olyan film, ami igazát bizonyítja: aranykor volt, amelyben élt.

Aranykor volt: mert a nézők is másképpen fogadták, másképpen élték meg a filmeket, másképpen viszonyultak csillagaikhoz, másképpen fogadták köszönésüket. Aranykor volt, melyben egy egyszerű ürgének is akkora respektje lehetett, hogy halálának hírét véve százezrek meredtek maguk elé. Felidézve, ha nem is feltétlenül a szerepeit, de legalább azt a néhány mondatot, ami miatt emblematikus színész lett.

„Én a létezés-szakmában dolgozom” – írta Ottlik. És mi sem bizonyítja jobban azt, hogy az kor valóban a magyar film aranykora volt, mint az a tény, hogy egy olyan színész lett emblematikus alak, aki nem erőlködött, nem ágált, távol volt tőle minden modorosság, aki egyszerűen csak a létezés-szakmában dolgozott.

És most, amikor kiadták a munkakönyvét, tűnik csak fel igazán, hogy nincs, aki a helyére állna.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/03 14-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10987