Magyar Műhely

Beszélgetés Jeles Andrással

Álombrigádtól Angyali üdvözletig

Szekfü András

Részlet az MMA Kiadó Így filmeztünk 4. kötetében idén nyáron megjelenő, 2022-23-ban készült interjúból.

A ’80-as évek elején két filmed is készült, egymáshoz közeli időpontban: az Álombrigád (eredeti címe Mesteremberek), aztán pedig a Madách-variációd, az Angyali üdvözlet. Két különböző stúdióban készültek. Hogy van ennek a két filmnek az időrendje?

Az Álombrigád a Dárday-féle Társulás Stúdióban készült, az Angyali üdvözlet a Köllő-féle Hunniában. Először a Mesteremberek ment, és abból lett a botrány, és valószínűleg, hogy a botrányt valamennyire tompítsák és ködösítsék és helyrehozzák, ezért csinálhattam talán a következő évben az Angyali üdvözletet.

Hogyan jutottál el a Mesteremberek ötletéhez? Ugye amögött van egy szovjet színdarab [Alekszandr Gelman: Prémium].

Emlékszem, akkoriban nagy reveláció volt számomra Laurence Sterne Tristram Shandy című regénye. Ez élmény volt nyelvileg is és mindenképpen, és lehet, hogy valahogy fel akartam dolgozni azt a stiláris és világnézeti élményt, amit a Tristram Shandy-ből vettem, kiéreztem és aktualizálni tudtam. Attól tartok, hogy ez is szerepet játszott abban, hogy elkészült egy olyan forgatókönyv, amilyen valószínűleg eléggé magában állt, mert dominált benne a narráció, és hát a blődséges és a megfilmesítés praktikus szempontjaira kevéssé tekintettel levő szöveg. Ez a Tristram Shandy-ből jött, és a könyv bűne, nem az enyém, hogy ilyen módon dolgoztam fel, elaboráltam azt a megrázkódtatást, amit a könyv jelentett.

Mi volt ez a megrázkódtatás számodra nyelvileg meg emberileg?

Hát valószínűleg a szabadsága. Határ Győző volt a fordító, ő is minden nyelvérzékét és tudását a magyar nyelvvel kapcsolatban ott kitombolhatta. Ez a stiláris tombolás az, ami megrázkódtatást jelentett és nagy élmény volt, és mondom, az a szellemi szabadság, ami áradt a könyvből.

És hogy tudtad ezt forgatókönyvvé fogalmazni?

Talán az írás folyamatában nem is igen hittem abban, hogy ez megvalósítható, úgyhogy egy narrátor szerepeltetésével tettem eleget a könyvvel kapcsolatban az irodalmi ambícióimnak. Hogy ezt hogyan hoztam össze a szovjet szocialista realista színdarabok problematikájával, hogy ez az ötlet honnan jött, már nem tudom. Valószínűleg egy jó viccnek tűnt, hogy az az állandó, az emberben az úgynevezett kommunizmusban állandóan ébren tartott vagy állandóan éber düh, ami magával a rendszerrel szemben élt, ezzel a stiláris mentalitással legyen összehozva.

Ha most megpróbálom a magam szavaival értelmezni vagy lefordítani, akkor úgy is mondhatnánk ezt, hogy a Tristram Shandy szabadságával közelítettél a Gelman-darabhoz és így tudtál csinálni Álombrigád filmet?

Azt hiszem, ez pontos fordítása ennek a bonyodalmas dolognak, amit mondtam, igen.

Hogyan fogadták a forgatókönyvet vagy filmnovellát, amit beadtál a stúdióba?

A Hunniába adtam be, de utóbb a film átkerült a Társuláshoz. Igen, a Hunniába, és szomorú emlékem, hogy először nem értették a forgatókönyvet. Nyilván kicsit hosszúnak, bőségesnek is tűnt a szöveg. A stúdiórendszerben akkoriban létezett még a megvédés intézménye a stúdiótanácsokban. Szerintem különben elég jó rendszer volt. Vagy egyáltalán nem értették, hogy mit akarok én ezzel, vagy pedig túlzottan is értették, de inkább azt hiszem, hogy nem értették. Vásárhelyi Miklós, aki tekintélyes figura volt a stúdiótanácsban, megrótt, hogy nem várta tőlem, hogy ilyen publicisztikai, efemer dologgal hozakodom elő, ilyen nyílt szocialista realista ízű kritikával.

Nem érzékelték az iróniát vagy a szatírát benne?

Nem, úgy látszik, nem. És amikor a magam módján el tudtam magyarázni Vásárhelyinek, hogy ezt félreérti, mert semmi nem volt és nincs is a mai napig távolabb tőlem, mint az ilyesmi, akkor majdnem mintha megsértődött volna. Talán nem sértődött meg, de elég kemény hangon vagy szigorúan figyelmeztetett, hogy akkor most ettől kezdve tekintsük úgy, hogy ezt a forgatókönyvet én be sem adtam. Úgy látszik, abban a pillanatban alaposan megértette, és mintegy előlegezte a kész film sorsát.

Ezt ő a megbeszélésen mondta több ember jelenlétében?

Nyíltan, igen, nyíltan mondta ezen a kvázi vitán. Sajnálom, hogy ezt kell éppen vele kapcsolatban mondanom, de ez hangzott el. Akkor ott mindenki megszeppent, talán még én is, és akkor olyan hirtelen lett vége ennek az úgynevezett megvédésnek, mint egy pukkanásnak.

Teltek-múltak a hónapok vagy talán az évek is, amikor mondtam Fehér Gyurinak, hogy van nekem talonban egy forgatókönyvem, nincs-e kedve esetleg belenézni és megcsinálni. Vittem a filmgyárba, emlékszem, a 7-es buszon a forgatókönyvet, és még belenéztem búcsúzóul a szövegbe, aztán ott leesett a tantusz, hogy egy túrót fogom én ezt odaadni bárkinek, ezt én fogom megcsinálni, ha lehet. És akkor bevittem a Társulás Stúdióba. Azt hiszem elmondható, hogy akkor kvázi virágjában állt a Dárday-féle társulat, ott elfogadták, sőt, azt hiszem, örömmel fogadták el, és ott elkezdtem forgatni.

Mit tudtál a Társulásról? Ugye te nem voltál benne az alapítói körében?

Nem, nem voltam benne a brancsban, soha semmi ilyesmiben nem voltam, a belső körben, de Dárdayval együtt jártam főiskolára, ismert engem, ismertem őt, és gondoltam, hogy próba, szerencse, és akkor ott szabad utat adott. Innentől kezdve azzal már nem foglalkoztam, hogy mi lesz a fogadtatása.

Rátonyi Róbertet felkérted egy szerepre. Hogy merült föl az ő szerepeltetése?

Kétségbeesésemben nem tudtam kit választani. Furcsa módon egy rossz ötletből indultam ki, Hofinak akartam felajánlani, illetve neki is ajánlottam fel, de ő nem fogadta el.

Mondj egy szót az olvasók számára, hogy ez milyen szerep?

Egy iróniával, humorral átitatott figura ez a narrátor. Olyan szereplőt kellett találnom, akitől a mindent átható iróniát és szatírát természetesnek veszi a néző, ráadásul még a személyisége is garancia arra, egy élet garanciája kvázi, hogy ennek a mentalitásnak, amivel a mondandóját előadja, kvázi epikai hitele van. Hogy egy modern fogalommal mondjam, egy ikonikus figura legyen, hogy az egész szakmai előtörténete, repertoárja ott legyen a háttérben, miközben ezt a konkrét szöveget megjeleníti.

Ha egy másik idegen szót használok, jól érzékelem, hogy ez nemcsak egy narrátorfigura, hanem egy rezonőrfigura is?

Igen, persze.

Annyiból talán jobban jártatok Rátonyival, hogy Rátonyi egy generációval korábban, már a Rákosi-korszakban is az operett alapvető arca volt.

Igen, és így a szocialista realista módon felfogott munkásproblematika és az operett olyan simán, összecsúszott Rátonyi személye révén, hogy ez is teljesen rendben volt az én számomra.

Mire emlékszel a forgatásból?

Arra emlékszem, hogy minden ment magától. Volt viszont mindjárt az első forgatási napok valamelyikén egy nagyon csúnya élményem. Az úgynevezett kerthelyiség komplexumot kezdtük volna felvenni, megérkeztünk a kerthelyiségbe. Ez egy elég hosszú komplexum a filmben, ahol a munkások jól érzik magukat, isznak és mindenféle szürreális esemény látható. És ahogy megérkeztünk, tele volt a helybeli kuncsaftokkal, és nehezményezték, hogy nekik el kell hagyniuk a helyet. Természetesen előre szervezve volt ez a forgatás, úgyhogy senkit nem ért váratlanul, de a lényeg, hogy megsértődtek, és nem akartak. Botrányok voltak, én meg buta és felelőtlen módon ott egy vasasztalra letettem a forgatókönyvemet, aminek aztán hűlt helye maradt csak, ami azért volt számomra probléma és megrázó élmény, mert annak az egész hosszú komplexumnak az ötletei a forgatókönyv utolsó oldalán voltak egymás után leírva.

Kézzel utólag beleírva?

Az utolsó lapon le volt írva minden, ami ehhez a komplexumhoz tartozott. Emlékszem, hogy abban a pillanatban, amikor ez kész lett, biztos voltam abban, hogy rendben lesz ez a jelenetsor, talán még abban is, hogy ez megadja a filmnek a karakterét és a saját stílusát. Mikor észrevettük, hogy eltűnt a forgatókönyv, azt éreztem, hogy mindent elfelejtettem abból, amit odaírtam, és olyan megrázó volt ez számomra, hogy nagyon csúnya dolgot csináltam. Ott volt valami raktárnak a vasajtaja, és fejjel többször nekimentem, mint egy ökör, és vertem a fejem a falba, ahogy a mondásban áll, és ez nem tett jót se a hangulatnak, se az egészségemnek. Onnantól kedve a forgatáson ki kellett jelölni valakit, aki végig vezetett, mert nem tudtam egyenesen közlekedni.

Kaptál egy kis agyrázkódást.

Nem tudom, mi történt, a hallójárat egyensúlyközpontját egy kicsit megbolygathatta ez az ütés, ami többször is csattant a vasajtón. Akkor még azt hittem, hogy mindent szabad, még nem voltam negyven éves, de hát ilyesmit nem lett volna szabad. Valamennyi visszatért az eredeti ötletekből, úgyhogy ami a filmen látható a kerthelyiségből, az az eredeti ötleteknek a maradványa, mert sokkal vadabb dolgok voltak. Viszont adott ez az egész attak a forgatáshoz egy olyan attitűdöt, hogy semmi nem számít, úgyis sz… lesz, úgyhogy onnantól kezdve már nem izgultam, hadd menjen a dolog, ahogy mehet, ahogy eszembe jutnak a dolgok.

Hm, hát ez eléggé… nem is mellbevágó, hanem fejbevágó, igen. Mondd, [Kardos] Sándorral jól tudtatok együttműködni a forgatásnál?

Nagyon. Talán ez volt az egyik legsimább együttműködésünk.

Azt a képi világot, ami ott megjelenik, közösen tudtátok megalkotni?

Igen, nagyon egyetértettünk, ez az anyanyelve volt mindkettőnknek. Úgy tűnt, ahogy haladtunk előre az anyagban, hogy minden magától ment.

Elkészült a film, nyilván először a Társulásban mutattad meg. Mit szóltak hozzá emléked szerint?

Az első megnézéskor nagy csalódását fejezte ki a vezetőség. Hosszabb is volt sokkal, mint amit vártak, hozzá még valószínűleg elég zűrös is volt az anyag. Talán Rátonyi narrációját se tartották elég jónak. De hát aztán az újbóli átdolgozásnál az anyag kiforogta magát, vagy kidobta magából, amit kellett. Nem eléggé, teszem hozzá most így utólag, abból még sok mindent ki kellett volna venni. Magának a szerkezetnek kellett volna, úgy gondolom, szigorúbbnak lenni. Ez a locsogás, ami alapattitűdje a narrátornak is meg a filmnek is, akkor lett volna igazán érdekes, ha maga a rendező nem hagyja locsogni az anyagot. Szóval egy kicsit szigorúbban kellett volna szerkeszteni.

Akkor elkészült egy második változat is?

Elkészült egy második változat. Úgy érzékeltem, sőt, hát egyértelmű volt, hogy ezt rendben lévőnek tartja a stúdió, de akkor elkezdődött a processzus, hogy minisztériumi elfogadás, és így tovább, és akkor jöttek a rettenetes következmények. Hát nem annyira rettenetes, de az ember életében nem kellemes. Jött a retorzió a politikai vezetés részéről. Már a Valentinónál is olyan kellemetlenül reagáltak, ami tulajdonképpen érthetetlen volt akkoriban. Itt nagyon formában volt a filmelhárítás, úgyhogy nagyon durván viselkedtek.

Ehhez még hozzá kell tennem, hogy volt a Kőhalmi [Ferenc] nevű filmfőigazgató, nem tudom, emlékszel-e rá?

Hogyne!

A forgatókönyv elfogadáskor, ez egy szakkifejezés, „felment a könyv a minisztériumba”, azaz elolvasta a filmfőigazgató meg a környezete. Az történt, szerintem ez egy rendkívüli eset volt, hogy behívatott a filmfőigazgató, hogy elmesélje, hogy ez mennyire pozitív. Tehát más módon, mint Vásárhelyi, Kőhalmi elvtárs is félreérti, hogy „mennyire kell most nekünk a szocializmusban” egy ilyesmi. Tehát egészen érthetetlen módon félreolvasta ő is…

Azt hitte, hogy Gelmant filmesíted meg, nem?

Tulajdonképpen. Én csak úgy ültem, csak néztem, mint Rozi a moziban, hogy így mondjam, és nem értettem. Azt sem értettem, hogy miért kell ezt külön elmondani. Mindenesetre ő egy kicsit túljátszotta a szerepét vagy túlbuzgó volt. Szükségesnek gondolta elmondani, hogy ez az a film, amire ők már milyen régen várnak, és ehhez képest volt valószínűleg nagy csalódás, hogy körülbelül annak az ellenkezőjét kapták, mint amit vártak.

*

A filmfőigazgató értekezletet hívott össze, a kész film sorsával kapcsolatban döntést várt a stúdióvezetőktől, szóljanak hozzá, hogy mi legyen ezzel a dobozban tartózkodó anyaggal, amit Dárdayék visszavontak. A stúdióvezetőkön kívül még Makk Karcsi is ott volt. Nemeskürty [István], aki a Budapest Stúdiónak a vezetője volt, a maga nagystílű világpolgár és végtelenül cinikus módján azt mondta lényegében, hogy érdekes, megrendelitek ezt a filmet, végigcsináljátok, és akkor most csodálkoztok? Hát akkor most egyétek meg! Valami ilyesmit mondott.

Makk nagyon emlékezetesen nyilvánult meg, amikor is egyszer csak azt mondta, hogy hölgyeim és uraim, mi már rég sehol sem leszünk, mikor ez a film még működni fog, kint lesz a kultúrában és az emberek nézni fogják.

Kőhalmi tanácsadóként maga mellett tartott akkoriban egy megbízható, sokat tapasztalt elvtársat… nem jut eszembe a neve annak a korábbi filmfőigazgatónak, aki egy régi kommunista volt… még börtönben is ült.

Újhelyi Szilárd.

Újhelyi, bocsánat. Hát ő volt érdekes módon a legkeményebb ellenfele a filmnek.

Az Álombrigádnak.

Az Álombrigád-nak, igen, és abból a régi világból ismerős, mozgalmár nyelven fejezte ki az alapattitűdjét. Ez egy ügyesen megcsinált film, de semmi komoly állítás nincs benne, és nem érti, hogy miért kell ezt a filmet olyan komolyan venni, nem kellett volna pénzt adni rá, mert ez egy ellenséges film, de az, hogy vannak ügyes dolgok benne, azt nem kell úgy felfújni.

Az ellenség szó elhangzott, András?

Igen.

Abban a rendszerben az egy elég kemény szó volt.

Újhelyi hithű kommunista volt nyilván mindvégig.

Igen, ő egy ennél bonyolultabb képlet, de értem, amit mondasz.

Igen, állítólag ő egy nagyon rendes ember volt amúgy.

*

Annakidején a filmsajtó igyekezett dokumentálni is az Álombrigád ügyét. Az derült ki az interjúkból, hogy a stúdió ezt a filmet taktikai okból visszavonta, hogy ne lehessen betiltani. Ezt hogy élted meg akkor?

Ezt én mostanában, nem olyan rég tudtam meg. A legnagyobb csodálkozással olvastam, mert velem nem közölték, hogy a stúdió kvázi visszavonta ezt a filmet. De hát nyilván valami ilyesmi történhetett, így egyeztek meg Kőhalmival, hogy ne kelljen betiltani, nem minthogyha ennek az adminisztratív kűrön vagy micsodán, jégtáncon túl bármi jelentősége lenne.

Talán a Társulás stúdió számára jelentett valamit, hogy ne kelljen még inkább konfrontálódniuk a Filmfőigazgatósággal.

Mire én megtudtam évtizedek múlva, hogy ez történt, addigra az indulataim már alább hagytak. Csak annyit ugye, hogy úgy emlékszem, hat vagy hét évig volt dobozban az Álombrigád.

Igen,’89-ben mutatták be.

*

Az Angyali üdvözlet már korábban be volt adva a Hunniához?

Azt hiszem, igen, valahogy egyszerre. Mindenesetre a következő nyáron az Angyali üdvözletet már forgathattam. Annyira biztonságban érezhette magát mindenki a Madách-szöveg [Az ember tragédiája] miatt, és hát a forgatókönyv is közelebb állt egy hagyományos forgatókönyvhöz. Azt tudta mindenki, hogy én olyan csalást nem csinálok, hogy az ember lead egy forgatókönyvet, és valami egész mást csinál. Tehát Madách volt a garancia a gyerekekkel, hogy ez kvázi egy szép film lesz, hogy komilfó lesz.

Arra gondoltak, hogy most mit tudom én, a Nógrád megyei úttörőcsapat előadja a Madách Imre színművét? Vagy mire gondolhattak az olvasáskor?

A stúdiótanácson volt a nehezebb átvergődni a forgatókönyvvel, mert ott voltak jó sokan, akik elég keményen támadták, főleg Csoóri elvtárs, Csoóri Sándor, akinek akkoriban nagy szava volt a stúdiótanácsban. Csak az indulatai nyilvánultak meg velem, illetve az anyaggal szemben, viszont a filmhez nem értett, én meg azt a szemtelenséget elkövettem, hogy leírtam szó szerint, hogy mi az ellenvéleménye Csoóri Sándornak a filmmel kapcsolatban. És utóbb ezt ott fel is olvastam.

Megvan máig?

Sajnos nincs. Megkérdeztem, hogy akár Csoóri, akár bárki más mondja meg, hogy ezeknek a mondatoknak mi az értelmük, mert én nem értem. Összevissza hadovált mindenféle marhaságot, amiből csak az volt egyértelmű, hogy nem akarja, hogy ez a film elkészüljön.  Kézdi-Kovács Zsolt meg azt mondta, nem szó szerint mondom, de valami olyasmit, hogy ha ez a film nem készül el, ő lemond a stúdiótanácsi tagságáról.

Csoórinak mi volt a baja?

Nem volt baja, a filmmel nem volt, nem a filmmel volt baja, mert ahhoz nem értett. Akkor már évek óta mint megmondóember funkcionált a stúdiótanácsban. Itt nyilvánvalóvá vált egyrészt, hogy nem ért hozzá, másrészt, hogy rosszindulatú, elsősorban nem annyira az anyaggal, mint a rendezővel szemben.

Nem lehet, hogy az ő nemzet koncepciója és nemzeti kultúra koncepciója szempontjából nem fért bele, hogy a nemzeti klasszikust gyerekek adják elő?

Lehetséges, de erről nem volt szó, ezt ő nem hozta szóba.

Végül is hogyan fogadták el, hogyha ennyire ellenséges volt ez a stúdiótanács?

Mert azért voltak pártolói is. A stúdiótanácsban mindenesetre eléggé egyértelmű volt, hogy Csoóri esetében miről van szó, és mik azok az idegen és nem túl jóindulatú szempontok, amik szembe mennek evvel a filmmel. Úgyhogy eljutott a Filmfőigazgatóságig a könyv, és ott már könnyebb dolga volt, mert magáért beszélt, hogy ebből nem lesz politikai zűr.

*

Elkezdtétek létrehozni azt a képi világot, ami aztán a filmben megjelent. Hogy találtátok meg a helyszíneket? Hogyan építettetek díszletet?

Az Álombrigádban Pauer Gyula csinálta a jelmezeket és Kovács Attila csinálta a díszletet, az Angyali üdvözletben meg Attila csinálta a jelmezt és a díszletet is. Szóval itt végre megjelent a magyar filmben egy látványtervező, ami nem volt divatban azelőtt, aki engem is, meg hát Kardost is rászorított arra, hogy egységben lássuk az egészet. Azt szerettük volna, hogy régi, nem tudom, milyen kamerákkal, ezt Sanyi tudná elmondani, és fix objektívvel forgassuk az egész filmet, tehát a divatból régóta kiment objektívvel dolgozzunk. Ilyen már nem volt beszerezhető, úgyhogy Sanyi talált egy régi szakembert, aki ilyesmihez értett, és csináltatott egy kvázi Zeiss objektívet. Egy normál objektív volt, amelynek a jellegzetessége ez a „dutós” [Duto: lágyító előtétlencse], szolarizáló hatás.

Igen, hogy máshogy rajzoljon az objektív.

Igen. És jó is volt a tendencia, a film első snittjeit, amelyek a Paradicsomban játszódnak, evvel a dutós optikával csináltuk meg, de nem lehetett végig vállalni, mert megbízhatatlan volt az élessége, tehát professzionális szempontból nem volt tökéletes. Azon az első néhány snitten látszik, hogy nagyon szép lett volna, ha egy ilyennel végig tudjuk forgatni az egész filmet.

Az első néhány snitt benne maradt a filmben?

Benne maradt, igen, az első néhány snitt, és látszik is, hogy nagyon szép és különleges hatása van.

Ez tulajdonképpen dramaturgiailag jó, hogy így lett, mert az a paradicsomi rész, ugye?

Igen.

Szemben a többivel, ami már a paradicsomon kívül játszódik.

És hát tetszett is. A látványra visszatérve, [Kovács] Attila nagyon ambicionálta, hogy itt legyen egy komoly egység, és az ő elég pragmatikus, erőszakos, teljesen pozitíve mondom, természete miatt sikerült létrehozni egy olyan látványvilágot, ami saját karaktert adott a filmnek.

Biztos, hogy megkérdezték tőled annakidején, hogy miért gyerekekkel játszatod a Tragédiát. Talán azért kellett, hogy az egész vállalkozást elidegenítsd a hagyományos filmkészítési szituációktól?

Hát nehéz lenne utána menni, hogy igazából mi volt nekem fontos a gyerekek szerepeltetésében. Talán furcsát mondok, valószínűleg az a színházi beállítódás, ami máig bennem van és amit mindig vártam volna saját magamtól, hogy a figurák ‒ ezen a színészt értem ‒ olyan módon eresszék át magukon a szöveget, a szituációt, olyan módon törjön meg rajtuk a szöveg, kapjon gellert, ami minden esetben termékeny és váratlan, nem kiszámítható jelentésekkel telített. Ami minden elemében, minden megnyilvánulásában revelatív vagy hát szerényebben szólva érdekes tud lenni. Említettem már neked, hogy alapvetően (mint később rájöttem, akkor még nem tudtam annyira) színházi embernek gondolom magam. Viszont amit megszoktam a professzionális színészektől, a legnagyobbakat is véve, az sajnálatos módon az én szemléletem számára igen kevéssé érdekes, mert az, hogy a színész egy adott helyzetben egy adott szöveggel, egy adott kultúrában mit csinálhat, az kiszámítható. Ezt a kiszámítható elemet szerettem volna mindenféle módokon kijátszani.

Tehát csökkenteni vagy kiküszöbölni?

Igen. A forgatás során az ember számára, mármint a rendező számára is, meg hát a partnerek számára is minden pillanat érdekességgel szolgáljon. Fizikai értelemben is és szellemi értelemben is. Számoltam a jövővel, a várható közönségekkel, vagy reméltem legalábbis, hogy ezek a gyerekek a későbbiek során sok érdekeset sugároznak majd az elfogulatlan néző számára, ami megint csak nem kiszámítható.

Mondd, és megkaptad ezt a gyerekektől ebben a filmben? Amikor most megnézed a filmet, akkor azt mondod, hogy igen, jöttek ezek a pillanatok, amiket kerestél?

A forgatás körülményei nagyon nehezek voltak, a gyerekek nehezen rázódtak bele, mert rettenetes meleg volt azon a nyáron, amikor forgattunk. Az asszisztensek folyamatosan víz-spriccelőkkel jártak közöttük, mert az első napokban több gyerek elájult a melegtől. Tehát nehéz körülmények között forgattunk, és a kissrácoknak szokatlan volt ez a terhelés. Heroikus volt, amit vállaltak és teljesítettek, de meg volt bennük az elszántság. Minden szempontból nehéz volt a helyzet, nem beszélve, arról, hogy ott jó sokáig a rendező sem állt a helyzet magaslatán.

Jeles Andrásról beszélünk, ugyebár?

Igen, mert a forgatás elején valahogy nem sikerült beletalálnom stilárisan abba a mezőbe, abba a dimenzióba, amit ha megtalálok egy filmnél, akkor már érzem, hogy innentől kezdve minden magától megy. Mert én csak úgy érzem biztonságban magam, hogyha (én ezt így nevezem) magától megy a dolog, de ehhez meg rendezőként produkálnom kell valamit, hogy ez evidens legyen a számomra. És az első két-három napban ez nem ment. Aztán egyetlen beállítás hozta meg azt, hogy ja, hát ez a film, így kell a továbbiakban. Odáig csak veszkődtünk, csak küszködtünk, csak vacakoltunk, de aztán a hőség, meg minden nehézség ellenére beletaláltunk, és onnantól több-kevesebb sikerrel ment a maga útján a dolog.

Melyik volt ez a beállítás, ahol rátaláltatok, ha emlékszel rá?

A bizánci színben történt, egy szeplős kisfiú közeliben eltakarja az arcát, és mögötte áll Gyalog Eszter, mint Lucifer, vagy lehet, hogy Gyalog Eszter takarja el annak a szeplős kisfiúnak a fél arcát, egy nagyon lassú mozdulatra emlékszem, ez egy kettős közeli, és akkor mind a ketten Kardossal egyszerre mondtuk, már a jelenetnél, hogy megvan, akkor ezt így kell tovább. Hogy ezen mit értettünk pontosan, azt persze nem tudnám most megmondani, de tény, hogy onnantól biztonságban éreztük magunkat.

Tehát ha kezdetben talán nem is, de később jöttek ezek a pillanatok?

Később jöttek, igen, és tudtuk, hogy a gyerekek arcában és a spontán reakcióikban, a spontán viselkedésükben meg lehet bízni. Persze nagyon sok dolog volt a háttérben, szöveget tanulni, megbeszéléseket folytatni éjszakánként, de hát éjszakánként csak azokkal lehetett dolgozni, akik másnap nem állnak kamera elé. Nagy szervezőmunka is volt az egész mögött, meg hát mindent folyamatosan befolyásolt a szerencse.

Mondd, a gyerekek szülei támogattak titeket?

Általában támogattak, ott mindenki közös ügynek tekintette a filmet. A gyerekek sajnos nem mindig, néha fáradtak lettek, kiábrándultak. El is ment egy-kettő. Néhány vidéki gyerek, aki azt hitte, hogy ez nem ilyen nehéz.

Úttörőtábor.

Igen, nem ilyen nehéz, és aztán észrevették, hogy ez bizony nagyon kemény munka. A legtöbb gyereknek ez adott egy tartást, öntudattal, büszkén csinálták végig a dolgot. Érzékeltük is, de a szülők is mondták, hogy a gyerekek megváltoztak. Azon túl, hogy pénzt is kerestek vele, viszonylag sok pénzt a maguk lehetőségeihez képest, látták, hogy egy ekkora apparátussal függ össze az ő fegyelmezett játékuk, a színészi jelenlétük, a jó vagy rossz teljesítményük. Elég hamar világossá vált számukra, és én ezt mindenféle eszközzel igyekeztem nyilvánvalóvá is tenni, hogyha ők itt vannak, ha a castingon túlkerültek és benne vannak a szereposztásban, részesei a filmnek, akkor onnantól kezdve senkinek nincsenek kétségei az ő képességeiket illetően. Mindenki azzal az öntudattal dolgozhatott, hogy bíznak bennem és tudják ki vagyok, mit akarok, és ez nagy erőt adott nekik. Ez büszkévé tette őket, és külön nagy élmény volt, hogy a gyerekek ilyen szempontból abszolút felnőttként viselkedtek.

Milyen volt a film fogadtatása, hogyan emlékszel rá?

Nem tudom, elég vegyes volt. Ugye az én esetemben mindig számolni kellett azzal, hogy nem lesz egy nagy, hogy is mondjam, örömujjongás a filmmel kapcsolatban. Mindig nagyon mértéktartó volt a szakma, amikor a nagyvetítőben először levetítették valamelyik filmemet. Itt is elég mértéktartó volt a reakció.

Nem tudom, emlékszel-e rá, hogy a Filmvilág felkért különböző szerzőket a film bemutatójával egy időben, hogy reflektáljanak a filmre, és az egy elég színvonalas…

Elit társaságot kértek fel.

Igen, elit társaság volt, és mindenki nagy elismeréssel és a maga módján… Korniss, Spiró, most hirtelen…

Balassa Péter talán?

Balassa Péter, igen, elég jó nevek reagáltak a filmre. (A Filmvilág 1984/9. számában az „Élet-balett” című összeállításban Spiró György, Balassa Péter, Németh G. Béla, Nagy Péter, Paál István, Kornis Mihály és Lukácsy Sándor írtak az Angyali üdvözletről. – Sz.A.). Színvonalas volt minden megszólalás, és maga az összeállítás a Filmvilágban, de volt egy elvtárs, akit nyilván a szerkesztőség kiszámítottan kért fel, tudván tudva, hogy kiről van szó. Én nem ismertem az illetőt, akkor ismertem meg a Filmvilágba írt recenziója alapján, ő lényegében feljelentette a filmet, pornográfnak meg… tudomisén, minek minősítette.

Kiről van szó?

Nem jut eszembe. Benne van a Filmvilágban, lehet idézni, szerintem elég csúnya és rosszhiszemű dolgokat írt. (Nagy Péter: „Gyalázat, hogy ez a film elkészült. Gyalázat, hogy ez a film moziba kerülhet. Aki megnézi, az is hosszú ideig meggyalázva érzi magát. Nem azért gyalázat, mert gyalázatosan rossz film. Nem az: pusztán formai, artisztikus oldaláról nézve még érdekesnek is lenne mondható. (…) De meggyalázva éreztem magam, mint irodalmár, mint magyar – mint ember.)

De a film megmaradt.

Igen.

MMA KIADÓ, 2023.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2023/05 04-09. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15787

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -