Fesztivál

Észt Hét 2023

Az észt álom

Boronyák Rita

Középkori horror, családtörténet Sztálin árnyékában, túszejtés a sinai sivatagból, vígjáték a tallinni éjszakában és öt animáció – a kortárs észt film jó formát mutat.

A nyitófilm, a Melchior, a patikárius (2022) az 1970-es években született nemzedék – regényíró, forgatókönyv, producerek – szakértelmének bámulatos bizonyítéka. Észt recepciója kiemeli: új korszakot nyit az észt filmezés történetében, s nem csak amiatt, mert hamarabb sikerült biztosítani a nemzetközi terjesztést (Amazon+), mint a hazait. A tipikusan észt tárgyú történelmi fikciót ügyesen finomhangolták, hogy világszerte a lehető legnagyobb közönséget érje el. Az eredmény egyfelől nagyszabású, egyedi elemekben bővelkedő műfajfilm, ami kiválik a fantasy-dömpingből, másfelől kortárs közönséget célzó történelmi film. Bátran alkalmaz thriller-, horror-elemeket, feszültségoldásra a humorfajták széles skáláját veti be – s mondjuk-e, messziről kerüli avíttas ideológiák visszavetítését.

A 15. századi Tallinnban játszódó történetet egyszerűbb lett volna az Óvárosban lefogatni. Indrek Hargla nagy sikerű regénysorozatában Melchior összetett bűnügyeket old meg, s vele egyenrangú főszereplő a topográfiailag is híven ábrázolt nyüzsgő kereskedőváros, a kereszténység legészakibb védőbástyája és annak sajátos társadalmi viszonyrendszere. A Melchior-trilógia azonban az észt filmkészítés legperfekcionistább, legambiciózusabb produkciója a függetlenség kivívása óta, melynek elkészítéséhez a balti államok helyszínekkel is hozzájárultak. Elmo Nüganen grandiózus interpretációja a legalaposabban kidolgozott észt filmek egyike, amihez elegendő nagyságú költségvetés is rendelkezésre állt. A Covid-járvány idején, jókora nehézségek árán készült, amit tetézett, hogy a részeket egy időben forgatták. A film a Hargla-regények fő elemeit kiindulópontként kezeli (a sorozat öt része magyarul is olvasható), s bátran ötvözi a Sherlock-sorozat Guy Ritchie-s humorát a Poirot-filmek távolságtartásával. Nüganennek sikerült visszacsábítania a nézőket a mozikba a pandémia után, amikor 2022-ben egymást követően mindhárom epizódot bemutatták: a Melchior elsőként ért el 50 ezer fölötti nézőszámot.

A filmet fiatal, friss energia hatja át, s nem pusztán amiatt, mert a középkor életkori sajátosságaira figyelemmel fiatalok a főszereplői. Az első rész a várost hajóról közelíti, fedélzetén a kalózkergető Clingenstain (Siim Kelner) lovaggal. Tenger- és várostotálok a nyitány (operatőr: Mihkel Soe) ünnepélyes, áradó szimfonikus zene (Liina Sumera) kíséretében. A dallam vonós változata vezet Melchior (Märten Metsaviir) patikájába, ahol zöldfülű segédje, Kilian (a színészcsaládból származó, 22 éves Franz Malmsten eddig 13 filmet forgatott, harcművészettel is foglalkozik) buzgón igyekszik elkapni egy dörzsölt patkányt – s már ott is vagyunk a szinte szaglóan korhű (látvány: Kristine Jurjane, Matis Mäesalu) füstös, trágyadombos város szennytől csúszós kockakövein. A rejtélyes gyilkosságok felderítését sok titok és a társadalmi szerepjátszás nehezíti, s persze mindenki gyanús. Még az sem igaz, hogy senki, semmi nem az, aminek látszik a Spanheim (Marko Matvere), a német lovagrend helyi komturja, a dominikánusok, a Feketefejűek Testvérisége között feszülő erőviszonyokban. Minden baj okozójáról, a Tallinni Fogolyról sem tudni, egyáltalán személy-e. Ha az igazságszolgáltatás letéteményese korrupt, a Poirot-i – nyíltan, mindenki részvételével ismertetett – igazság nem érvényesülhet. Tiszta sor, az okos polgár, Melchior nem küzd a földi hatalommal. „Az ember csak felhúzhatja az íjat. Hogy a nyíl eltalálja-e a célpontot, az a Feljebbvaló kezében van” – a patikus vallotta igazság szavak nélkül egészül ki folytatásával: nem Isten ellen való segíteni annak a kéznek. A középkor világszemléletének megfelelően az állat-mellékszereplők (birkák, patkányfogó kígyó, okos patkány) csakúgy részei az igazságszolgáltatásnak, mint a logikus gondolkodás. A trilógia rangját, az észt filmesek szakmaszeretetét mi sem jelzi jobban, mint hogy a Keresztszélben (2014) világhírű rendezője, Martti Helde rendezőasszisztensként vett részt a produkcióban.

Az ifjú elvtársat (Moonika Siimets, 2018) azért tűzték ismét műsorra, mert az alapjául szolgáló regény szerzőjének, Leelo Tungalnak két új kötete jelent meg hazánkban. A közönség találkozhatott mind az írónővel, mind fordítójával, Jávorszky Bélával. A hatéves Leelo iskolaigazgató édesanyját 1950-ben elhurcolták, s 25 évre ítélték. A kislány úgy akarja visszavarázsolni az anyukáját, hogy megpróbál jó lenni, mert erre kérte az asszony. A szovjet rendszer az erőszaktól a vonzó látványosságokig mindent megtesz, hogy maga mellé állítsa Leelót és édesapját. A film a bemutató idején nagy sikert aratott, s hazájában elnyerte a legjobb film, legjobb rendező és legjobb filmzene díját is.

2022 legjobb játékfilmje finn-svéd koprodukció, a Sivatag (Kadri Kõusaar, 2021) lett. A Sinai-félszigeten, egy sziklába vájt barlangban tartják fogva magas váltságdíj reményében palesztin elrablói az emberi jogokért küzdő svéd fotós újságírót, Ingridet (Frida Westerdahl). Helyzete kilátástalan: hazája nem tárgyal terroristákkal, húgával rossz a kapcsolata, exére nem számíthat. Szökni reménytelen, így csak egy őr, Ali (Ali Suliman) felügyeli a foglyot. A két magára hagyott ember szóba elegyedik. A muzulmán és a nyugati életszemlélet szinte valamennyi különbözőségét felsorakoztatják egymás ellen a gyermekvállalástól a ruhaviseleten át a terrorista eszközökig. Miközben önmaguk ellenére egyre inkább megértik a másik álláspontját, a szimpátiából szerelem születik. A terroristák vezetője, Moussa (Firas Taybeh), aki habozás nélkül lőtte le árulóvá lett bajtársát, sorsdöntő cselekvésre szánja el magát. A film természeti szépségre és színészi játékra érzékeny képi világának ábrázolásáért a legjobb operatőr díját Sten-Johan Lill kapta.

Az éjszaka gyermekei (Priit Pääsuke, 2021) egyetlen szép nyári éjszaka leforgása alatt vezet be a tallinni buliéletbe, s három lány felnövésének titkaiba. A gyerekeiket odafigyeléssel, féltőn nevelő szülők (Laine Mägi, Peeter Oja) görbe estét terveznek, s a serdülőkor lázadásában égő Janét (Alice Siil) nővérére, az egyetemre készülő, eminens Liisre (Grete Konksi) bízzák. Liis és „rosszabbik énje”, a barátnője, Pamela (Jaune Kimmel) jogosítvány nélkül autózgatva kutatják végig a várost a fiúik után. Karin (Piret Krumm), a legidősebb nővér már elköltözött, s frusztrált beosztottként csetlik-botlik magas sarkain yuppie főnöke bűvöletében. A három lány és csatolt részeik ámokfutásának a hajnal vet véget. Minden jó, ha jó a vége: a józan reggelre mindannyian hazajutnak a családi fészekbe. A viszonyok érzékeltetéséül annyit, hogy a harcedzett apa szeme se rebben, amikor egy gyönyörű lovat (!) lát a kerítéshez kötve. A miérteket kutató anya kérdéseire legyint: fő, hogy mindenki jól van. Furcsállhatjuk, hogy Ewert Kivi és Mart Raun elnyerték a legjobb forgatókönyv díját, mert a történet nem több franciás komédiaelemek újrahasznosításánál. Ám a szereplők annyi bájt, észtes helyzetkomikumot, igazi egymásra figyelést csempésztek a sztoriba, hogy a legszőrösebb szívű kritikust is leveszik a lábáról, s élénken helyesel, hogy a legkisebb lányt játszó Alice Siil a legjobb színésznő, Peeter Oja (az apa) a legjobb színész díját kapta idén.

Az animációs blokk öt rövid alkotását a műfaji és technikai sokszínűség jegyében válogatták. A fotóanimált Európában eltemetve (Hardi Volmer, Urmas Jõemees, 2021) síremlékeket vág szemfájdító sebességgel zenére. Priit Tender a Kutya egy lakás (2022) Animateka-fődíjas abszurd civilizációkritikája egy jobb napokat látott balett-táncos magányos rutinja kutyaként viselkedő, követelőző házának rabságában. A megható, szomorúan vicces Sierra (Sander Joon, 2022) nagy nemzetközi karriert futott be (Animateka, fődíj, Oscar-jelölt). A háromtagú család élete az apa autóverseny-mániája körül forog, s a kisfiú nagy igyekezetében kerékké változik, amikor egy raliversenyen vesztésre állnak. A filmet Joon apjához való viszonya ihlette. Piret Sigus és Silja Saarepuu a Tarlórépa (2022) népművészeti motívumokat használó, míves rajz-, tárgyanimációja a répa-mese „háttértörténete”. Azért van szükség annyi emberre a répa kihúzásához, mert mindazok, akik körülötte élnek, ragaszkodnak hozzá vakondtól gilisztáig. A Kód (2021) az animáció doyenje, Rao Heidmets gondolat-, és vegyes animációs kísérlete az öröklődés, a genetikai módosulások, az élet értelme dekódolására.

Idén nem láthattunk doku-, vagy kisjátékfilmet, s reményeink szerint tovább nézhetjük a Melchior-sorozatot, vagy Ove Musting Kalevjét, hogy csak néhányat említsünk. Joggal várjuk hát kíváncsian a jövő évi észt filmeket.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2023/05 44-46. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15786

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -